Kelemen Zoltán-2013.02.15.

Azokról a dolgokról írtam, amelyek valóban, őszintén foglalkoztatnak, nem kötöttem kompromisszumokat, úgy fogalmaztam, ahogyan éreztem, hogy fogalmaznom kell, igyekeztem saját gondolataimat közzétenni, nem szerettem volna mások tollával ékeskedni, mások tehetségével, agyával és lelkével "haknizni". Örülök, hogy így lehetett!

Mai blogom témája a hűség.

Apai nagyanyám egyik testvéréről szeretnék mesélni, nevezetesen Herczeg Hermináról, Márta nővérről, keresztanyámról. Csak röviden teszem, mert élettörténete egy nagyregény kereteit feszegetné, nincs az a blog, amelybe minden fontos rezdülés, történet beleférne. Élete és sorsa egybeforrt a huszadik századi magyar történelemmel és annak sorsával.

1915-ban született egy kis Vas megyei településen, Sitkén. A feltűnően eleven, életvidám, cserfes kislány eleven diskurzust folytatott Istenkével már egészen pici kora óta. Nagyon bensőséges kapcsolat alakult ki ő és a Megváltó között, már korán elhatározta, hogy őt fogja szolgálni, életét ennek a szolgálatnak szenteli.

Felkerekedett, és Pápáig meg sem állt, ahol apáca lett belőle. A konyhán és az istállóban teljesített szolgálatot, főzött, és ellátta beteg, kiszolgáltatott "testvéreit". A kedves, fiatal, majdnem gyereklányt a félig őrült, mindig pityókás kocsis legény megkörnyékezte. Férfiúi közeledése kudarcra ítéltetett. Ebbéli csalódása következtében csaknem halálra szúrta az ifjú nőt. Márta nővér túlélte a brutális kalandot. A 30-as évek végén Budapestre vezényelte az anyaszentegyház, ahol az újpesti kórházban végzett ápolói és konyhai szolgálatot. Közben kitört a második világháború. A kórházat sebesültek, betegek százai, ezrei árasztották el. Az orvosok és ápolók a nagyreményű, és legendásan lelkiismeretes orvos, Teke doktor vezetésével kiszolgáltatott emberek tömegét mentették meg a biztos haláltól. A háború végén a kórházat bombatámadás érte. Sokan meghaltak, Márta nővér a légnyomástól félig megsüketült. De ezt is túlélte.

1949-ben az államosítások idején az apácarendeket feloszlatták, Márta nővért, mint klerikális személyt kitelepítették egy isten háta mögötti porfészekbe. Ebben az évben történt, hogy Teke doktor feleségének az újpesti faipari nagyvállalkozó famíliájának, Klikáréknak a gyárát államosították, vagyonuk túlnyomó részét a néphatalom elkobozta. Az asszony belebetegedett a dologba, agyvérzést kapott és lebénult, testvére az ifjabb Klikár pedig beleőrült a megrázkódtatásokba. (A család másik fele szétszóródott a nagyvilágba.) Teke doktor ott maradt a család egyetlen saját tulajdonban hagyott ingatlanjában a béna asszonnyal, és a magába fordult megbolondult rokonnal. Közben ő tovább végezte orvosi hivatását ugyanabban a kórházban. Nagy volt a teher rajta. Ekkor jött az ötlete, hogy a legkiválóbb egykori nővért, a deklasszált Herczeg Herminát valahogyan vissza kellene csempészni a fővárosba. Ő a segítségükre lehetne. A kórházban ugyan munkát a múltja miatt nem tudna adni neki, de otthon a háztartás vezetésében nagy hasznát vehetnék.

Így is történt. A doktor befogadta a házukba Herminát, az egykori Márta nővért. A régi cselédszobában kialakított neki egy lakrészt, ő pedig mint házvezetőnő, mint egy 20. század végi illegális cseléd munkához látott. Csaknem huszonöt évig vitte hátán a család ügyes-bajos dolgát, gondozta a házban élő két súlyosan beteg embert, egészen a haláluk napjáig.

Családtaggá vált, Tekéék élete már elképzelhetetlen lett volna nélküle.

Miután az asszony és testvére is eltávozott az élők sorából, az orvos és Hermina ketten maradtak a nagy házban. Közben Teke doktor is beteg lett, belgyógyász lévén saját maga diagnosztizálta a gyógyíthatatlan kórt, a prosztatarákot. Azt is tudta, hogy két-három évet élhet vele, ha mindenre odafigyel. Tudta, ha ő meghal, Hermina fedél nélkül marad, még a nyugdíja sem biztosított. Mindenképpen gondoskodni akart arról az emberről, aki annyi évtizeden át gondoskodott róluk.

A helyzetet felvázolva Herminának, más megoldást nem találva, megkérte annak kezét, így mint örökös, a halála után biztosított maradna a nő jövője, élete. Hermina élete legnehezebb döntése elé került. Felrúghatja-e az egyháznak tett esküjét, az Istennel kötött szövetséget? Kettős szorításban őrlődött hónapokig. Megvizsgálva lelkiismeretét, végül elfogadta az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy minden marad a régiben, vagyis azután is cselédként él a házban. Így is lett, továbbra is lelkiismeretesen végezte feladatát, férjét változatlanul magázta, és doktor úrnak szólította, gondosan ápolta a nagy beteg embert, akinek az életét majdnem két évvel hosszabbította meg.

Miután Teke doktor eltávozott az élők sorából, Hermina egyedül maradt. A házat eladta, egy tízemeletes panellakásba költözött. Az örökölt vagyon egy részét az orvos és felesége még élő családtagjainak visszajuttatta, a másik részét az ő családtagjai és felebarátai között osztotta szét. Magának annyit hagyott, amennyiből szerényen tengette az életét.

Apácának már nem akart vissza menni, (pedig 1990-et követően tehette volna) hiszen a házasságkötéssel felszakította azt a fonalat, ami odakötötte.

Úgy élt, ahogyan Isten igaz szolgája kell, hogy éljen. Szerényen, Istennel való kapcsolatával sosem kérkedve, tiszteletben tartva mások életét, gondolkodását. Sokat beszélgetett Urával, ugyanúgy, mint kislánykorában.

92 évesen halt meg egyedül, de nem magányosan. Jó ember volt, a legjobb, akit valaha ismertem.

Herczeg Hermina által tudom, mi a hűség.

Ezt a blogot az ő emlékének szánom, a mai vers is neki, róla szól.

És, azért nem búcsúzom végleg kedves olvasóim, mert holnap egy rövid kis bónusz blogban, pár sorban összefoglalom ezt az érdekes, szép hetet, amit együtt töltöttünk a blogtérben.

A viszontlátásra!