Az identitásunk mélyén rejlő titkok

Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én című komédiájának premierje pénteken lesz a színházban, a Forte Társulattal közös produkcióban. A darab rendezője, a Forte vezetője, Horváth Csaba, aki egyben a WSSZ művészeti tanácsának is tagja. A rendezővel két nappal a bemutató előtt beszélgettünk.

- Az Ön pályafutása meglehetősen sokrétű, koreográfus, rendező, színész, táncszínház, mozgásszínház, tanítás, maga a Forte, ezek a meghatározóak. A Szólít a szörny után, ahol a bábtechnika fonódik össze a színészi játékkal, ezúttal a mozgásszínház, a táncszínház, a koreográfia Shakespeare-rel, és ebből születik meg az előadás?

- Mozgásszínháznak nevezhetjük leginkább, vagy fizikai színháznak, kinek mi tetszik. A műfajt nem szoktam misztifikálni, inkább abban hiszek, hogy a test legalább annyira bír a kifejezés erejével, akár a kimondott szó. A drámai színház esetében az előadás alapját természetesen egy drámai mű képezi, nyilván elsősorban a szöveg, mindamellett elmondható, hogy ott is helye van a „fizikalitásnak”, a testtel való kommunikációnak, kifejezésnek. Shakespeare esetében ez még inkább elmondható.

- A szereposztásnál a fizikai adottságokat figyelembe kellett vennie, vagy a színészeknek menetközben kellett beletanulniuk mindebbe?

- Nem az alapján választottam a színészeket, hogy ki mozog jól, ki kevésbé, inkább azt figyeltem, mely színészre passzol inkább egy szerep, és mennyire látom őt izgalmasnak, alkalmasnak arra, hogy az adott figurát megformálja. Mindig úgy szoktam dolgozni, hogy a színész képes legyen megformálni a karaktert. Ha ő jól dolgozik, a szerep élni kezd, a színész maga működteti aztán a figurát. Természetesen nem arról van szó, hogy tűzön-vízen át ragaszkodom az elképzelésemhez, még akkor is, ha ezzel „ráerőszakolok” valamit a színészre, hiszen ez nem tenne jót a darabnak. Ezt inkább úgy képzelje el, mint egy közös játékot, egy közös munkát, amelybe mindenki beleadja a tehetsége legjavát, és úgy alakul ki a végeredmény. Hogy a mozgásnak ebben hol a helye, milyen arányban van jelen, az a végén az előadáson látszik majd.

- A színészek számára ez mennyire megterhelő?

- Van, akinek megterhelő. Nyilván azoknak a színészeknek megterhelőbb, akik szerepük szerint gyakran vannak a színen. Ez az előadás egy kooprodukció a Forte Társulattal. Tőlük három színész játszik a darabban, ők természetesen ezt az irányt képviselik, de a Weöres Sándor Színház társulatának művészei is nagy tálentummal, energiával, alázattal dolgoznak az előadás sikerén.

- Az előadás a Nádasdy-féle fordítást használja, s ez már a megszokott címet is megváltoztatja. A klasszikus helyett pedig kortárs a nyelvezet.

- Ez egy korszerű szöveg, mai a humora, a mai fül számára érthető, úgy, hogy közben nincs leegyszerűsítve. A darabban szereplő örökérvényű gondolatok az eredeti műhöz hűen ugyanolyan furfangosan hangzanak el, mint a korábbi fordítások esetében. Nagy boldogság dolgozni a Nádasdy-szöveggel, mert nagyon szellemes

- Általában a kortárs fordításokat részesíti előnyben?

- Nem minden esetben. Volt, már olyan, hogy a kortárs és klasszikus közül a klasszikust választottam, mert azt gondoltam, éreztem értékesebbnek.

- Amikor ez az interjú készül, két nap választ el bennünket a premiertől.

- Úgy érzem, jól állunk, mert most már összpróbázunk hála istennek, és ilyenkor az utolsó simításokkal szépen lassan minden a helyére kerül. Bízom benne, hogy ezt majd elmondhatom a bemutató után is.

- A próbafolyamat közben voltak változások a koncepcióval, előadással kapcsolatban, vagy oda jutottak végül, ahová azt az elejétől kezdve képzelte?

- Oda jutottunk, ahová képzeltem, de ezzel együtt voltak változtatások, hiszen ahogy az ember egyre jobban elmélyül egy darab üzenetében, minél többet gondolkozik azon, hogyan ábrázolja azt a leghitelesebben, egyre több variációt talál ki. Előfordul, hogy több verziót is kigondol, ezáltal változtat a saját eredeti elképzelésén. Ez a „képlékenység”, alakíthatóság, rugalmasság nagyon fontos alkotói attitűd, mondhatni erény.

- Rendezőként mennyire öntörvényű? Engedi beleszólni a színészeit az előadás alakításába?

- Mindig érdekel, mit gondol a színész a saját karakteréről. Ettől függetlenül határozottan képviselem a saját koncepciómat. Most szerencsére nem volt olyan szituáció, hogy valaki megvétózott volna bármit is, de ezzel együtt természetesen ez egy közös munka. A jó munkafolyamat alapja, hogy folyamatos és lényegi párbeszéd legyen rendező és színész között!

- Az előadás szereplői közül dolgozott már együtt valakivel?

- Herman Flóra az osztályomban végzett két évvel ezelőtt. Ismerem Nagy-Bakonyi Boglárkát, bár vele korábban nem dolgoztam. Hajdú Péter pedig az osztályommal párhuzamos osztályba járt. Volt persze olyan színész is, akit nem ismertem.

- Lehet, hogy azzal kellett volna kezdenünk a beszélgetésünket, hogy ha már Shakespeare, akkor miért pont a Vízkereszt?

- Sok minden szóba került, amikor elkezdtünk arról beszélgetni, milyen darabot vigyek színpadra Szombathelyen. Végül azért esett a választás a Vízkeresztre, mert ez a darab olyan aktuális problémákat dolgoz fel, mint az identitás kérdése például. Ráadásul mindezt rendkívül szellemesen teszi! Ez tanulságos, és remélhetőleg az idősebb generáció számára is izgalmas lesz, a fiataloknál pedig úgy vélem sikerre tarthat számot. Remélem őket meg is érinti majd ez az előadás. A szellemes beszédmód is magában hordozza ennek a lehetőségét. Úgy vélem ugyanis, hogy feltárja a napjainkban oly feltűnő identitászavarok mélyén rejlő titkokat. Így ez egy kifejezetten különlegesnek mondható megoldás.

- Erre a Nádasdy-fordítás mennyire játszik rá?

- Azt gondolom nagyon is rájátszik, de nem erőltetett módon. Azt szeretem benne - mások mellett -, hogy nincs benne extravagancia, sokkal inkább azt mondhatom, hogy a lehető legtermészetesebb módon fogalmazza meg azokat a tabutémákat, amelyeket általában szívesebben hallgatunk el, illetve amelyeket a legtöbb helyzetben kikerülünk.

- A művészeti tanács tagjaként van hosszú távú víziója, vagy egyelőre az aktuális feladatban gondolkodik?

- Ezt az idő fogja eldönteni. Azt tudom mondani, hogy nagyon az elején vagyunk egy útnak. Érzem azonban a színházban az aktivitást, és nagyon jó ötletnek tartom a művészeti tanácsot is. Amikor Szabó Tibor igazgató úr megírta a pályázatát, azzal szólított meg, hogy szeretné, ha ebben a színházban kicsit megvetné a lábát az a fajta gondolkodásmód, amit én is képviselek. Ebben az esetben ő arra gondolt, ahol a „testtel való játéknak” nagyobb a jelentősége. Azt mondta, érdekli a színházi alkotásnak ez a fajtája, és ezért keresett meg engem. Nagyon szimpatikus volt, hogy valakinek hosszú távú tervei vannak, koncepcióban gondolkodik, és ehhez keres alkotótársakat. Nagyon pozitív számomra mindaz, ami itt Szombathelyen formálódik. Kész dolgokról azonban még nem szeretnék beszélni, hiszen az együttműködésnek és a közös munkának az elején vagyunk. A tapasztalataim azonban nagyon jók. Reményteli a hangulat, és az egész folyamat jó irányba halad!