Endrődy Krisztián-2013.02.28.
A televízióban elcsíptem egy meccset. Mondjuk, nem nehéz elcsípni, mert az első tíz gomb a távirányítón sportcsatorna. Boldogság! Ha nem játszhatom, legalább nézem. Nem tartott sokáig az öröm. A harmadik remek kényszerítő, és a második átlépős csel után kivert a veríték.
Egy távoli lövés, a kapus bravúrral kitornázta. Remegés lett úrrá rajtam, habzott a szám. Zsófi szerelmem rám adott egy eredeti spanyol focimezt. Kicsit jobb lett. De ahogy múlt a hatása, jött egy hőhullám, felszökött a lázam. Még láttam egy gyönyörű ötven méteres tértölelő átadást: szállt a zsuga pont a címzett lábára.
Nem bírtam tovább: elájultam. Zsófi tudta a megoldást. Hozott egy pár kapuskesztyűt. A tépőzár széthúzásánál egy fokot csökkent a lázam, visszajött a tudatom. Remegő kezeimre húzta a kesztyűt, és én a tenyeremen éreztem ezt a furcsa szivacsos, gumis anyagot. Elernyedtem. Talán el is aludtam öt percre, de a szpíker ordítása felriasztott. Góóóól, üvöltötte. A szembesülés ilyen szintű borzalmával még nem találkoztam: nem én lőttem.
Hasmenés, remegés, hidegrázás, magas láz. Nincs mit tenni. Ide edző kell. Minimum mesteredző. A legjobbat hívd - motyogtam. Már úton van - mondta. A konyhára tizenhatost festett, hálót akasztott. Ez majd megnyugtat, amíg ideér - mondta lágy búgó hangon, és megtörölte forró, verejtékes arcomat.
Megjött. A mester fölém hajolt, majd azt mondta: Semmi baj. Elvonás. Sürgősen focira van szüksége. Felírt nekem heti egy óra focit. Nem tartom. De tudom, hogy vigyáznak rám.
Előző bejegyzés: