Kristóf Roland-2013.04.16.
Utazás
(1.)
Reggel 7 óra. Kassától 50 kilométerre észak-nyugatra egy hegyek ölelte völgykatlanban. A nap vöröslően bukkan fel keleten a gömör tornai karszt-hegység alsó hegyének csúcsánál. Egy földszintes ház nyitott bejárati ajtajában két bőrönd áll, édesanyám egy szatyrot tesz mellé, a szatyorban hat vajas kifli az útra. Pár pillanat, s a kocsi csomagtartójának ajtaja tompán csattan, a poggyászok a helyükön, indulhatok. Egy utolsó pillantást vetek a reggeli nap fényeben úszó verandára, s a hátsó bejáratra, 6 évvel ezelőtt nagyapám egy kopott atlétában állt ott. Az idő vas fogával meggyűrt és ráncosra szántott arcán két könnycsepp futott végig.
- Vigyázz magadra fiam! - mondta a maga roppant erős, karcos hangján. Két éve nincs köztünk az öreg, de hangját szinte most is hallom, mintha csak a lágyan fújó északi szél hozná.
Anyám szól: - Indulj fiam, hosszú az út!
Az! Nagyon hosszú! Nagyanyám időközben kinyitotta a kaput, felfelé araszol a járdán, majd megáll anyám mellett: -Vigyázz az úton fiam!”
Bűntudattal teli pillantást vetek a két idős asszonyra, akiket itt hagyok egy házban férfi nélkül.
- Ne húzd az időt, menj!
- Megyek nagyi.
A kocsiban becsatolom a biztonsági övet, de még mielőtt magamra zárnám az ajtót anyám szól:
- A szemed tartsd nyitva, légy éber!
Minden egyes utam előtt elhangzik ez a mondat, mint egy varázsige, ami nélkül nem lehet elindulni. Mielőtt elindulnék egy utolsó kérdés anyámhoz:
- A Hamvas-kötetet betetted?
- Persze, a kis bőröndben van.
Az jó, Béla majd elkísér, ébren tart.
„ Az éberség nem mindentudás, nem tudás, nem ismeret, nem látás. Az éberség felfokozott létérzés: érzékenység. Nem aktív, nem passzív, nem személyes, nem személytelen, hanem, amint a Véda mindig mondja: „nem ilyen, és nem olyan”. Az abszolút érzékenység, amelynek következménye az abszolút látás.”
(Hamvas Béla)