Nem veszett el semmi belőlem

- A vajdasági kötődésű színházcsinálók, írók, művészek mintha „jelet" hordoznának: van bennük valami nehezen megfogalmazható plusz, valami felszabadító energia és elemi szabadság, amit számomra maga Szabadka is megtestesít a sajátos, délies hangulatával, Danilo Kis meg Csáth Géza szobrával, Paliccsal - és így tovább.

- Az biztos, hogy a kommunikációban van valami lazaság az ottani emberekben, máshova helyeződnek a hétköznapi élet hangsúlyai. Különös vonzalmat érzek én is a balkáni, déli nagyvárosok iránt - és ez a hangulat már Szabadka főterén is jól érzékelhető. De hogy létezne valamiféle közös jel? Nem tudom. Nem hiszem. Nem is így érzékelem. Azt viszont bizton állíthatom, hogy egy belgrádi, egy prágai és egy budapesti nagyon könnyen megérti egymást - nem azért, mert valami különös jel van rajtuk, hanem pusztán azért, mert nagyvárosi emberek. 1990-ben jöttem el Szabadkáról - aztán elég sokáig nem mentem vissza: a háború után katonaszökevénynek számítottam. Azokban az években volt egy kis disszonancia köztem és az otthon maradottak között. 1998-ban aztán, amikor Babarczy László társrendezője lehettem a Belgrádi Nemzeti Színházban, különös volt átélni, hogy a színház munkatársai egyáltalán nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy „a híres magyar rendező mellett van valaki, akit ugyanúgy Lászlónak hívnak, mint őt - viszont beszéli a nyelvünket". Fura helyzet volt. Akkor értettem meg, hogy engem ott egyértelműen külföldinek és idegennek tekintenek, és ez a felismerés zavarba hozott néhány évre - hogy akkor hogyan is vagyok ezzel a régióval. Kusturica nagyszabású politikai tablóit például nem szeretem - szerintem úgy hazugság az egész, ahogy van -, és kezdettől furcsálltam, hogy Budapesten engem is rögtön összekötnek ezzel a rezesbandás, romantikusnak és izgalmasnak vélt világgal - amellyel soha nem éreztem közösséget.

- Amikor azt mondom, hogy „jel" van rajtatok, nem is föltétlenül Kusturicára, az általa fölmutatott világra és életérzésre gondolok - bár azért biztos ez is benne van -, hanem például arra, amit a ma már legendásnak számító Aiowa Csoport képviselt, és amelynek egyik alapítója voltál. Szabadkai gimnazistának kellett lenni ahhoz - mondjuk Nagy József közelségében -, hogy a 80-as években éppen a szöveg nélküli, totális színház legyen az eszményetek.

- Az ízlésem abban a közegben gyökerezik -a tudásomat viszont itt szedtem föl. Nagy szerencsém volt a tanáraimmal, a színművészeti egyetemen Horvai István és Kapás Dezső osztályába jártam; közben Babarczy László osztályában a rendező szakot is elvégeztem. Mindent összevetve - és remélem, nem hangzik fellengzősen, amit mondok - kicsit gazdagabbnak éreztem magamat a környezetemnél, hiszen behatóan ismertem egy másik kultúrát is. Aztán nem kellett sok, hogy rájöjjek - az emlegetett belgrádi élményem után -, hogy egy kis különbség mindig lesz: ha ott vagyok, azért, mert innen jövök; ha itt vagyok, azért, mert onnan jövök. De megtanultam ezzel élni. Általában kis falvakban rendezkedem be - mindegy is, hogy hol. Törzsekben élem az életemet.

-Talán egy-egy vidéki társulat is lehet ilyen törzs, nem? Mindenesetre 97-ben Babarczy László hívására - ami önmagában nagy szó lehetett - elszerződtél Kaposvárra, ahol aztán eltöltöttél több mint tíz évet. Most úgy látszik, ez a korszak véget ér.

- A tavaly elhunyt Schwajda György bocsátott el a kaposvári színházból, az ő véleménye az volt, hogy a rendezőknek nem kell fix hely: fontos, de ide-odabolyongó emberek a rendszerben. Többek között ő is mindjárt megkínált két munkával, úgyhogy az első pillantásra praktikusan nem változott semmi. De most tényleg át kell szerveznem az életemet. Alakulóban van a kőszínházi világ: mintha kopna, mintha nem tűnne ma elég hasznosnak a társulati létezés - egy társulat teljesítménye rövid idő alatt nehezen mérhető. Pedig tisztességes és jó minőségű, a közönséget a legjobb értelemben véve kiszolgáló színházat más formában lehetetlen működtetni.

- Szombathelyen meg most avattuk az új színházépületet, maga a színház is csak három éve jött létre.

- A helyi dinamika nem feltétlenül egyezik azzal, ami tágabb körben érzékelhető - és itt most nemcsak Magyarországról, hanem az egész kontinensről beszélek. Angliában megszüntették az összes társulatot a 80-as években, aztán rájöttek, hogy rosszul tették. De azért mi remélhetőleg mégiscsak a német színház befolyása alatt vagyunk inkább, ahol viszont nagyon erős hagyományai vannak a társulati létezésnek. A 70-80 ezres városokban -az átlagos magyar városok éppen ilyenek - a színészek csak akkor tudnak valódi kapcsolatot teremteni a közönséggel, ha maguk is a város életének részesei. Láttam, átéltem ezt Kaposváron, de akár nyíregyházi élményeimet is említhetem: ott is imádják a színészeket, akik - nem feltétlenül anyagilag, de mindenképpen megbecsült polgárai a városnak.

- Legutóbb Szakonyi Károly Adáshibáját rendezted Nyíregyházán, január 22-én volt a bemutató. Aztán gyakorlatilag néhány nappal később már Szombathelyen próbáltad a Pygmaliont. Könnyű elengedni egy-egy előadást?

- Ha rendben van, akkor igen. És az Adáshiba - legalábbis, ami a próbafolyamatot, a munka hangulatát illeti - nagyon rendben volt. A darabot a színház ajánlotta, én időt kértem, elolvastam - és úgy találtam, hogy itt és most, vele és általa tudok mondani valamit. Általában is azt az utat választom, hogy igyekszem minél közelebb kerülni a szöveghez - szinte belebújni -, ahelyett, hogy megpróbálnám mindenáron magamhoz idomítani. Az Adáshibában azt a -valószínűleg kétszáz év múlva is korszerű - réteget találtam a legfontosabbnak, hogy miképpen él egy átlagos család. A szerző a darab színpadi történetében először azt is megengedte, hogy erősen meghúzzuk a szöveget: szünet nélkül, egyvégtében játszott, 90 perces előadás lett belőle. Nem is az a problémám mostanában, hogy egyik előadásból megyek a másikba, hanem az, hogy keveset vagyok otthon. Az összes munkám vidéken van, a családom meg Budapesten él - ha valami mardos, akkor a családom hiánya mardos. Azért ez kivételes évad: még soha nem fordult elő, hogy ilyen szorosan egyik előadásból menjek a másikba. Most itt dolgozom, de ha kicsit lehalkítom a Pygmaliont, akkor már a következő munkámra készülök.

- A Pygmalion olvasópróbáján volt egy mondatod, amelyik azóta is sokszor eszembe jut: „Akivel még nem találkoztam: Keszég László vagyok."

- A legtöbb színészt ismertem - van, akivel dolgoztam is -, és valamennyiüket láttam különböző felvételeken, a Pygmalion előkészületei közben. Amikor Jordán Tamás felajánlotta ezt a lehetőséget, rám bízta a darab kiválasztását. Elmondta azt is, hogy kik lesznek azok a színészek, akikkel dolgozom: „Bennük gondolkodj." Ez így természetes: egy társulat, ha komolyan veszi magát, színészekben gondolkodik. Egy jó évad - színészkarbantartás is egyben. Ezek után választottam a Pygmaliont, amit rendkívül jó darabnak tartok, ráadásul a dolgok szerencsés összjátéka folytán nemrég készült el Nádasdy Ádám új, nagyszerű fordítása, amelynek előszavából és utószavából, meg a szerzői instrukciókból Eliza szerepéhez hozzátettünk egy elég komoly réteget. Ez a beavatkozás igazán különlegessé teszi a példányt. Az olvasópróbán innen indultunk, úgyhogy az a bemutatkozás inkább a technikai munkatársaknak szólt - annak a néhány embernek, akikkel korábban még semmilyen formában nem találkoztam.

- „Metaforikus értelemben" arra akartam utalni ezzel a megjegyzéssel, hogy kívülről van ebben a helyzetben valami félelmetes és csodálatraméltó: megjelenik a rendező, bemutatkozik, aztán hat hét múlva be kell mutatni a komplett előadást. Persze a színházcsinálás csupa praktikum, hagyjuk is a metaforákat. Mi minden történik abban a hat hétben?

