Mertz Tibor-2013.01.17.

2013. január 17.
Első blogom után kaptam visszajelzést, sztorikat is szeretnének olvasni. Azt hiszem, nem tudom úgy leírni őket, mint ahogy elmondhatom. Kár lenne értük. De kérdezzetek! Szívesen elmesélem. (Esetleg a Színházszerdán? De nem akarom Linda kenyerét elvenni.)

Garas

Róla mindenkinek van valamilyen képe hazánkban. Nekem megadatott egy saját kép.

Amikor leszerződtek Törőcsik Marival Szolnokra, nagy várakozással volt az egész város és a társulat is. Aztán egyik napról a másikra a legtermészetesebb volt, hogy ott voltak velünk. A megszokott életünkbe úgy illeszkedtek be mindketten, mintha mindig is így kellett volna, hogy legyen.

Színészete, amit távolról csodáltam addig, akár filmen akár színházban, testközelből is lenyűgöző volt. Annyira azonos volt a szerepével, hogy én, mint partnere "nem kellett játsszak", csak élni kellett és reagálni. Az ilyen jelenlét számomra az igazi, felemelő színház. Kevés partnerrel adatott meg életemben, hogy így, önfeledten játsszak. Dezsővel igen.

Ugyanakkor mindig volt benne egy huncut, egy vásott kölyök, aki valami csibészségen törte a fejét. Kapott is érte Maritól sokszor. :) De ezt csak közvetlen közelről lehetett látni.

A Száz év magányban dolgoztunk először együtt. Nemzetközi sikerű előadás lett belőle. Dezső volt apám, Mari volt anyám.

A társulat hétköznapi életében is aktívan részt vett. Neki, aki nagyhírű, nagy elismertségű kollégák társaságához szokott a legtermészetesebb közege lett a szolnoki társulat. Sajátos iróniájával különleges színt képviselve a társaságban.

Azt tartom magamról, hogy engem nem lehet megnevettetni színpadon. Nem bírom az öncélú vicceket. De egy szellemes váratlan fordulat ki tud billenteni. Annak azonban nagyon szellemesnek kell lennie, hogy kibillenjek. Kétszer mégis sikerült pályám során. Egyik okozója természetesen Dezső volt.

Az élet többször sodort össze vele. Mikor Szolnokon az új igazgató alatt felmondtam, ő volt az első, aki felkarolt és segített. Később a Művész Színház új, alakuló társulatában, majd a Nemzetiben Jordán Tamás igazgatása alatt kerültünk egy helyre.

A Vesztegzár előadáson kezdéskor mindig bementünk az oldalszínpadra, bár mi csak negyed órával később léptünk színre. Szertartásosan ott ültünk egymás mellett az alatt a tizenöt perc alatt. Beszélgettünk néhány mondatot vagy csak hallgattunk.

Attól a kifejezéstől, hogy nagy színész nekem mindig Garas Dezső képe jelenik meg.

 

 

 

Előző bejegyzés:

Mertz Tibor-2013.01.16.

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.