Kombinált ajándékdoboz
Pontos fölmérések természetesen nem állnak rendelkezésre, de a színészek állítólag többnyire jobban szeretik, ha a próbaidőszak kezdetén, az olvasópróbán ők maguk olvashatják föl a nekik rendelt színdarabot: így izgalmasabb az első találkozás. Kivételek persze mindig vannak, és Béres Attila pont közéjük tartozik. Ragaszkodik ahhoz a hagyományhoz, hogy a darabot márpedig a rendezőnek kell fölolvasnia (különböző „iskolák”, szemléletek léteznek); az Illatszertár olvasópróbáján is ízes, izgalmas fölolvasószínházi előadásnak lehet tanúja az alkalmi közönség – ó, ó, hát most csupa színész.
Béres Attila kívül-belül jól ismeri az 1937-es Illatszertárt, Szombathelyen rendez előadást harmadszor László Miklós boldog, szomorú pesti darabjából; amely a múlt századelő válságos, mégis otthonos békeidejébe visz – hóeséssel, karácsonnyal, sok fanyar és szemérmes érzelemmel; és persze rengeteg nevetéssel. Az első alkalommal, a Pécsi Nemzeti Színházban szembesült azzal, hogy „úristen, az Illatszertár milyen jó darab”: „Akkor az egy csoda volt.” Aztán a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházból, Bocsárdi Lászlótól kapott fölkérést Illatszertár-rendezésre: „Nagy megbecsülés, nagy tisztesség, hogy a magyar nyelvterület egyik legjobb színházában megrendezhettem László Miklós vígjátékát.” A szombathelyi Illatszertár-rendezést a vígjáték és a szombathelyi társulat egyre mélyebb megismerése hozta magával. Béres Attila több emlékezetes előadást vitt már színre Szombathelyen (Anconai szerelmesek, Kabaré, Top Dogs). Úgyhogy: „Egyszer csak azt éreztem, hogy muszáj megcsináljam itt az Illatszertárt. Nem, egyáltalán nem a rutin mozgatott, hanem az a vágy, hogy a szombathelyi színészekkel – a keserű humorú Nagy Cilivel, aztán Szabó Tibkével, Kálmánchelyi Zolival, Orosz Robival; Jordán Tamással – kipróbáljam ezt a történetet. A karakterek érdekelnek, ezek a hihetetlen sorsú emberek. László Miklóst – aki maga is rejtői életű ember, Amerikában, amerikai állampolgárként halt meg, hollywoodi forgatókönyveket írt – ma már csak az Illatszertár szerzőjeként ismerjük. Nem véletlenül: nagyon jó darab, van benne mit játszani. Azon túl, hogy a vígjátékhoz elengedhetetlen, végtelen precizitás, matematikai pontosság jellemzi – olyan, mint a zsilettpenge, nem engedi a lötyögést –, sok benne a mögöttes, finom jelzés, amelyek okára, értelmére csak menet közben derül fény. A briliánsan alkalmazott poén-technika – az Illatszertár a 'molnárokkal' is bőven fölveszi a versenyt – rendkívül pontos emberismerettel párosul, a humoros helyzet László Miklósnál mindig erős, mély emberi fájdalomból születik meg.”
Van egy döcögő, csupa élet drogéria a Váci utcában, ünnepi készülődésben. Itt dolgozik Asztalos úr – Kálmánchelyi Zoltán –, itt dolgozik Balázs kisasszony –, egymással folytonos konfliktusban. Közben óvatosan, végzetesen szerelemre lobbannak valaki iránt, akit élőben sose láttak. Pedig nem is volt még internet; ehhez a változathoz már az újkori Hollywood kellett. De az a bűbájos nyelv, az csak az Illatszertárban működik. (Már a cím is: groteszk lebegés.) „Valami mutatós karácsonyi ajándékot mutasson nekem...”, mondja az öregúr, aki a zárás pillanataiban érkezik. Mindjárt karácsony. Sipos – a színpadon majd Szabó Tibor – válasza úgy szól, hogy „méltóztassék, kombinált ajándékdoboz házaspároknak!... Négy pengő...” (Van benne két szappan, két fogkrém, egy rúzs, egy timsó és hat darab zsilettpenge. Maga az élet; nem?)
Az Illatszertár bemutatóját január végén tartják a Weöres Sándor Színházban. Dúdoljuk addig is, hogy „megint elmúlt egy nap, dolgoztunk sokat, most mondjunk egymásnak békés álmokat (...).” De vajon kit szeret Asztalos úr? És kit Balázs kisasszony? Mi a szerelem?
Vonatkozó cikk: