Kelemen Zoltán-2013.02.11.

Szurkolok nekik (is), hogy sikerüljön. Annyit ígérhetek, hogy senkit nem értesítek majd a magánéletem aktuális alakulásáról, az étkezési szokásaimról, az emésztésem milyenségéről, az egészségi állapotomról, a családom esetleges érzelmi hullámzásairól, és a hasonló érdekfeszítő témákról. Azért nem teszem, mert ha én olvasnám, engem biztosan nem érdekelnének ezek, vagy szemérmesen továbblapoznék (ha lehetne lapozni). Nem szeretném a személyességet összetéveszteni az intimitással, ne adj isten az intimpistáskodással. A stílus maga az ember, mondják, már ha áll mögötte ember egyáltalán, s nem csak az üres forma hazudik lelket. Uram isten! Lehet, hogy ilyen világban élünk? Nem, a helyes válasz az, ilyenben is. És a színházra is igaz ez. Van ilyen is, meg másmilyen is. De színházról majd később, amúgy is ezen művészeti ág, csak a hétköznapi porondon bemutatott drámákat fogalmazza újra, s azokból teremt másikat, akár történetében, akár minőségében, akár gondolatiságban. Ha léteznek egyáltalán ilyen" fokozatok". Esetleg dokumentál, reprodukál, elringat, vagy szórakoztat. És hazudhat is, persze. Szolgálhat, ha akar, és kiszolgálhat, ha akarják, ha akarja, hogy akarják. Nem is érdemes ebbe nagyon belemerülni, a lényeg az, hogy a legérdekesebb darabok a mindennapi tapasztalások, a saját és kollektív mítoszok, a neveltetés, a tanult és a tudatalatti szűrőjén préselődik át rajtunk. Ez a gyönyörűségesen szép, fájó és mindenképpen halálos őrlődés a saját színház, a saját dráma, az élet. A hétköznapi színház, a saját élet, és a mások élete. Annyi ismerős, mégis mindig egyedi, saját történet. Ezek a történetek időnként találkoznak egymással, aztán megint eltávolodnak és így tovább.