Kristóf Roland-2013.04.17.
Utazás
(2.)
„A világ elpusztul! A föld minden könyve közül válaszd ki a száz legnagyobbat, hogy a jövő számára megmentsük."
Kiválasztottam.
A bárkában nem fér el száz . Válassz ki tízet, s a többit dobd ki.
Kiválasztottam.
Dobj ki még kilencet, mert csak egyet vihetünk.
Kiválasztottam.
Melyik ez az egy könyv?
A Véda.
Miért?
Könnyű lenne válaszolni, olvasd el. De sokan elolvasták, és nem értették. Könnyű lenne válaszolni: értsd meg. De sokan egész életükben egyebet sem tettek, s a végére mégsem jutottak. Megmagyarázni? A nap, az egészség, a világosság nem magyarázható. Egy világ van, és egy Nap, - egy Véda van, ahogy egy a Lét, és egy az Isten.” (Hamvas Béla)
9 óra múlt. A gömör tornai karszt-hegység csúcsait már csak a visszapillantó tükörben látom. A hegyek, amik biztonságérzetet adnak a magamfajta hegyi embernek, lassan eltűnnek mögöttem. Síkság, ameddig a szem ellát. Béla szavai motoszkálnak a fejemben. Az éberség, a Véda nagy tanítása. Véda, vidjá, éberség, az ős princípium, a kollektív tudatalatti, a mindent átható és átfogó egységes információ, ami anyagot és energiát egyaránt felölel, a kezdet és a vég, Isten, az Egy. Az Egy, aminek fénye az aranyé, az íze a mézé. Egy buszmegálló mellett haladok el, a kékre festett vasbódé padja előtt öt ember áll, tekintetük fáradt, pedig minden valószínűség szerint még csak most indulnak a munkahelyükre. Egy valaki azonban kitűnik közülük. Szinte látom sugárzó auráját, pedig nem látom a tekintetét. A szeme csukva, befelé figyel. Erőt sugárzó lénye odavonzza a tekintetemet. Jó érzéssel tölt el látni őt. Talán éber. Minden esetre éberebb, mint én, aki bár az útra koncentrálok, s szemem nyitva, mégis gondolataimban messze járva az éberségen elmélkedve távol vagyok az Egytől. Ő pedig csak ül, elcsendesülve, s talán belül magában az Egyel azonosul. Az egész nem tart tovább mint pár másodperc, s a kocsi tovább gurul, s padon ülő férfi eltűnik a szemem elől. Cigarettára gyújtok. Szegény jó nagyapám mindig azt mondta „minek szívod?”. Jó kérdés, nem tudtam rá igazi választ adni sem akkor, sem most. Hiányzik a nikotin vagy csak a mozdulat, megszokás, nem tudom. Egy biztos, hogy kötődöm hozzá, hiszen újra meg újra rágyújtok, bizonyos szempontból függök tőle, pedig csak annyit kellene tennem, hogy eldobom, s elcsendesedve csak befelé figyelek, mint a férfi a buszmegálló padján, mégsem ezt teszem. Amennyire vágyik az ember az üdvözítő éberségre, olyannyira ragaszkodik, s talán kapaszkodik is a földi élvezetekhez. Viszont ez így kettő, és nem Egy. Esőcseppek koppannak a szélvédőn, északnyugatról esőfelhők jönnek. Az út az esőbe vezet.
Előző bejegyzés: