Kelemen Zoltán-2013.02.11.

2013. február 10.
A szombat esti láz és a szomorú vasárnap közötti átmeneti időszakban, átmeneti kabát helyett átmeneti szabadidőruhában, egy átmeneti lakásban, megerőszakolva az ihlet terméketlenségtől berozsdásodott falloszát, akarom mondani pallosát, pennám tintába mártanám, ha nem számítógéppel kellene a téma fölé szállnom, ahol amúgy csak "térkép nekem e táj", megkezdem, (Mohácsi után szabadon) a magányosan pötyögő színész szánalmas blogját. Karakterstatiszta.kelemen.blog.com, avagy csalódjunk együtt.hu.

Tisztelettel és szeretettel üdvözlöm mind a négy olvasómat (ha véletlenül több lenne, az valóban csak a véletlen műve lehet) és azokat a kollégáimat, akik esetleg ezeknek a soroknak az olvasása révén kívánnak közelebb kerülni hozzám!

Szurkolok nekik (is), hogy sikerüljön. Annyit ígérhetek, hogy senkit nem értesítek majd a magánéletem aktuális alakulásáról, az étkezési szokásaimról, az emésztésem milyenségéről, az egészségi állapotomról, a családom esetleges érzelmi hullámzásairól, és a hasonló érdekfeszítő témákról. Azért nem teszem, mert ha én olvasnám, engem biztosan nem érdekelnének ezek, vagy szemérmesen továbblapoznék (ha lehetne lapozni). Nem szeretném a személyességet összetéveszteni az intimitással, ne adj isten az intimpistáskodással. A stílus maga az ember, mondják, már ha áll mögötte ember egyáltalán, s nem csak az üres forma hazudik lelket. Uram isten! Lehet, hogy ilyen világban élünk? Nem, a helyes válasz az, ilyenben is. És a színházra is igaz ez. Van ilyen is, meg másmilyen is. De színházról majd később, amúgy is ezen művészeti ág, csak a hétköznapi porondon bemutatott drámákat fogalmazza újra, s azokból teremt másikat, akár történetében, akár minőségében, akár gondolatiságban. Ha léteznek egyáltalán ilyen" fokozatok". Esetleg dokumentál, reprodukál, elringat, vagy szórakoztat. És hazudhat is, persze. Szolgálhat, ha akar, és kiszolgálhat, ha akarják, ha akarja, hogy akarják. Nem is érdemes ebbe nagyon belemerülni, a lényeg az, hogy a legérdekesebb darabok a mindennapi tapasztalások, a saját és kollektív mítoszok, a neveltetés, a tanult és a tudatalatti szűrőjén préselődik át rajtunk. Ez a gyönyörűségesen szép, fájó és mindenképpen halálos őrlődés a saját színház, a saját dráma, az élet. A hétköznapi színház, a saját élet, és a mások élete. Annyi ismerős, mégis mindig egyedi, saját történet. Ezek a történetek időnként találkoznak egymással, aztán megint eltávolodnak és így tovább.
Nem folytatom, mert túl messzire megyek a végén, ráadásul szinte a bőrömön érzem, hogy az olvasóim száma háromra csökkent.
Ez is milyen érdekes. Blogot kell írnom, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy jól megfeleljek a feladatnak. Persze, ha ezt feladatnak kell felfogni egyáltalán, s nem egy jó játéknak. De, ha annak fogom fel, még jobban meg akarok felelni, mert a játék nagyon komoly dolog, nekem különösen.
De mit jelent az, hogy megfelelni? Kinek? Mi, vagy ki a fokmérője annak, hogy megfeleltem-e? Az első szűrő természetesen én vagyok, talán ez a legerősebb, de utána elakadok, az imént feltett kérdéseimre nem tudok válaszolni, s gyanítom, hogy más sem. Mindig túlzottan meg akartam felelni, ez nyilván görcsöket okozott, és okoz ma is. Világ életemben úgy éreztem, hogy másoknál jobban, erősebben kell bizonyítanom azt, hogy helyem van az adott helyen, az adott dologban. Ez valószínűleg sok idegsejtembe került, s ilyenkor, nyilván szaporodott testemben a hátra felé közlekedő halál. Ezt csak erősítette bennem, karrierem sokszor "Lenin-i útja", vagyis az egy lépés előre, kettő hátra jellegű pályaív is, aminek persze számtalan oka lehetett, és van is, de másokkal ellentétben magamban is keresem a hibát. Gyakran meg is riadok tőlük, mert bizony találok belőlük bőven. És természetesen Ady szavaival ékeskedve, "sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek", ami ugye a "magyar ugaron" nem elhanyagolható szempont. Már az helyben topogás és a lehetőségek limitált számának szempontjából.
Csapongok, hiszen annyi minden mozog bennem, annyi minden foglalkoztat. Ígérem, ügyesen beosztom majd ezeket a gondolati bolyongásokat, s együtt utazunk majd Önökkel, Veletek ezeknek a szárnyán. Lesznek majd történetek, filozofálgatások, vallomások, morfondírozgatások az országról, a kultúráról, a " saját farok kergetéséről, és az abba, esetleg a fűbe harapásról, talán tervekről (ebben még nem vagyok biztos), a hatalom mérhetetlen és pusztító gőgjéről, szolgálatról és kiszolgáltatottságról, no meg a szezont a fazonnal összekeverő magyar népi játékról, szóval sok mindenről. Majd ami, és ahogy jön.
Egy biztos, minden bejegyzés végén megajándékozom olvasóimat egy-egy januárban íródott dalszövegemmel (vagy versemmel, kinek, hogyan tetszik), amiket majd egyszer talán gyönyörű zenével fog felöltöztetni a szerintem zseniális Müller Peti.
A mai szöveg a nyugalomról, a harmóniáról szól, meg még sok mindenről, de ezt a befogadóra bízom inkább.

 

TÉLI ÁLOM

Hosszú volt az éjjel, hosszú volt az álom,
a reggel törte széjjel, éreztem, hogy fázom.
Fényes harmatcseppek pompáztak az ágon,
hóemberként hevertem a puha fehér ágyon.
Megfagyott a gyűlölet, jéggé dermedt bennem,
forrófejű indulat, nem dolgozott bennem.
Elűzte a téli álom nyárnak égő lázát,
tavasznak vad szeszélyét, az ősznek lombhullását.

 

Refr.
Lepjen be a hó, takarja el testem,
fogjon át a jég, őrizze a lelkem.
Nyugtassa a szívem, hosszú téli álom,
ne olvadj el bennem tündöklő jégvilágom!
Megbűvölt az éjszaka hűvös érintése,
vakító tisztasága, nyugodt szívverése.
Elűzte a téli álom nyárnak csalfa táncát,
tavasznak ébredését, az ősznek fonnyadását.

 

Refr.
Lepjen be a hó, takarja el testem,
fogjon át a jég, őrizze a lelkem.
Nyugtassa a szívem, hosszú téli álom,
ne olvadj el bennem tündöklő jégvilágom!
Szép álmokat mindenkinek, a holnapi virtuális "viszontlátásig"!

 

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.