Különös szilveszter

- Az első „Viccel ütjük agyon”-esten fantasztikus volt az a bábeli zűrzavar: te oroszul és portugálul szólaltál meg.

- Anyukám orosz, Kalinyigrádban ismerkedtek össze apukámmal, aki az ottani egyetemen tanult. Kalinyigrád – vagy Königsberg – kikötőváros a Balti-tenger partján. Aput eredetileg Gödöllőre vették fel, de úgy gondolta, ha úgyis el kell mennie otthonról, akkor a messze legyen tényleg messze: így került Kalinyigrádba. Egy szilveszteri bulin történt meg a nagy találkozás, ahova ráadásul apukámat nem is akarták beengedni, ezért kitalálta, hogy ő majd gitározik, a barátja meg furulyázik: úgy mutatkoztak be, mint egy nagyon híres duó Magyarországról. Anyukám – alacsony, szőke, óriási kék szemekkel –, amint meglátta azt a magas, fekete, vágott szemű fiút a színpadon, közölte a barátnőivel, hogy „ez a pasi az enyém lesz”. Addig nézte, addig szuggerálta, amíg apukám fölkérte táncolni. Így kezdődött a románc – négy hónap múlva megkérte a kezét, összeházasodtak. Azért édes – és „veszélyes” - ez a történet, mert a nagyszüleim a leendő párjukat szintén szilveszterkor ismerték meg, úgyhogy az év utolsó napján mindig csuriban van a kezem, hogy most még nem akarom megismerni az igazit – mert akkor mit fogok csinálni a hátralévő éveimben. A szüleim mindenesetre egy életre egymásra találtak, és hamarosan megérkeztek egy nagy sárga bőrönddel – …mint a Kabaréban… - Budapestre. Pontosabban Szarvasra: eredetileg mindketten halbiológusok, apukám ott kapott munkát. Én Szarvason születtem, három-négy éves voltam, amikor felköltöztünk Budapestre. Az óvodában derült ki számomra, hogy nem annak az országnak a nyelvét beszélem, amelyikben élek. Addig anyukám csak oroszul beszélt hozzám – még ő maga se tudott magyarul -, és számomra az volt a természetes. Persze hamar megtanultam magyarul is.

- Azt olvasom, hogy aztán a családoddal Brazíliában töltöttél néhány évet.

- Tízéves voltam, amikor kiköltöztünk Rio de Janeiróba. Ennek az a története, hogy apukám – akinek fantasztikus megérzései vannak – egyszer csak elkezdett portugálul tanulni. Már letette a nyelvvizsgát, amikor konzuli állást hirdettek Rióba – megpályázta, elnyerte. Szépen fogtuk magunkat, és kiköltöztünk. Eleinte nagyon szenvedtem, főleg a nyelvtudás hiánya miatt. A gyerekcsínyek folyamatos céltáblája voltam, egyik iskolából mentem a másikba. Aztán apukám kitalálta, hogy mi volna, ha megpróbálnám az amerikai sulit – ott legalább jól megtanulok angolul is.

- Pedig „ránézésre” nagyon illesz egy délies kultúrába.

- Igen, „déli típus” vagyok - csak magasabb, „vállasabb” kiadásban. Azt szokták mondani, hogy a déli emberek azért alacsonyabbak, mert próbálnak elbújni a napsütés elől – az északiak meg ellenkezőleg: nyúlnának föl, a nap felé. A brazil lányok – egyébként ezt a pasik figyelmébe ajánlom – általában kicsik, nagyon pici válluk van, gyönyörű szép darázsderekuk; és akkor jön hozzá a formás popsi. Én az erős vállammal meg a magasságommal kilógok ebből a képből – de a temperamentum stimmel. Érdekes: az orosz meg a brazil mentalitás bizonyos szempontból nagyon közel áll egymáshoz. Csupaszív, nagyon nyitott emberek az oroszok, a brazilok is. Nem véletlen, hogy anyu például nagyon hamar ráállt a brazil „hullámhosszra”.

- Innen kívülről nagy ajándéknak gondolom, ha valaki több kultúrába, nyelvbe nőhet – vagy legalább kóstolhat – bele egyszerre.

- Én is ajándéknak gondolom ezt az eklektikát – érzelmileg rengeteg pluszt ad -, és nem is tudom szétszálazni magamban az „oroszságomat” és a magyarságomat. Ha megnézzük az összetevőimet, külsőleg nagyon hasonlítok apukámra – belül viszont tiszta anyu vagyok: azzal a bizonyos nyitott, érzékeny és érzelmes orosz lélekkel. Anyukám már a reklámblokkot végigbőgi, ha moziba megyünk. Még nem történik semmi, de ő már sír.

- Jártok is Oroszországba?

- Minden nyárom megyünk. Anyuék hárman vannak - …három nővér…, anyu a középső -, a testvéreinek is vannak gyerekei, unokái. Hatalmas a család: rengeteg unokatestvérem van. Ha együtt vagyunk, összetolunk két nagy asztalt – és reggeltől estig enni kell. Még le se szedtük reggeli után a terítéket, már következik az ebéd: közben elbeszélgetjük az időt.

- Brazíliától mit kaptál?

- Az éneklést, a táncot, a zenét. Amikor hazajöttünk, tizenöt-tizenhat éves voltam – és borzasztóan nehéz volt visszaállnom az itteni létezésre. De nagyon nehéz: egy év bőgés, nap mint nap. A kortársaim valahogy nem fogadtak be, nem fogadtak vissza. Túl közvetlen voltam – és ez sokakat zavarba ejtett. Nem értették például, hogy miért érintem meg a másikat, miközben beszélek hozzá – azért, mert ez jön belőlem. A húgom öt-hat éves volt, amikor visszajöttünk, rajta máig érzékelhető nyomokat hagyott a váltás: bezárult, „megfigyelő” lett, idő kell ahhoz, hogy bárki előtt egy kicsit is megnyíljon. Titokzatos lány. Én viszont megmaradtam olyannak, amilyen voltam: a plecsnit jobban rám ütötték ott kinn, Brazíliában. Apukám ötlete volt – a kezdeti szomorúság és visszailleszkedési zavarok ellen -, hogy mi lenne, ha énekelnék; így itthon is népszerűsíthetném a brazil kultúrát.

- Akkor nyilván ezért alapítottad meg a Fekete Linda és a Rio Triót. Megvan még?

- Persze: úristen, már nyolc éve megy ez a zenekar! Igen, kis klubokban – néha vállalati bulikon – lépünk fel. Ez rétegzene – bossanova, szamba… -, de egy-egy koncert után az szokott történni, hogy még aznap este legalább öt-hat újabb fellépést lefixálunk; mert tetszik a közönségnek, amit csinálunk. Ide is jövünk majd: májusban, ha minden igaz. Félretoljuk itt a klubban az asztalokat, lesz tánctanítás – és remélem, nagyon jó hangulat.

- Mikor döntötted el, hogy színész leszel?

- Válasz helyett most a legszívesebben megmutatnék egy videofelvételt. Apu egyszer kölcsönkapott egy napra egy videokamerát. A húgom nagyon picike volt – és mindenki csak rá figyelt. „Nórika, mutasd meg, mit csinál a víziló; mutasd meg, hogy eszik a Nóri…” Ezt én nem bírtam ki: állandóan beugrottam a képbe – az a tipikus, nagyon idegesítő kislány voltam. Hogy akkor most hadd énekeljem el ezt meg azt, hadd mondjam el ezt meg azt a verset, akkor most játsszuk azt, hogy… És ez így ment végig. Azzal a háttérrel, hogy „Linda, maradj csöndben, Linda, menj arrébb…” Szerintem ott bennem történhetett valami. Mindig imádtam szerepelni. Aztán amikor eljött a pályaválasztás ideje, nem tudtam dönteni. Csak azt tudtam, hogy szeretem megnevettetni az embereket – képes vagyok akár teljesen hülyét csinálni magamból, ha kell. A színművészeti egyetem szóba se jött - gondoltam, oda úgyis lehetetlen bekerülni. A Gór Nagy-színitanodába viszont felvettek - de csak nem hagyott nyugodni a dolog. Hogy ez nekem kevés, hogy valamit szeretnék még. Mégiscsak elkezdtem felvételizni - de jó későn. És sokakkal ellentétben nem adtam fel: negyedszerre sikerült. Sokáig Schütz Ila volt a „csúcstartó”: mint a legidősebb nő, akit valaha felvettek a színművészetire – most viszont már én vagyok a legidősebb. Huszonhét évesen kerültem be, musical-osztályban végeztem, Kerényi Imrénél és Huszti Péternél.

- A Casting minden című (2008-as) filmben jegyeztelek meg: te játszod a főszereplő riválisát – aztán barátságba kerültök. Mit hozott neked az a film? Nőtt mondjuk az ismertséged?

- „Idényszerűnek” mondanám: a bemutató után tényleg többen felismertek, megszólítottak. De az volt a legviccesebb, ahogy megkaptam azt a szerepet. Az akkori barátomat kísértem el a válogatásra, Tímár Péter nevét természetesen ismertem, de arc nem kapcsolódott hozzá. Benyitottam, hogy megmondjam, lemegyek kávézni, mire néhány perc múlva kinyílt megint az ajtó, kijött Tímár Péter – akkor még nem tudtam, hogy ő az -, és megkérdezte, el tudnék-e mondani egy monológot. Azt hittem, talán valami kész átverés-show-ba csöppentem, de belementem a játékba. Előtte játszottam Szolnokon a Képzelt riport…-ot, gondoltam, abból jó lesz a „Visszük át batyuinkat…” Nemsokára felhívtak telefonon, hogy megkaptam a szerepet. De milyen szerepet? Hát Tímár Péter kiválasztott: én leszek Lili. De mikor választott ki? Akkor jöttem rá, hogy a válogatáson a rendezővel beszélgettem. A barátom végül nem került bele a filmbe. Véletlenek sorozata az élet.

- A Casting minden-szituációt aztán a valóságban is kipróbáltad: jelentkeztél a Megasztárba. De miért?

- Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy általa több szerephez jutok. Meg a zenekarom miatt: a társaim mind többfelé dolgoznak, hiszen csak a Rio Trióból nem lehet megélni – gondoltam, a Megasztár majd sok fellépési lehetőséget hoz. Végül nem így sült el – de azt se bánom: jó buli volt. Az viszont feketén-fehéren kiderült, hogy nem vagyok „sztáralkat”. Amikor például hajnalban bejött a szobába a kamera, és az arcomba világított, azt se tudtam, hol vagyok. Képtelen lettem volna reggel hatkor tökéletes frizurával, teljes sminkben várni a stábot. De érdekelt a verseny – és kíváncsi voltam arra is, hogy mivé alakítanak át, mit tudnak kihozni belőlem. Biztos valami démont akartak volna… Az a vicc az egészben, hogy ha lenne hasonló lehetőség, megint megpróbálnám. Sokan csodálkoznak ezen, de én imádom a válogatásokat; a reklámokét is. Más rosszul van tőle, én élvezem.

- Tulajdonképpen Sally Bowles-t is a véletlennek – vagy a nagybetűs Sorsnak - köszönheted. Valami azt súgja, hogy nagyon hozzád illő szerep.

- Ez volt az álmom, de tényleg. Nagyon hálás vagyok Jordán Tamásnak, hogy rám bízta – hogy bízott abban, meg tudom csinálni. És tényleg nagyon furcsa az élet. Tudom, hogy amikor Péter Kata elment Szombathelyről, muszáj volt új Sally-t keresni. Trokán Péter beszélt erről Anna lányának – aki osztálytársam volt a színművészetin, egyébként pedig a legjobb barátnőm: a diploma után életem legszebb fél évét töltöttük együtt, közös albérletben. Troksinak jutottam eszébe először, ő vetette fel az édesapjának, hogy „de hát miért nem nézi meg Lindát?”. Természetesen Jordán Tamásra gondolt – aki aztán tényleg eljött, megnézett; és most itt vagyok. Elmondhatatlanul nagy boldogság. Különben is én voltam az egyetlen az osztályban, aki szívesen jöttem volna vidékre: szerintem egy kezdő színésznek kifejezetten jót tesz, ha néhány évet vidéki színháznál tölthet. Vagy nem is csak néhányat – nekem például ebben a pillanatban egyáltalán nem hiányzik Budapest.

- Egy nappal a Kabaré-premier előtt az érződik a levegőben, hogy ebben az előadásban nemcsak sok munka, hanem nagy odaadás és jó adag, egy irányba húzó akarat is van.

- Érdekes próbafolyamat volt: rengeteget kaptam az elmúlt hetekben. Béres Attilával most dolgozom először – rendkívül impulzív ember, tele energiával. Hamar eljutottam oda – egyszer ki is szaladt a számon -, hogy „Attila, csinálhatsz bármit, gyepálj, kiabálj, akkor is szeretlek”. A legnagyobb ostorcsapások közepette is tudom, hogy nem baj, rendben lesz minden – az ő kezében vagyok, úgyhogy jó kezekben vagyok. Tényleg mindenki azon van, hogy a legjobbat hozza ki magából, és ez nekem nagyon rokonszenves. Nagyon keményen dolgoztunk. Ráadásul – valószínűleg nekem ezt is meg kell még tanulnom – nem tudok markírozni. Rögtön az olvasópróbán mindent beleadok – minek, nem tudom… Persze nem fogy el az energia – olyan kút ez, amely kiapadhatatlan -, mégis: nehéz ebben a felfokozottságban kihúzni a végsőkig.

- Azt mondtad: „ezt is”. Mit kell még megtanulnod?

- Például azt, hogy végre békességben legyek magammal. Mert nem mindig sikerül megteremtenem a belső harmóniát. Nagy önbizalomhiányom van – ami nem látszik, tudom. Nem vagyok megelégedve, mindig a múltban élek…

- És a jövő? Mit tervezel? Mondjuk az elkövetkezendő tíz évre?

- A pályám elején vagyok – úgyhogy rengeteg szerepálmom van; főleg prózai szerepek. Nagyon szeretnék például végre megnyílni egy igazi orosz darabban. Hálás vagyok, hogy nem kérdezted meg, most mégis én hozom fel: nekem nagyon fontos a család – apu, anyu, a húgom… -, de hogy nekem lesz-e családom, abban egyáltalán nem vagyok biztos. Majd a húgomnak lesznek gyerekei, és őket fogom szeretni – nagyon. Most itt tartok – de szerintem ez nem baj. Ebben a pillanatban úgy érzem, nem tudnám megosztani magam a család és a munka között. Ha valamit csinálok, akkor azt száz százalékos koncentrációval szeretem csinálni. És ez a valami most a színház.

- Ugye érezted, hogy hogy tegnap este, a nyilvános főpróbán nagyon szeretett titeket – téged is, külön – a közönség?

- Igen – és nagyon jól is esett. Az utóbbi időben mindenhol megnéztem a Kabarét, ahol lehetett. Egészen erős és különleges az a színpadi világ, amit itt Béres Attila megteremtett. Ebben a Kabaréban nincs semmi szépelgés – akkor nem is volna értelme. Azt érzem, hogy ez a szerep fog nekem valamit adni; még nem tudom pontosan, mit - de hogy valami fontosat, az biztos. Ez a lány nem meri vállalni önmagát. Amint érzi, hogy egy kapcsolatba kezd érzelmileg belemenni – azonnal menekülésre fogja a dolgot. Én is ilyen vagyok. Sally szerepében az az utolsó mondatom, hogy „Cliff, ajánld nekem a könyvedet”. Pedig azt kéne kimondani, hogy „maradj itt” – de nem.

- Sally közben hátra se fordul - csak az az apró integetés van.

- Talán tíz éve láttam a Kabaré filmváltozatát; és ez a mozdulat - Liza Minellitől - nagyon mélyen megmaradt bennem. Akárhányszor elbúcsúzom valakitől – az is lehet, hogy ma még találkozunk -, soha nem fordulok vissza. Nem merek visszafordulni. A visszafordulásban van valami – hidegrázó. Azért nem nézek vissza, hogy megmaradjak – és ne elmenőben maradjak meg a másik emlékezetében. Ha az illető, akitől éppen búcsúzom, még akar mondani valami fontosat, akkor inkább visszafarolok - de nem fordulok meg; sohasem.