Kelemen Zoltán-2013.02.12.

2013. február 11.
Tisztelettel üdvözlöm, az immár öt főre duzzadt olvasótáboromat! Nemhiába, mennek a hírek.....A környék elektrotechnikai üzleteinek tulajdonosai már dörzsölik a tenyerüket, hiszen minden bizonnyal 0,00000001 százalékkal nőni fog írásaim hatására az eladott számítógépek aránya. A számító gépek! Legalább valaki hasznot húz abból, amit én termelek. Megtisztelő! Így húzzuk mindannyian mások igájában a hasznot. Másnak.

Akár Repin képén. Csak húzzák, csak húzzuk. Az időt, a súlyos terhet, az idegeket, a történelmet. Egymást.

Ma mesélni fogok Önöknek, Nektek. Talán igaz mesét, egy talán létező városban élt, talán létezett emberről.

Hol volt, hol nem volt, az édentől keletre, a pokoltól nyugatra, az őrülettől északra, a nyugalomtól délre, a főútvonalakon túl, ott, ahol a vasúti szárnyvonalak mentén a vakond sem túr, élt egyszer egy szegény ember. Pontosabban sok szegény ember élt arra felé, csak az ő történetük nem ismert számomra, sorsuk állítólag hasonló, törni készülő rozsdás rugóra járt.

Azt az embert, akiről én beszélek Attilának hívták. Kövér, harminc év körüli férfi volt, vastag, sztk-keretes szemüvege erős dioptriája mögül kikandikáló hatalmas szeme, általában zavartan, szorongásról árulkodóan mosolygott. Gondosan fésült, korpás hajába mindig az óceán hullámait fodrozta a szél, viaszos, duzzadt babaarca általában vörös volt, az izzadságcseppek igazgyöngyökként csillogtak rajta. Erős munkáskezét, finom, vékony fehér bőre tette groteszken diszonánsá. Hősünk az édesanyjával élt a város szélén, egy közel százéves, földszintes, szobakonyhás egykori cselédlakásban. Nem volt senkijük egymáson kívül. Egymásért éltek, egymás igájában, egymást felemelve, egymást megnyomorítva. A mama rokkantnyugdíjas volt, Attila segédmunkásként dolgozott egy húsüzemben. Szerette munkáját, megbecsülte magát, és a körülményekhez képest őt is megbecsülték. Lelkesen emelgette a véres húsokat, a feldolgozásra váró vonzó szagú tetemeket, a fagyott marhákat, vagy a még gőzölgő egész és féldisznókat.

Munka után lemosakodott, kávét főzött, és vacsorát készített a mamának, majd felvette neonzöld alpakkazakóját és elindult a színházba. Minden este. Ez volt a szenvedélye. Nem hagyott volna ki egy előadást sem, kívülről tudta minden darab szövegét, amit, mint imát a templomban, a színészekkel együtt félhangosan mormolt, ami mi tagadás, főleg azért, mert mindig az első sor közepén ült, kicsit zavaró lehetett. Ennek ellenére senki nem haragudott rá, Attila része lett a város színházának, mindenkinek hiányzott volna, ha nem ült volna a törzshelyén. A teátrum igazgatója örökös bérletet ajándékozott neki, a székére senki más nem ülhetett. Az előadások után mindig más művésznőnek ajándékozott vörös szegfűt a művészbüfében, ahová bejáratos volt. Ilyenkor arca, a szokásosnál is jobban kipirosodott, a szája széle lilás árnyalatba burkolózott, szemében halálfélelem tangózott, hangja idétlenül magas regiszterben vibrált az izgalomtól és el-el csuklott, értelmes szavakat pedig keresve sem talált. Erősen izzadt, aminek érezhető hatása volt. Valami miatt, mégis szerették. Hozzájuk tartozott.
Így ment ez éveken keresztül, nap mint nap. A színház dolgozói viccesen KözönségAttilának nevezték el a fiatal férfit, amire ő nagyon büszke volt.
Egy szürke hétköznapon, kedden történt. Már ment az előadás, amikor az aktuális produkcióban játszó színészeknek furcsa, nyugtalanító hiányérzetük támadt. A halk mormolás az első sorból? Igen, túl nagy volt a csend. A szünetben jött a hír, hogy Attila aznap nem érkezett meg. "Talán beteg, majd meggyógyul és jön újra." -mondogatták.
Attila nem jött. "Elfogták a várost rettegésben tartó szatírt." - ezzel a hírrel a címoldalon jelent meg a megyei napilap szerdai száma.
Attilát soha többé nem látta senki. A húsüzem hosszú haláltusát követően kivérzett, a hűlt helyén rágcsálok keresnek boldogulást a múlt romjain. A földszintes, szobakonyhás kis cselédlakásokat lebontották a város szélén, helyükön nemzetközi benzinkút árulja a 420 forintos üzemanyagot. A színház még áll, csak a közönség más...

Ha a világ szét nem esett volna, s az egészben megváltás lett volna, az én mesém is tovább tartott volna!

Kedves Olvasók! Idáig tartott a mese, nyilván van, aki elaludt, van, aki felébredt tőle. Ez így van rendjén.

A történet vers (dalszöveg) verziójával búcsúzom.

Szeretettel: Kelemen Zoltán

 

„KÖZÖNSÉGATTILA”
Ott ült ő valóban, alpakka zakóban,
minden nap hét órakor.
Mint bálna a karóban, neonzöld zakóban,
pontban hét órakor.

 

Megjelent időben, rossz műbőr cipőben,
ingjén Denim dezodor.
Nadrágját kinőtten, két lúdtalp betétben,
mint óriási groteszk szobor.

 

Megvolt a törzshelye, izzadt a tenyere,
várta a „megtisztulás”.
Volt színházbérlete, nem indult nélküle
sosem az előadás.

 

Ő volt a közönség, még el is nevezték,
de szívesen fogadta ezt.
Úgy döntött a közösség, az új neve Közönség
és büszkén viselte ezt.

 

Titkos vágy szemében, nedves tenyerében
remegett a szegfűszál.
Az első sorba középen, virággal a kezében,
sóhaja az égig szállt.

 

Refr.
Hová lettél Attila? Már megy az új produkció!
Hová tűntél Közönség? Vár rád az új szenzáció!
Mi lett veled Attila? A színház üres már nélküled.
Mi lett veled Közönség? Hiányzol, szembenéznék veled.
Mi lett belőled Attila? Hol csúszott el életed?
Mi lett belőled Közönség? Úgy segítenék még neked!
Hová lettél Attila? Magadba zártad a bűnt.
Hová lettél Közönség? Szenvedésed, csak színháznak tűnt.

 

Az élménytől hevülten, a művész büfében,
mindig várt ő valakit.
Szívszédülten, feszülten, sűrű füstnek ködében,
mondott is tán valamit.

 

Átadta a virágot, nem váltott meg világot,
s otthagyta a zsongó büfét.
Felvette a kabátot, a hosszú lódenkabátot,
s lehorgasztotta fejét.

 

Hogy mit rejt a kabátja, s a kinőtt nadrágja,
mutogatta a színház után.

 

Élt még a mamája, nem lehetett babája,
vágyott a játék után.
Megmutatta önmagát, mit rejt a lódenkabát,
a „testhez álló főszerep”.
Megfeszítve tomporát, átszakítva a „csend falát”,
megmutatta ő hogy „szeret”.

 

A szobakonyhák magánya, nem színes mesék világa,
az illúzió elfogyott.
A színház volt a családja, a titkos vágyak barátja.
Már nem neki játszanak ott.

 

Refr.
Hová lettél Attila? Már megy az új produkció!
Hová tűntél Közönség? Vár rád az új szenzáció!
Mi lett veled Attila? A színház üres már nélküled.
Mi lett veled Közönség? Hiányzol, szembenéznék veled.
Mi lett belőled Attila? Hol csúszott el életed?
Mi lett belőled Közönség? Úgy segítenék még neked!
Hová lettél Attila? Magadba zártad a bűnt.
Hová lettél Közönség? Szenvedésed, csak színháznak tűnt.

 

 

Előző bejegyzés:

 

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.