Garabonciások a Sufniból
Nagyon vártuk ezt az estét (ezeket az estéket). Van Weöres Sándor, Szombathely világraszóló, ezerarcú, kiismerhetetlen költőgéniusza - akinek ma már a város első, állandó társulattal bíró kőszínháza viseli a nevét. És van Fekete Ernő - szintén szombathelyi, ma a budapesti Katona József Színház (vezető)színésze, aki szinte minden este főszerepet játszik; közben pedig (pont egy évvel ezelőtt) a színház Sufnijában bemutatta Weöres Sándor verseiből személyesen összeállított - jobb híján mondjuk azt - önálló estjét. A Mennyekbe vágtató polibusz két alkalommal Szombathelyen vett fel utasokat.
A Mennyekbe vágtató prolibusz úgy önálló est , hogy mindenekelőtt ízig-vérig színház: a folytonos átlényegülések, átváltozások, a finom egybeesések és még finomabb distanciák helye. Ahol a párna párna - és mégsem az (pedig eleinte tartani kell még attól is, hogy az marad); ahol a rongyszőnyeg rongyszőnyeg - és mégsem az; ahol a művirág művirág - és mégsem az; ahol a hokedli hokedli - és mégsem az; ahol a kékbe boruláshoz lámpák és függönyök kellenek; ahol minden konkrét és kézzelfogható - és mégsem az. Ahol a sufni sufni - és mégsem az. Azt szokták mondani, hogy Weöres Sándor személytelen költészetet művel. Nehéz személyesebb önálló estet elképzelni, mint a Mennyekbe vágtató prolibusz, amelyben Fekete Ernő derűs, talányos garabonciásként szöszmötölve - úgy mellékesen - elvezeti a közönséget valahova nagyon mélyre; másképpen: a legtágasabb mindenségbe. Pedig a zsigeri katarzis tulajdonképpen váratlanul érkezik - csodaszép pejkón, ismerős és ismeretlen, izzó, lüktető bóbita-zenére -; és akkor is csak azért, hogy aztán a végső pillanatban megint átadja-visszadja a helyét Weöres Sándornak, aki időtlen cérnaszál-hangján időről időre megszólal az előadásban. Mert van egyszer Weöres Sándor; aztán van Fekete Ernő; aztán van a beláthatatlan Weöres Sándor-i költészet; aztán van a (beláthatatlan) színész és van a színház - és ez a gyönyörű kaleidoszkóp abban a szűk és tág egy órában mindig más alakzatban mutatja magát a közönségnek. Mennyi dallam - és mennyi értelem. Mennyi tárgy - és mennyi élet. Mennyi képzelet. (... de addigra hol járok én már!... )
Fekete Ernő tapintatos udvariassággal verslistát mellékel az előadáshoz. Aláírás: WS. Lehetne akár William Shakespeare is.
(A Katona József Színház vendégjátéka. Zene: Keresztes Tamás. Munkatársak: Tóth László, Tóth Judit.)