- Babarczy László megfogalmazásában a rendező „egy érzékeny lelkű rinocérosz" - vagyis a metaforák előbb-utóbb tényleg koppannak egyet a padlón. A színházban egyszerre létezik a magasztos és a nagyon praktikus - éppen ez benne a szép. Próbálni nagyon szeretek: a színészvezetésnél számomra nincs izgalmasabb és szórakoztatóbb. A rendezés pedig nem más, mint ösztönre, ízlésre, tárgyi tudásra alapuló kombináció. Abszolút ösztönösen dolgozom - ami nem jelenti azt, hogy nem készülök föl. Ellenkezőleg: nagyon alaposan felkészülök - a jó rendező, amikor a színészekkel találkozik, a munkájának felét már elvégezte. Legalábbis én így közelítem meg a dolgot; így nyugalmas. Felkészült vagyok, de amikor a színészekkel elkezdünk dolgozni, megpróbálok mindent elfelejteni: onnan szabad ötletek jönnek, jönnek, jönnek. Angliában, a Royal Courtban ragadt rám, hogy mindig többféle logika alapján kell átgondolni az előadást. Sok van, mindet nem sorolom - az ellentmondások logikája, ok-okozati összefüggések stb. -, azóta ez a meditációs technikám: ebből a menüből válogatok, és a próbafolyamat során aszerint erősödik föl az egyik vagy a másik megközelítési mód, hogy milyen impulzusokat kapok a színészektől. Ezen a téren egyre bátrabb vagyok: stressz és konfliktushelyzet csak a felkészültség hiányából eredhet. Pontosan tudom, hogy a színészek számára brutálisan kemény feladat este kimenni olyan emberek elé, akik azonnal kimondják az ítéletet: szeretlek - utállak. Konkrétan emlékszem a pillanatra, amikor ezt megtanultam - és azonnal megszületett bennem az a nagyfokú tolerancia, ami viszont kívülről sokszor azt a látszatot keltette, hogy rendezőként bizonytalan vagyok. Soha nem voltam bizonytalan, csak nagyon értettem, hogy „neked most bajod van". Újra visszaértünk oda, hogy a rendező érzékeny lelkű rinocérosz: egyszerre kell keménynek és megértőnek, engedékenynek és céltudatosnak lennie. A színház pedig a legizgalmasabb, legbonyolultabb játék, amit ismerek: jobb, mint a sakk.

- Nem hagy nyugodni az az út, amely az Aiowától a Pygmalionig - az avantgárdtól a magyarországi hagyományokat uraló klasszikus szószínházig - elvezetett. Mi ez? Felnőtté válás? Konszolidálódási folyamat?

- Nem érzem, hogy konszolidálódtam volna. A szívemben nem tudok különbséget tenni az alternatív és kőszínházi világ között: létezésem mindkettőben ugyanolyan vehemens. Bár a hatos kategóriába sorolt Pont(y) Műhely léte éppen most került veszélybe: erre az évre nem kapott működési támogatást. Az alternatív színházat úgyse tudom abbahagyni - de ez a döntés engem most megreccsentett. Kőszínházban 15 éve kezdtem el dolgozni: jól kitalált rendszer ez. Olyan ötletek megvalósítását teszi lehetővé - egyszerűen a felszereltsége, a rendelkezésre álló színpadtechnika révén -, amelyeket csak itt, ebben a struktúrában lehet megvalósítani. Ez nagyon fontos. Most a Pygmalionon dolgozom - de ugyanolyan érdeklődéssel vetem bele magam a munkába, ha arról van szó, hogy harmincnégy, hordót verő ember előadását kell összerendezni. Vagy megtervezni a színpadon egy monstre könnyűzenei koncertet. Alapvetően minden érdekel. Ha egy ennyire verbális darabot rendezek, mint a Pygmalion, amelyet a színészekkel együtt pszichológiai alapokra helyezve kell megértenünk, hogy létrehozhassuk azt az előadást, amely a kimondott szóban létezik - természetesen belehelyezve egy gyönyörű képbe -, rögtön vágyam támad arra, hogy a következő periódusban totálisan mást csináljak - fűrészeljek valami vasrudat -, és akkor helyrebillen az egyensúly bennem. Valószínűleg ez a legfontosabb, ez mozgat: hogy mindig harmóniában éljek magammal. A szakmai életemet pedig azon az elven szervezem, hogy iskolába járok: megpróbálok odafigyelni azokra az ösztönös hangokra, amelyek azt jelzik, hogy merre - és miért éppen abba az irányba - fejlődik az ízlésem; aztán úgy válogatni a darabokat, hogy a munka a személyes fejlődésem szempontjából hasznos legyen. Mandinerből válaszolok arra, hogy igen, az avantgárd színház az alapom - de az sosem elégített ki önmagában. Sokan tényleg máig nem értik, hogy miképpen lehetséges mondjuk egy tűzzel operáló performansz után hitelesen szószínházat csinálni. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, hogy ezek kívülről talán tényleg nem illenek össze - a belső vonalvezetésembe viszont éppen hogy mindkettő beleillik. Nekem húszévesen az volt a fejlődés, hogy az avantgárdból eljöttem az általad is klasszikusnak nevezett magyar színházi iskolába - ezzel tágult az agyam, miközben nem veszett el semmi belőlem. Az átlagosnál talán szabadabb vagyok - a szabadságot tartom a legnagyobb értéknek. Ezt azért tudom így kimondani, mert sokszor gondolkodom azon, hogy mit adjak én a gyerekemnek, mi az, amit esetleg tőlem megtanulhat. Azt hiszem, hogy ezt: hogy a szabadságnál nincs komolyabb dolog.

 

Ölbei Lívia