Kritikaíró pályázat – a győztes írás
I. helyezett: Magyar Franciska
II. helyezettek: Szalai Rózsa és Németh Liza
III. helyezettek: Tóth Eszter és Horváth Anna Regina
Az alábbiakban az legjobbnak ítélt írást közöljük, melyet az Üveghegy-díjjal jutalmazott Szólít a szörny című előadásunk ihletett:
A doboz bezárul, szétfeszíti a csend
Csend. Hat percig tartó üvöltő csend. Némaság, ami feszültté teszi a közönséget, és ami szétfeszíti a dobozt, amit az imént zártak be, és ami az előadás játéktere volt.
A Szólít a szörny című regény alapján, Vidovszky György rendezésében, a szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Mesebolt Bábszínház együttműködésében létrejött előadás sokkoló, mint a műben is megjelenő King Kong históriája, ugyanakkor mélyre hatoló, mint az anya és gyermeke közötti szeretet. Ám valóban szívmelengető-e a szeretet? Minden helyzetben pozitív és gyógyító-e? Vagy van, amikor valami, amit orvosságnak szántak, inkább maga a méreg?
Ugyanez fordítva: Lehet-e a méreg, mint a tiszafa minden porcikája, orvosság? Lehet jó? Lehet valami csupán jó vagy csupán rossz? A szörnyeteg rossz? Megrémiszt és kínoz minket? És ha igazából segít? Ha igazából az ember is szörny? Ha az ember maga a szörny? Ilyen erejű kérdéseket vet fel az előadás, amelyben a báb és a színészi játék együtt van jelen. Minden bábu más fajtájú, és máshogy mozog. Van zsinórral mozgatott marionett – mint a történetben a szigorú és gátlásos nagymama –, van „plüssjáték” – mint a nemtörődöm apa –, vagy a „selyemkendőből álló”, éteri és megfoghatatlan anya. Egy 13 éves fiú, Conor történetét láthatjuk: küzd saját magával és az édesanyját mérgező betegséggel.
A bábja akár egy kisgyerek, a hang mögötte pedig erélyes és hangos. Az elő adás előrehaladtával már helyenként kellemetlen a kamaszokra hajazó hangerő használata. Ám az érzelmek a helyükön vannak, átjön a kétségbeesés, a düh. A báb és az ember összejátszása egységes keretbe zárja az embert magát. A lelki képet és a valóságot. Egy keretbe, amiből a nagymama kitör, az óra pedig kiszakad. Egy keretbe, ami nem ér véget, mert az egyik végénél újraindul, akár a darabban a mesélés.
Mint egy álom, vagy egy visszatérő esemény. A darab, és így a doboz minden sarkában a polaritással találkozunk. A történetben elmondott három mesében, amelyek arra tanítják a nézőt, hogy ne ítélkezzen, hiszen nem minden csak rossz vagy csak jó; a jó is lehet rossz és a rossz is lehet jó. Ott van a polaritás az árnyak és a fény játékában – a felborított teáskészletben és a kis zseblámpában. Benne van a tiszafában, a szörnyben, aki nem tágít – és a méregben, ami elvileg gyógyít. A két színésznő árnyéka mint az anya belső vívódása jelenik meg a színpadon. A színészek élethűen adnak hangot az élettelen testeknek, olyannyira, hogy a hús-vér emberek helyenként elhomályosulnak, és csak a bábok maradnak a szemünk előtt. Vagy lehet, hogy fordítva van, és inkább a bábok adnak testet a színészek hangjának? Leleményes és látványos a tér- és eszközhasználat az előadásban. Egyszerűek a jelmezek, céljuk a beleolvadás, mégsem maradnak jelentés nélkül.
A bábok talán akkor nyerik el legmélyebb jelentésüket, amikor leteszik őket. Egy olyan történetet mondanak el, amelyben a realitás – például az idő és az órán látható számok – fájdalmas, és a küzdelmes elengedés ad alapot a továbblépéshez. Ehhez van szükség a dobozra, amit a végén a főszereplő becsuk és lezár, befejezve egy fejezetet élete történetében, és befejezve egy másfél órás utazást, ami az előadással együtt véget ér, a nézőkben viszont él és dolgozik tovább. Leginkább a végén leülepedő csend alatt.
Magyar Franciska
(Szólít a szörny. Patrick Ness – Siobhan Dowd ötlete nyomán készült – regénye alapján írta, rendezte: Vidovszky György. Díszlet, jelmez, báb: Mátravölgyi Ákos. Játsszák: Major Erik, Kolozsi Angéla, Lukács Gábor, Varga Bori, Gyurkovics Zsófia, Kovács Bálint.)