ugrás a tartalomra

Megyünk a kukába, mint megannyi szemeteszsák

2021. május 17.
Beckettről pálinkát kellene elnevezni. Törkölyt. Mint amikor lehajtasz egy kupica pálinkát, bánod a percet, hogy rákívántál. Égeti a torkod, beleborsódzol; egyszerre jó és rossz, hirtelen a fejedbe száll, miközben harap még egyet a gyomorszáj tájékán is.

Ilyen Beckett színháza: erős, abszurd, miközben tapsolsz, legszívesebben rúgnál egyet a szerzőbe. Idegesítő és értelmetlen apokalipszis, egy percre se találod benne a helyed, de nem is azért született. Ez A játszma vége, egy zseniális idegőrlő játszadozás a színházzal és velünk, nézőkkel. (Most itt Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban, Zsótér Sándor rendezésébe lehet belekortyolni.)

Csak öt perc után esik le, már a premieren, hogy basszus, ez tényleg Beckett!

Ha rágyúrok előtte agyban, akkor könnyebb? Ott és akkor esett csak le, hogy mire is ültem be. Még hátra van vagy 105 perc, szünet nélkül. Elfutni nem tudok, se magam, se Beckett elől… Már megindult a kéz a pohárral, csapdába kerültem, le fogom nyelni, a gőze már elérte a nyálkahártyámat… Tök értelmetlen az egész, és pont ez a lényege, hogy kibillentsen abból, amiben már amúgy is hónapok óta benne vagyok. Itt szedik szét előttem a színházat. Kínlódások, magány, monológok, szétfolyt értelmetlenség, látszólagos pingpongozás – abszurd színház, amibe most fejest ugrok. De akarom én ezt? Késő. Játszanak velem – bemutatják, az is színház, ami voltaképpen már rég nem az, ami kuka lenne, ha… de épp ettől nem kuka. Vagy mégis.

Azért gyomron vág.

Elég nekem ez a Covid-19 miatt kifordult világ, nem feltétlenül akartam volna, hogy még jobban kitoljanak a komfortzónámból, pláne péntek este, amikor azt hittem, végre-végre a szupermarketek polcain túl is kimozdulhatok. De, ha már így alakult… megadom magam, egye fene.

Borzongat a díszlet is, minden műanyag, rikító, ott áll két kék kuka, közöttük zsákokba csomagolt véglények mozognak. Tényleg. Ők most a szereplők, kidobott, elfelejtett életek, lábatlanok vagy vakok, szerencsétlenek, akik voltaképp semmiről (ezért mindenről) sem mesélnek, de azt hosszasan.

Beckett előírása szerint A játszma végéhez egy üres szobára van szükség, két kicsi ablakkal. Nem lehet nagyon más – ezt is leírta, így szabad csak bemutatni. (Ha már gyötörnek, tegyék tökéletesen). Szombathelyen, Zsótér Sándor rendezésében sikerült azért egy fokkal mégis izgalmasabbá tenni ezt a körítést, persze betartva a becketti alapszabályt. Vannak itt is sehova se nyíló ablakok, de vannak sehova se vezető ajtók is.

A játszma vége nemcsak a nézőket, a színészeket is képtelen feladat elé állítja, kivételes kihívásokat rejt az abszurd karaktereknek a megformálása. Major Erik és Nagy-Bakonyi Boglárka – két fiatal kedvencem most a társulatban, remekül állják a próbatételt. Öreget, beteget, fiatalon, egészségesen… Szerémi Zoltán és Németh Judit is megtették, amit megkövetelt tőlük a Beckett. Esendőek, szánalmasak, tehát jó marionettfigurák.

Próbálok belelazulni, ti is próbáljatok − ezt a semmibe hullás peremén játszódó darabot nem kell annyira komolyan venni. Húzzátok le, mint a kupica törkölyt, és borzongjatok, örüljetek, ha még van lábatok, és nem kukába, kutyakekszet rágcsálva (mint darabbéli hőseinknek) kell szánalmas kis mindennapjainkat élni. Szóval kalandra fel, mindig van egy színpadi ajtó, amin ki lehet lépni! Ami aztán, persze nem nyílik sehová.

Mert különben mi is úgy járunk, mint a szerencsétlen becketti szereplők – úgy kapaszkodunk a semmi ágán. Vég nélkül mondjuk a saját mantráinkat, kínozzuk, pattogtatjuk és untatjuk magunkat és másokat. Ez az életünk. A játszmának azonban egyszer tényleg vége lesz: de mi marad utána/utánunk? Megyünk a kukába, mint megannyi szemeteszsák?

szerző: Longform (Szerző: Pais Szilvia, fotó: Mészáros Zsolt)