Kristóf Roland-2013.04.19.
Utazás
(4.)
„Az éberség világossága és a méz édessége együtt az aranykori lét: az őslét, amely mindnyájunkban a legmélyebb valóság. Amiért élünk, ennek a valóságnak helyreállítása és felébresztése és megvalósítása. Az önmaga édességében tündöklő és önmaga éberségétől jóllakott, örök időkre elcsendesült és megnyugodott lélek léte: ez vagy te. S ha a lélek már csak közeledik is feléje, az édes elteltségből valamit érezni kezd; amikor már kezdi megfékezni májáját, (a minket körülvevő látható, tapasztalható, érzéki, elemi világ) nyugalommal telik el, amely „édes mint a szerelem”. Mert az intenzív lét első tulajdonsága, hogy: éber, vagyis tündöklő, vagyis érzékeny, de a lét ugyanolyan első tulajdonsága, hogy édes, mint a méz. Ez a nektár a szóma. Ez a lét kvinteszenciája, az arany, a théleszma, az isteni Én, az Átman. És: ez vagy Te.”
(Hamvas Béla)
11 óra 30 perc. A pénztárcámban kutatok néhány cent után, amiből kávét tudok venni. Forint és euró egyaránt keveredik a meggyűrt farzsebben hordott néhol szakadt, barna bugyellárisomban. Ilyenkor mindig dédnagyanyám jut eszembe. Szegény egy egész századon át húzta köztünk, megszületett Magyarországon, élt Csehszlovákiában, és Szlovákiában halt meg, miközben szinte el sem hagyta a háza kapuját. Az ő kezei közt aztán megfordult jónéhányféle bankó. Az arany alapú fizető eszköz. Francokat, ez csak egy fecni. Kézről kézre jár, koszos, ahogyan számomra maga a fogalom is: pénz. Az aranykori léthez köze sincs, fénye nem megvilágít, hanem elvakít. A benzinkút parkolójában ketten parkolunk, egy távolsági busz és én. A busz gyomrából néhány nyújtózkodó, apróra zsugorodott, álmos szemű ember lép elő. Egy pár nyújtó gyakorlat után az eddig tartalékra állított szenzoraik máris jelzik, itt a remek alkalom a fényes érmék hasznosítására. Napokat, heteket töltöttek, időt és energiát nem sajnálva azzal, hogy megkeressek azt az „aranyat” aminek fénye, miután kezükből kiadták, újra magához hívja majd őket. Nem világosságot hoz, hanem elvakít, és a vakság sötétjében egy véget nem érő, önmagához állandóan visszatérő rabigát kovácsol nekik. Ez nem arany kor, hanem sötét. Egy asszony azonban nem tart a vásárlók fősodrával, a busz mellett áll, ölebén egy hároméves forma gyerekkel. A gyerek édesdeden alszik anyja ölén. Egy pillanatra tágra nyitja gyönyörűen tündöklő kék szemét majd újra visszazárja, csak egy pillantást vetett a világra, s már újra elcsendesedett. Anyja óvón öleli gyermekét, mit sem törődve a külvilággal. A külvilág, a „májá” eltűnt számukra, egymásban élnek s alkotnak egy Egységet. A sötét falhoz vezető külsőséges és anyagi külvilágból kitűnnek, szinte ragyognak, mint az arany. Édesek, mint a méz. Egyek. Amióta bekanyarodtam ide még ki sem szálltam az autóból. Csak halkan hallom a felhúzott ablakon át, ahogy a benzinkút eresze a lecsorgóvíztől zörög. Gyermekkorom jut eszembe, amikor eső idején nagyapámmal kiültünk a verandára, és csak hallgattuk az esőt. Mégsem kávézom! Indulok.
Előző bejegyzés: