Kálmánchelyi Zoltán-2012.09.20.

2012. szeptember 20.
Tengerparti kastély valahol Olaszországban. Hajnali fél három. Boldogság. Siker. Szerelem. Menyasszonyod, aki nem is sejti, hogy már te is itt vagy, sőt ébren várod, megérkezik a szomszédos szobába.

Játék a kastélyban

Tengerparti kastély valahol Olaszországban. Hajnali fél három. Boldogság. Siker. Szerelem. Menyasszonyod, aki nem is sejti, hogy már te is itt vagy, sőt ébren várod, megérkezik a szomszédos szobába.

Szívedben egy valcerrel titokban a szobátokat összekötő közös ajtóhoz lopakodsz, a kilincset lassan megmarkolod, ujjbegyeid puhán, finoman, zsákmány elkapására készülődő vad óvatosságával egymást követve tapadnak a réz felületre… halkan lenyomod, zárban a nyelv kihátrál az üregből, ütközésig… Agyad kiadta a parancsot, idegpályákon fut a hír: mozdulhat az alkar, könyök, váll…

„Nem, nem!” - kiált a Kedves.

A hírnök hónaljadnál megáll, hisz te is megdermedsz. Pupillád kitágul. Rajtakapott gyermekként fürgén kutatsz repedést az ajtón, hogy mögé láss, hogy meggyőződj, bizonyosságot szerezz, hogy biztosan tudd, téged látnak, ha te nem is látsz. Belemész a játékba: pulzusod megugrik, mintha nagyobb erővel drukkolna az új startra kész futárnak, aki jelre vár.

„Mit akarsz? Újra kezded?” - folytatja a hang tovább.

És te persze boldogan újra kezdenéd… vagy kezdenéd már… vagy végre kezdenéd… Miközben képtelenség, képtelenség bizonygatod, az univerzum közepévé válsz: fekete lyukként beszippantanád a falon kiszivárgó bármit is. Koldusként guberálsz a foszlányok között, hogy valami használhatóra bukkanj. „Szeretlek” az első hulladék a kezed ügyében. Nem a Kedvesé, ez ismeretlen bariton fonéma. „Imádlak” a következő, ezt sem dobod el, inkább kitartóan kombinálsz, hogy a harmadikkal összeálljon a valóság: „Szeretlek, imádlak, megőrülök érted!”

Óvatosan leválsz a kilincsről.

A vakolat kegyetlen membránként harsogja tovább: „Oh! Ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr... Oh! mily gömbölyű! Sima! Bársonyos! Illatos!”

Képtelenség, képtelenség - bizonygatod. Mázsás lábakkal beleolvadsz a falba. Lebegnél, és arra a pillanatra gondolsz, amikor az ajtóhoz lopakodtál, a kilincset lassan megmarkoltad, ujjbegyeid puhán, finoman, zsákmány elkapására készülődő vad óvatosságával egymást követve tapadtak a réz felületre…

 

Melléklet:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/molnarf/jatek/jatek.htm

 

 

 

Előző bejegyzés:

Kálmánchelyi Zoltán-2012.09.19.

 

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.