Lévai Tímea-2013.02.01.
A búcsú mindig visszaadja a dolgok valódi értékét. Például búcsúzni az évszaktól, egy szerelemtől, búcsúzni a szüleinktől, búcsúzni barátainktól, de mindig benne van a viszontlátás reménye is. Számomra a végső búcsúban is ott van. Igazából akkor éli meg az ember a búcsút fájdalmasan, ha a visszafordíthatatlant látja benne. De vannak olyan búcsúzások is, amelyek még a rövid távollétek ellenére is rosszul esnek. Például: ha a megszokott helyzettel ellentétben más helyen van dolgunk Ádámmal, vagy amikor otthonról visszautazunk Szombathelyre, a szüleimnek különösen rossz ez a búcsúzkodás. Mégis ez teszi ünneppé az együtt töltött napokat. Amikor ideköltöztünk sok mindentől el kellett köszönnünk. Persze nem örökre, de az életünk mégis csak megváltozott.
Nem sétálgatok minden nap az Oktogon környékén, nem láthatom a számomra fontos és kedves embereket, a helyet, ahol felnőttem, a családomat, a kutyánkat…. sokáig sorolhatnám, mi mindent. De, ha az elmúlt hat évre visszatekintek, most már innen is nehéz lenne elmenni. Hiszen ide is kötnek dolgok, és nem csak a munka.
Rengeteg emlékem van már Szombathelyről, a szombathelyiekről, a kollégákkal együtt töltött időről. Jó azt látni, hogy az ember élete bárhogyan is alakuljon, mindig van lehetőség újra felfedezni ugyanazokat az értékeket. Persze nekem azért könnyű dolgom volt, mert az én igazi társam velem maradt mindvégig, és ha otthonról hazautazom, lehetek újra az anyám és az apám gyereke, a nővérem kishúga és a nagyszülők kedvence. Lehet, hogy van úgy, hogy a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad? Én most úgy érzem igen, és remélem ez sokáig így marad. Legalábbis addig, amíg majd én leszek egy napon, aki megteremti mindezt a saját gyerekének, és akinek összeszorul a szíve, ha búcsúzni kell tőle… akár csak rövid időre is.
Remélem nem untattalak bejegyzéseimmel titeket, ezennel búcsúzom, kívánok minden jót! Maradok Szombathely!
Előző bejegyzés: