Jordán Tamás-2013.05.24.
Ott tartottam, hogy: „Éppen a II. POSzT zajlott 2002-ben, amikor megtudtuk, hogy Görgey Gábor miniszter visszavonta Huszti Péter Nemzeti Színház vezérigazgatói megbízását, és kiír egy pályázatot erre a pozícióra.”
Nagyon szeretném, ha hinnének nekem: mikor erről tudomást szereztem, eszem ágába se jutott, hogy jelentkezzem. Ugyan nagyon nehéz anyagi kondíciókkal, de működött a Merlin, fel sem merült bennem, hogy
elhagyjam ezt az imádott helyet.
A POSzT-on jelen volt a szakma színe java. Akikkel találkoztam, mind mondták, hogy „neked kéne a Nemzeti igazgatójának lenni”. Örültem a véleményeknek, de mosolyogva ingattam a fejem. A sokadiknál már nem mondtam azt, hogy eszem ágában sincs, rezzenéstelenül hallgattam a biztató mondatokat. Aztán a fülembe ültetett kis bogár elkezdett mászkálni. A döntő lökést az adta, hogy tudomásomra jutott, hogy a Nemzeti Színház épületének Dunára néző oldalában található egy szabadtéri színpad. Ez az égvilágon semmire se jó, ott robog mellette a HÉV, lehetetlen így előadásokat tartani. Mérnök és díszlettervező barátaimmal konzultáltam, és oda jutottunk, hogy azt minden nehézség nélkül be lehetne építeni. Születne egy zárt, technikával tökéletesen felszerelt 160 fős színházterem, amely a nagyszínpad és a kamaraterem mellett szabadon rendelkezésre állna, hogy erős anyagi háttérrel és biztonsággal folytathassam azt, ami a Merlinben olyan sikeresnek bizonyult. A Nemzeti remek színészeivel, rendező, tervező, zenész barátaimmal egy-kettőre egy dübörgő helyet teremtettünk volna, a változatos, művészileg sokszínű eseményekkel itt sikerrel megismételhető lett volna a 60-as évek Egyetemi Színpada.
Végülis elindultam a pályázaton, a dolgozatom első mondata: „Mindennek az Egyetemi Színpad az oka!” Majd egy hosszú fejezetben, mely az „Agora” címet kapta, részletesen foglalkoztam a beépítésnek köszönhető előnyökkel.
2003. január 1. Amit nem láttam előre: a támadások középpontjába kerültem. A Soroksári úti intézmény sorsa nem szakmailag volt érdekes, hanem politikailag. A bal oldal nekem esett, amiért szerintük a vállalásommal legitimizáltam a számukra annyira gyűlöletes épületet, a jobb oldal nem tudott megbékélni azzal, hogy a „szentélynek” egy liberálisnak vélt vezetője lett. Volt, aki azt hangoztatta, hogy le kell bontani az épületet, és sóval behinteni a helyét. Más azt javasolta, hogy csomagoló papírral elfedni az egészet. Van olyan kritikus, aki többször leírta, hogy ebben az épületben nem lehet jó előadásokat létrehozni. Ma ugyanez a kritikus nem talál elég olyan felsőfokú jelzőt, mely híven tükrözi véleményét Alföldi előadásairól. (Hozzáteszem, hogy méltán.)
Tehát kaptam hideget-meleget. De álltam a csapásokat. A nagy baj az volt, hogy mégsem sikerült a szabadtéri színpad beépítése. Siklós Mária, az épület tervezője elkészítette a rajzokat, megkaptuk az építési engedélyt, készen állt a konstrukció a hitel felvételére, volt kivitelező is – azonban a minisztériumtól nem sikerült a végső engedélyt megszerezni. Nem lett beépítés. És ezzel együtt elment az a hajó, amin én utazni szerettem volna. Szó se lehetett már arról, hogy a Nemzeti Színház „agora-fórum-találkozó hely” legyen. Nem voltak meg a feltételei annak, amiért harcba szálltam ezért a posztért.
Egy kis fejszámolás segítségével meglepő eredményhez juthatunk. Ha egy színházi szezonban 9 hónapot, mondjuk 38 hetet tartunk érvényesnek, akkor a távozásomkor 5 és fél év után nagyjából 200 hét állt volna mögöttem. Legalább heti két esemény lett volna ezen a szabad alternatív helyen. Lehetőséget kaptak volna a megmutatkozásra a színészek, költők, írók, festők, zenészek és zeneszerzők, politológusok, növénytermesztők, a globalizáció barátai és ellenségei, a kóbor kutyákért aggódók, a futóbolondok és az ápolóik együtt és külön-külön is.
200 hét, heti két esemény, összesen 400 alkalom. Kínok között pusztuljak el, ha ebből nem lett volna legalább 50 szenzációs.
Nem sikerült, hogy így legyen.
Ennek ellenére töretlen hittel végeztem a munkám. Az első feladat a társulat létrehozása és a színház elfogadottságának elérése volt.
Remek színészek alkották a társulatot, a magyar színjátszás legkiválóbbjai.
2003. február 8-ra meghirdettük a színész-farsangot. Nem remélt nagy érdeklődést és felénk áradó szeretet váltott ki. Lehet mondani, mindenki ott volt. Megnyugodtak a kedélyek, enyhült fogságot jelentő hideg levegő. Ősszel elkezdtük az első teljes évadot, örök hála Valló Péternek, aki egy fantasztikus nyitó előadást hozott létre. Még ma is műsoron van a „Holdbeli Csónakos”.
Az első két szezon legfontosabb eseménye a „Megyejárás” volt. Az elképzelés lényege üzenet az országnak: a Nemzeti nem csak a budapestieké, hanem minden magyar polgáré. A rendszere az volt, hogy minden hónapban vendégül láttuk valamelyik megyét. Két év alatt került sor valamennyire. Az adott hétvégén a sorra került megye bemutatta művészeti értékeit. Volt ahol színház, másoknál a szimfonikus zenekar vagy egy táncegyüttes volt a fő attrakció. A megyék művészei nagy megtiszteltetésnek vették a felkérést, örömmel jöttek, kitüntetés volt számukra, hogy a Nemzeti Színházban tekinthetik meg az érdeklődők az alkotásaikat. Megrendítően szép esemény volt minden alkalommal a szombat délutáni nemzetis előadás. A megyék legkisebb településeiből is jöhettek az érdeklődők, a legeldugottabb falvakba is elment a helyi Volán a nézőkért, bevittek őket a megyeszékhely pályaudvarára és onnan a vonat egészen a Nemzeti épületéhez, a Zikkuráthoz hozta őket. A vonat tud közlekedni a HÉV síneken is, van HÉV megálló a Nemzetinél. Így képletesen szólva mondhatjuk, hogy a nézőket az otthonuk ágyából ölben vittük a Nemzeti Színház zsöllyéjébe. Az egyszerű vidéki emberek naiv lelkesedéssel ülték végig a számukra csodába illő színészek játékát és a végen felállva, könnyes szemmel köszönték meg az előadást. A színészek is megrendülten hajolgatva fogadták a szokatlan tetszésnyilvánítást.
Fontos, hogy szót ejtsek róla: a politikailag rendkívül hektikus időszakban a Nemzeti a béke szigete volt. Nem került falai közé az agresszíven mindenhova betolakodó politika. Szignifikáns, szakmailag nagy nevű, de ellentétes értékeket valló színészek a legnagyobb egyetértéssel és szeretettel dolgoztak együtt. A színésznévsort nem írom le, feltételezem, hogy sorok olvasói tudják milyen színészóriások voltak ekkor tagjai a Nemzeti Színháznak. A rendezők nevei kevésbé ismertek, felsorolom őket. Nem akármilyen névsor:
Ács János, Alföldi Róbert, Balikó Tamás, Béres Attila, Hargitai Iván, Keszég László, Rale Milenkovic, Mohácsi János, Sopsits Árpád, Valló Péter, Verebes István, Zsótér Sándor.
Ezen a helyen sem változott vonzódásom az alternatív művészethez és művészekhez. Így lehetőséget kapott Fodor Tamás, Halász Péter, Pintér Béla.
Voltak sikeres és kevésbé sikeres előadásaink. A látogatottságra sem volt panasz.
Aki olvasta az első 4 napon leírt sorsomat, az talán megérti, hogy másra vágytam. Mindig szerettem megteremteni valami újat, keresni az utakat, melyek nem csak az előadásokon keresztül vezetnek a közönséghez.
2001 óta minden nyáron Szombathelyen vagyok. Részt veszek azóta is a nagyszabású Savaria Történelmi Karneválon, játszom benne, vagy rendezem a Karneválszínházat. Megismerkedtem a várossal, megtapasztaltam, hogy mekkora vágy van az itt élő emberekben, hogy saját színházuk legyen. Salgótarjánon kívül ez volt az egyetlen megyei jogú város, amely nem rendelkezett saját színházzal. Tarthatatlan helyzet. Foglalkoztatott a szombathelyi színházalapítási gondolat. Volt egy alaptételem: a Színház nem csak az előadások otthona, fontos találkozó hely legyen, mint annak idején az Egyetemi Színpad. Ezt csak új helyen létrehozni, kialakítani. Abban a városban, ahol régóta van színház, a kialakult szokások miatt ezt nem lehet létrehozni. Frissen kell letenni a szellemi a valóságos tárgyi alapokat. Szombathely városa erre esélyt adott.
2007. december 31-ig szólt a megbízatásom. 2006 nyarán eldöntöttem, hogy pályámat Szombathelyen folytatom. Ipkovich Györggyel, az akkori polgármesterrel megállapodtunk, hogy ha rendelkezésre állnak a színházalapításra az önkormányzati feltételek, én a megbízatásom lejárta után Szombathelyen fogok dolgozni.
2007. áprilisában, nagy megdöbbenést kiváltva, közöltem mindezt a társulattal.
Elkezdtem a szombathelyi munkát, de hogy a Nemzeti Színház átadása zökkenő mentesen történjék, arra különös tekintettel voltam. Amikor pályázat útján eldőlt, hogy Alföldi Róbert lesz az utódom, Hiller István az én kérésemre meghosszabbította a mandátumom 2008. június 30-ig. Ebben a plusz fél évben én befejezhettem az általam meghirdetett 2007/08-as szezont, Alföldinek pedig volt ideje felkészülni a következő szezonra. Teljes harmóniában, egyetértéssel történt az átadás-átvétel.
Közben hivatalosan 2008. október 1-én megalakult a Szombathelyi Weöres Sándor Színház.
Előző bejegyzés: