Jeles András: "Kábé ilyesmi az én színházam!"
Mivel a rendező jelenleg Kaposváron dolgozik – színinövendékekkel próbálja A nap már lement című darabját –, így e-mailben kérdezte őt Stuber Andrea.
- Miért gondolom azt, hogy Jeles András egy külön (különálló, különleges), univerzum a színházi világban?
- Az, hogy ebben a szakmában az ember minek látszik és miként tartják számon, valamint hogy önmagát minek kénytelen látni, az nagymértékben függ a "viszonyoktól" (hatalmi tényezők, közgondolkodás, szellemi klíma stb.) Alkati tényezők, adottságok relatíve szerényebb mértékben számítanak. Szóval, ha ilyennek vagy olyannak lát, azt a látványt nyilván a "helyzet" kreálta, kevés köze van hozzám. Egészen primitíven reagálva a kérdésben rejlő sejtésre ezt mondhatom: azért lettem ilyen "különleges", mert mindig is ilyennek akartak... mondjuk így: a kollégáim látni, tudniillik ez a pecsét már csaknem egyenértékű a "gyanússal", és ha gyanús, akkor minden rendben van.
- Negyedszer rendezett Szombathelyen, vagyis rendszeres a jelenléte egy induló, illetve már hatéves társulat életében, munkájában. Mit jelent önnek most a Weöres Sándor Színház?
- Mindenekelőtt egy társulattal való folyamatos és normális kapcsolatot. Normális - ebben az esetben terminus technicus: azt fejezi ki, hogy az érintettek többé-kevésbé (változatos hévvel és hol építő jelleggel, hol destruktívan, hol szerelmesen, hol kiábrándultan stb.) szeretik egymást, enélkül a színház t.i. "égő tébolyda, dögtemető" (idézet nemtom honnan).
A - relatíve - folyamatos munka a tervezhetőséget garantálja a színház felől nézve, és számomra is. Nyilvánvaló, hogy egy színháznak szüksége van olyan figurákra (a rendezőkre célzok), akikkel kapcsolatban elég nagy biztonsággal tervezheti meg egy-egy évad repertoárját, a rendezőnek pedig lehetősége nyílik arra a luxusra, hogy maguknak a műveknek az egymásutánjával is kifejezzen valamit. Ha mást nem, egy állítást: "Kábé ilyesmi az én színházam!"
És bocsánat, de ezen a ponton nem szalaszthatom el ezt az alkalmat, hogy kritikai megjegyzést tegyek a kritikáról: a "fővárosi" kritikusok, hát nem mondom azt, hogy szarnak odafigyelni arra, ami vidéken ezen a vonalon történik, mert az csúnya volna, de ha így mondanám, nem járnék messze az igazságtól. (Persze meglehet, hogy így a jobb, mert amit olykor ebben a műfajban olvasok, az többnyire silány: írásnak is, szakértelmét, szellemiségét tekintve is. Ezeknek a reflexióknak a színvonalánál, az a benyomásom, az egyes produkciók többet, mást érdemelnének.)
- Ugyan nem áll szándékomban továbbvinni ezt a témát, de muszáj leszögeznem: amikor cikkekért fizető kulturális sajtóorgánumok már alig léteznek, kész csoda, hogy élnek még színikritikusok. Tévedés azt hinni, hogy érdektelenségből nem figyeljük, ami vidéken azon a vonalon történik. Ha van módunk utazni, ha visznek, vagy ha képesek vagyunk valami más tevékenységgel megkeresni az útiköltséget, akkor tudunk menni vidékre előadást nézni. (És az is meglehet, hogy az országos színházi kínálat zöme, a bemutatók túlnyomó része nem képvisel sokkal magasabb színvonalat, mint az átlagos színikritika.) Rátérve A félkegyelműre: ez a darab saját verzió. Mi ragadja meg leginkább Dosztojevszkijben? Amihez nem is elég önmagában A félkegyelmű, hanem más Dosztojevszkij-művekből is hozzá kell tenni a kifejezéshez?
- Az magától értetődik, hogy regényadaptáció esetén - pláne, ha éppen Dosztojevszkij az érintett - az ember saját változattal áll elő. A dramatizálás során a kétkezi dolgozó számtalan csúnya sebet ejt az anyagon, ezeknek a hibáknak-sérüléseknek az eltüntetésére, helyrehozására szolgálnak az egyéb Dosztojevszkij-művekből vett részletek. Tehát nem valamiféle - a szerző szellemével kapcsolatos - telhetetlenséget kell keresni e mögött. Dosztojevszkij egy színházi ember számára nyilvánvalóan megkerülhetetlen jelenség: hozzá foghatóan erős, ihletett és húsbavágó drámaisággal talán csak Shakespeare teremti meg az alakjait. (Ezért is különös számomra, hogy oly ritkán találkozni a regényei színpadra állításával.) De engem egy személyes motívum is Dosztojevszkij közelébe terelt - ezt jól sejti -, az, hogy a határtalan áttekintőképesség és okosság ugyanilyen terjedelmű naivitással, elfogulatlansággal párosul az ő esetében. És még valami: a szövegek nyelvi közvetlensége, egyszerűsége. Ő ugyanis tisztában volt azzal, hogy ha a szituáció erős és igaz, ha a figurák az élet drámaisága mintájára végletesek és elrajzoltak - az éppen elég, minden egyéb csak díszítés volna, így pl. az "irodalom" is. Nyilván megvolt a véleménye az irodalmi ajzottságról, amit nem tekinthetett másnak, mint az irodalmi írók világfájdalmas kisebbrendűségi tudata kicsapódásának, egy olyan konvenciónak, amely arra szolgál, hogy otthonossá tegye az életet, de nem arra, hogy az igazsággal drámai relációba kerüljön.
- A produkció ötlete volt meg előbb vagy a szereposztás? Vagyis: Czukor Balázs színészi alkata, személyisége hívta-e elő Miskin herceget?
- Azért kezdtem színházzal foglalkozni, hogy A félkegyelműt színpadra állíthassam. Czukor Balázs feltűnése jelentette a döntő szót.
- Mit gondol a POSzT-ról, a produkció versenybe hívásáról?
- Magától értetődőnek gondolom egy efféle fesztivál létét, de azt már súlyos hibának tartom, hogy maguk az érintettek, az előadások alkotói (színészek, rendezők, tervezők, dramaturgok stb.) nem láthatják a teljes programot, talán csak egy töredékét. Tehát továbbra is úgy érezhetik magukat a hazai színházi környezetben, mint kukac a sajtban, így aztán a szakmai viták elérhetetlenek és/vagy érdektelenek a számukra. Mindebből következően maga az intézmény - a POSzT - képtelen termékenyítően befolyásolni a továbbiakat, ami pedig, ha jól gondolom, elsőrendű feladata volna. (Mellesleg pedig: ez a kínos alaphelyzet - t.i. hogy az egyes produkciók színészei nem tudják a teljes reprezentatív skálán bemérni a saját munkájuk értékét -, túl nagy teret enged a zsűri esetleges önkényének, az újságírói sandaságoknak, ilyen-olyan érdekeknek, mérgező híreszteléseknek - és így tovább.)
A produkció versenybe hívásáról semmit sem gondoltam mindaddig, amíg ezt a kérdést fel nem tette nekem, most ébredek csak rá, hogy igen, talán kéne valamit erről is gondolnom, de már nem erőltetem.
- Dolgozott idén a kaposvári és a pesti színiegyetemen is. Van markáns különbség a két oktatási intézmény között?
- Igen, van markáns különbség: a kaposváriak a közös munka során képesek a kevéssé biztató szakmai kilátásokkal kapcsolatos szorongásaikat, kétségeiket, satöbbiket félretenni, és teljes valójukat az ügynek átadni, míg a pestiek - úgy tűnt - szkeptikusak: mint akik rutint szereztek már abban, hogy a képességeiket csak bizonyos feltételek megléte esetén mozgósítsák. És aztán - én legalábbis ezt tapasztaltam - elég lassacskán, úgy döntenek, hogy: "legyen!"
- Mire lehet, kell ma felkészíteni, tanítani a színésznövendékeket? Vagy csak egyszerűen dolgozni kell, de azt nagyon?
- Álláspontom szerint a saját kiteljesedésére ("individuációjára"), valamint a világ és a lélek mértéktelen gazdagságára kell terelni a színész-növendék figyelmét: folytonosan, töretlen koncentrációval ismerkedjen önmagával - a többi szinte magától adódik. Bízzon a keletkezésben - ahogy Pilinszky nevezte meg ezt a helyzetet, azaz fogadja el, hogy a legfontosabbakat csak önmagától lesheti el.
Mindebből - úgy sejtem - kiolvasható, hogy én a magam dolgát mindössze abban látom, hogy erre s arra igyekszem terelni őt. Lenyesegetem a hibát, a túlzást, az otrombaságot, vagy előjövök egy ötlettel, ami elkerülte a figyelmét, stb. Úgy tartom, fontos hogy elfogadja: az ú.n. szakmát senkitől nem fogja ellesni, tehát ne legyenek szorongásai ezzel kapcsolatosan: a „szakma" ugyanis abban az értelemben, ahogyan ő képzeli, nem létezik, az csak duma, s legtöbbször az invenció kóros hiányának palástolására szolgál. "Szakma" az, amit teljes lényünk és képzeletünk mozgósításával estéről estére invenciótól ajzottan feltalálunk.
Vonatkozó cikk: