Mint a mandala

2011. január 18.
Lucifer a világ legnagyobb manipulátora, mondja Mertz Tibor szelíden mosolyogva – és nincs apelláta: ennek a szelíd mosolynak - meg a tekintetében örvénylő nagy kékségnek - nem lehet ellenállni. Ő játssza a tagadás örök szellemét a színháznyitó Tragédia-előadásban.

- Egyszer már eljátszhatta Lucifert – az előadás rendezője ráadásul akkor is Jordán Tamás volt, a budapesti Merlinben. Több mint tíz év elteltével érdekes próbatétel lehet újra szembesülni ezzel a nem akármilyen szereppel.

- Emlékszem, amikor a Merlinben véget ért a Tragédia-széria, bennem iszonyú nagy űr maradt utána. Nagyon nagy lehetőség, hogy itt és most – ráadásul a színháznyitó előadáson – újrafogalmazhatom Lucifert. Nem, alapvetően nem gondolok mást a szerepről, talán a részleteket látom tisztábban, kristályosabban – vagy legalábbis ezt remélem -, mint tizenkét évvel ezelőtt. Lucifer számomra a világ legnagyobb manipulátora: nagyon finom eszközökkel kell elérnie, hogy Ádám kész legyen az együttműködésre – és közben ne vegye észre, hogy Lucifer igazi szándéka ebben a nagy „bizonyítási eljárásban” a teremtés meghiúsítása: végső soron az ember elveszejtése. Nem véletlen, hogy az Úr ellenében a teremtés elhibázottsága, gyengesége mellett érvelő történelmi képekben Lucifer legnagyobb ellenfele Éva – aki nem az ész, az értelem, hanem az érzelem nyelvét beszéli; és ezt a nyelvet Lucifer nem érti.

- Azért nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy Lucifer nevében is a fény hordozója: ő teszi az embert emberré – amennyiben megtanítja az önreflexióra.

- Persze: Lucifer nélkül nem teljes a világ. Örökös, végeérhetetlen harc ez: élet és halál, fény és árnyék, kétség és remény között.

- Nagy élmény volt hallani önöket – Éva szerepében Csonka Szilviát, Ádám szerepében Szabó Győzőt – már az „asztali próbák” során: mintha összejöttek volna megvitatni az élet nagy kérdéseit. Számomra ott vált egyértelművé, hogy a Tragédia élő, eleven, mondható – a „szavalásnak” ellenállni képes - szöveg.

- Tamás sokat áldozott arra, hogy mindannyian világos, megérlelt, valóban meggondolt gondolatokat közöljünk. Hosszú időt töltöttünk szövegelemzéssel. A Tragédia kulcsa egyfelől a nagyon pontos gondolat – másfelől annak a színes, monumentális kavalkádnak a színpadi megjelenítése, amit úgy hívunk, hogy történelem. Ebben az előadásban Lucifer szó szerint „levetíti” Ádámnak az emberiség történetét: a filmre vett történelmi színek szerves egységben működnek a színpadi játékkal – a színpad és filmvászon között szabad az átjárás.

- Azt mondják, vendégszereplőnek lenni különleges státus, kimondatlanul is plusz küzdelemmel jár. Ön most vendégként játssza Lucifert – ha ebben az esetben egyáltalán érvényes ez a megkülönböztetés, hiszen maga a szituáció is különleges: új korszak kezdődik, megnyílik a színház.

- Tényleg nem érzem magam – a klasszikus értelemben vett -vendégnek. Remélem, hogy a kollégák sem gondolják másként: szinte valamennyiüket ismerem, többekkel dolgoztam együtt az elmúlt évek során – a Népszínházban, Szolnokon, a Merlinben, a Nemzetiben. Feleségem, Bodor Johanna többször koreografált itt – ez is hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt két évben többször megfordultam a Weöres Sándor Színházban. Arról nem beszélve, hogy a Nemzeti társulatának tagja voltam, amikor Tamás úgy döntött, hogy föláll az igazgatói székből, és inkább Szombathelyen csinál színházat - úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, miféle erők vonzották ebbe a városba, ahol a társulati-kőszínházi létezésnek nem voltak előzményei. És most keresnem kell a szavakat – mert félek, hogy túlságosan fellengzősen hangzik mindaz, ami ezekben a napokban motoszkál bennem. De ha fellengzős, hát fellengzős - nem tudom másképpen megfogalmazni: hihetetlenül nagy dolog, ha egy színház – egy új vár – felépül. Az unokáimnak is azt mesélem majd, hogy Lucifert játszottam Szombathelyen, a színháznyitó díszelőadáson. Borzongató érzés.

- Azért nyilván azt is elmondja az unokáinak, hogy tizenévesen azon gondolkodott: színész legyen – vagy inkább pilóta. De hát repülés ez is, az is.

- A középiskolában matematika tagozatra jártam, közben pedig a vitorlázórepülés és az amatőr színészet töltötte ki az életemet. Igazi szenvedély volt mindkettő. Korengedménnyel kezdtem repülni, tizennégy évesen. Nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az ember egyedül repül, és ott fönn, a magasban, pontosan el tudja helyezni önmagát – a porszemnyi életét - a dolgok rendszerében. Van abban valami végtelenül megnyugtató.

- Repül még?

- Nem, már nem. Néhány éve elmentem egy „retro-repülésre”, érdekes volt megtapasztalni, hogy nem felejtettem el: az oktató átengedte a kormányt, és azt mondta: menjünk. Olyan természetes volt, mintha naponta repülnék.

- Végül mégis a színészet nevű repülést választotta. Miért?

- Kényes kérdés ez – nem is tudom, hogy lehet-e róla őszintén beszélni egyáltalán. Számomra színésznek lenni szabadság, kommunikáció, önfejlesztő tréning. A határok örökös feszegetése. Amikor az ember rájön, hogy mi minden rejlik még benne – és persze a másikban -, az hol ijesztő tud lenni, hol meg felemelő.

- Azt olvastam, hogy tizenévesen Gerard Philipe volt az ön számára a színészetalon.

- Romantikus módon, gyermeki Ádámként gondolkodtam akkor az életről – és Gerard Philipe testesítette meg számomra a legyőzhetetlen, pimasz, női szíveket hódító hőst. Első nekifutásra nem vettek föl a színművészeti főiskolára, fölvettek viszont a Népszínház stúdiójába, ahol rögtön szerepet kaptam – egy hosszú monológot - Ács János Wedekind-vizsgarendezésében, A tavasz ébredésében. 1979-et írtunk, a darab botránykőnek számított – szerintem egyébként most is fölkavaró tud lenni, ha igazán, mélyen átgondolva viszi színre valaki. Tizennyolc évesen boldog voltam, hogy hú…, most valami nagyon szépet fogok csinálni – működött bennem a romatikus hevület -, aztán hamar rájöttem, hogy itt valami egészen másról: a való élet fájdalmairól, küzdelmeiről van szó. Életre szóló tapasztalat volt ez: akkor tanultam meg, hogy a színházban nem romantikus hősnek kell lenni, hanem embernek.

- Pedig önt – ránézésre – az isten is romantikus hősnek teremtette. Egy szép fiú – aki predesztinálva van a „szépfiú”-szerepekre. Pont, mint Gerard Philipe.

- Tényleg minden „szépfiú”-szerepet megkaptam – már a főiskolán is -, pedig sokkal jobban szerettem volna erős karaktereket játszani. Dühített ez a skatulya – annyira, hogy egyszer, amikor végzősként egy újságíró a szerepálmaimról kérdezett az Erzsike presszóban, azt válaszoltam neki, hogy az én szerepálmom Quasimodo; értse, ahogy akarja.

- Azóta szédítően sok és sokféle szerepet eljátszott – Malvoliótól Szakhmáry Zoltánig, de Sade márkitól Mindszenty bíborosig. De mindjárt a főiskola után Miskin hercegként léphetett színpadra a József Attila Színházban – Iglódi István rendezésében -; azért az erős kezdés.

- A félkegyelmű számomra máig az egyik legfontosabb előadás – és nem csak Miskin miatt. Nem tudom, hány százalékban voltam képes teljesíteni a feladatot, de ott tanultam meg egy életre – mindenekelőtt Törőcsik Maritól, Andorai Pétertől -, hogy a színház: közös játék. Hogy sosem én egyedül játszom a szerepemet, hanem mindig együtt hozunk létre valamit. Látszólag evidencia, amiről beszélek – de nem elég kimondani, meg is kellett élni.

- Az interneten keresgélve találtam néhány fekete-fehér fotót arról A félkegyelmű-előadásról. Volt bennük valami szívszorító. Gondol néha arra, hogy valójában mi marad – mi az, ami megmaradhat - a színházból?

- Talán az a legfontosabb, ami egy-egy előadás nyomán, kitapinthatatlanul, beépül a közönség - és persze a színészek - lelkébe. Igazából ezért csináljuk. Olyan a mi szakmánk, mint a mandala: néhány óra alatt felépül – és huss, elszáll.

- Nyilván a legendás szolnoki évek is mélyen beépültek a színészek – meg talán a közönség – lelkébe; és máig hatnak.

- Életem meghatározó korszaka volt a szolnoki, 1986-tól ’91-ig. Valami furcsa megérzés vitt oda – menekülés a késztől, a kompakttól; mindattól, ami a József Attila Színházban körülvett. Elhatároztam, hogy vidéken szeretnék színész lenni, mert ott lehet igazán megtanulni és gyakorolni a szakmát. Igen, a saját döntésem volt. Lehet, hogy nem hangzik jól, de én „felmondós” vagyok – ha valami hajt tovább, akkor nem gondolkodom, elvágom a szálakat. A szolnoki Szigligeti Színházban akkor – ne felejtsük el, hogy még a rendszerváltás előtt voltunk - Schwajda György vezetésével izgalmas dolgok történtek; azt éreztem, hogy jó lenne közéjük tartozni. Leírhatatlan, mámorító hat évet töltöttem ott.

- Ugye, a feleségét is annak a korszaknak köszönheti?

- Igen, Johanna ott lett a menyasszonyom, ’91-ben. Ma már tizenhét évesek a gyerekeink – merthogy ikrek: Hanna Mira és Dániel Máté.

- Színház az egész életük?

- Szerintem jól csináljuk, megtaláljuk az egészséges arányt munka és magánélet között. Nagy segítség egy színházi embernek, ha a párja pontosan tisztában van vele, hogy mikor mi zajlik benne – és nincs szükség fölösleges magyarázkodásra. A gyerekeket is érdekli a színház – egyáltalán: erős bennük a kultúra iránti igény -, nagyon jó velük beszélgetni. A fiam például huszonvalahányszor nézte meg a Nemzetiben A mester és Margaritát – és mindig elmondta a véleményét. Figyelmeztetett például, hogy „apa, ma Azazello kicsit többet grimaszolt, mint kellett volna”. A lányommal mostanában „szövegezünk”, segít nekem a tanulásban.

- Alig egy hét múlva bemutató. A főpróbahét általában még kívülről, „kibicként” is halálos megpróbáltatásnak tűnik. Hogy viseli?

- Ilyenkor egyetlen megoldás van: dolgozni kell. Akkor nem azon rágódunk, hogy jaj, mi lesz – hanem megoldjuk az előttünk álló feladatokat, szépen sorban, egyiket a másik után.

- Lucifer után mi lesz a következő feladat?

- A nyáron összehoztam egy színházi formációt, a Kapcsolat Társulást – a KAPTÁR-t -, amelynek júliusban a zsámbéki Zichy-kastélyban volt az első bemutatója. Ennek az előadásnak a budapesti premierjére készülünk márciusban.

- A független színházakra nem járnak jó idők mostanában.

- A KAPTÁR-nak jelenleg se próba- és játszóhelye, se pénze nincsen – de nem adom fel olyan könnyen. Vagyunk néhányan, akik megállapodtunk abban – afféle szándéknyilatkozatot tettünk -, hogy szeretnénk együtt dolgozni, új utakat kipróbálni, kísérletezni. Nem tettem le arról sem, hogy meghívjam rendezni Tim Carrolt – évekig a londoni Globe Színház főrendezője volt, többször rendezett nálunk, sőt, ma már kitűnően beszél magyarul -, akivel mindjárt az első magyarországi látogatása alkalmával együtt dolgozhattam, még Debrecenben. Revelatív élmény volt: Tim bátor, improvizatív, provokatív színházat csinál – jó lenne ezt a gondolkodásmódot Magyarországon is meghonosítani. A sokszínűség jót tesz a színházi életnek. Szükség van erős, gyönyörű várakra – amilyen a vadonatúj szombathelyi Weöres Sándor Színház -; és szükség van mozgékony szabadcsapatokra is. Egyik a másikat erősíti.

- Akkor mit is kívánhatnék? Küzdést és bizakodást?

- Ez maga a színház: küzdés, bizakodás – és szüntelen keresés.

szerző: Ölbei Lívia
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.