Szabó Máté rendező arról, hogy mindannyiunk életében működnek éles mítoszok

A Weöres Sándor Színház Nagyszínpadán közben változtak a fények – a kérdés úgyis az, hogy van-­e esélyünk elérni a napsütötte sávig.

– Jól hallottam, hogy Petri Györgyöt mond Edmund a két testvér éjszakai jelenetében? „Hogy elérjek a napsütötte sávig.” Hogyan került bele éppen ez a versrészlet?

– Kicsit azt akartuk, hogy mi is a testvéreknek a testvére legyünk; értsük, hogy miről van szó – egy pillanatra úgy igazán. Talán ezért. Nem, ez nem én ötletem volt, Orosz Robi dobta be. Rengeteg magyar vers passzol azokra a helyekre, ahol irodalmi idézetek hangzanak el – bennfentesség van a Tyrone-családban ebben a tekintetben –, gondolkodtunk sok mindenen, de valahogy ott a Petri­-részlet volt a legerősebb.

– Gyönyörű Khell Csörsz díszlete, lehetne benne játszani Csehovot is. Tudatos volt a „rájátszás”?

– A vázlatosság volt a lényeg, aztán azzal a döntéssel, hogy a díszlet fából készüljön, megszületett ez a hangulat is. A Hosszú út az éjszakába finom hangolású közös gondolkodást igénylő családtörténet, ilyen értelemben hasonlít Csehovhoz, akinek a drámái persze „hézagosabbak”, O'Neill sokkal többet elmond. Benne volt a pakliban a hasonlóság, de nem az volt a cél, hogy a nézőben összetalálkozzon Csehov O'Neill­lel. Ott viszont, ahova ez a darab eljut, lakik egy Csehov is az emberben.

– A Csehov­-előadásokra sokáig rányomta a bélyegét az önsajnálat, a halk szomorúság és érzelmesség – a bennük rejlő keménységgel, szikársággal szemben. Őszintén szólva O' Neill­ről is valami terjengős lélekvizsgálat jut az ember eszébe, itt a fotóspróbán viszont éppen a feszes és sűrű szikárság hatott.

– Nagyon sokat húztunk a darabból: szerintem jól van megírva, de iszonyatosan nagy mennyiségű szöveg. Az volt a legfontosabb cél, hogy a szereplőknek igényük legyen kimondani mindazt, ami bennük van. Tyrone­ék életük mítoszait forgatják ide-­oda. Éles mítoszok: a hegyével mindig valaki más felé fordul a tőr. Nyilván az a fő kérdés, hogy ki a felelős. Mindannyiunk életében működnek hasonló, múltbéli mítoszok. Az O' Neill­darabban nagyon izgalmas, hogy az alapvető nézőpontokat hogyan írja fölül egyszer csak a morfium. Az a pengeéles látásmód, amely mindent új fénytörtésbe helyez, lebontja az összes falat és átlendít egy másfajta valóságba. A realitás elenyészik: csak szánalmas maradéka marad mindannak, amibe bele lehet kapaszkodni.

Hosszú út az éjszakába / Mészáros Zsolt

– Egy interjúban egyszer azt mondtad, hogy színházrendezőként a legfőképpen az érdekel: meddig lehet elmenni a szeretésben, az elfogadásban. Itt meg mintha az lenne a legrémisztőbb kérdés, hogy voltaképpen miről beszélünk, amikor „szeretetet” mondunk.

– A szeretet sokszor konvertibilis valutaként működik, könnyen inflálódik. Ahogy maga a szó is. Sokszor nem vagyunk tudatában, hogy mennyire mást adunk annak az embernek, akit állítólagosan szeretünk, mint amire szüksége van. Döbbenetes látni ebben a darabban az egymásnak feszülő vágyképek működését, aminek az eredménye érthetetlen pillanatokban feltörő boldogság, érthetetlen pillanatokban feltörő kétségbeesés. Nagy szükség volna arra, hogy az ember értse: mi zajlik a másik emberben. Mik a határai. Mit hoz magával: A darabban, a Tyrone-családban nagy szerepük van a titoknak. Az az igazán izgalmas, hogy hiába ontják a szót magukból a lelkük mély belső tartalmairól, mégis a leglényegesebb dolgok titokban maradnak.

– Ezek szerint a te választásod volt, hogy éppen ezzel a darabbal kezdesz Szombathelyen?

– Több darab is szóba került, ezt én hoztam, Kiss Marinak és Trokán Péternek főleg. Számomra pedig azért fontos, mert olyan területeket érint, amelyeken talán ismerősebben mozgok, az emberi tapasztalatok világában. Érdekelt, hogyan tudok bizonyos értelemben idegenvezető lenni a színészek számára. Aztán kiderült, hogy ők sem idegenek.

– A Színházszerda­-délutánon nagyon szép volt az a figyelem és egymás felé fordulás, ahogy Kiss Marival és Trokán Péterrel hallgattátok egymást, reagáltatok egymásra.

– Az előadás története még tart, de mindaz, ami az olvasópróbától idáig zajlott, sok pozitív élménnyel van tele. A nehézségekkel együtt izgalmas, értékes idő volt, sok mindent tanultam tőlük. Nagyon nyitottak voltak. Én is igyekeztem nyitott lenni, de a színészek is nyitottak voltak arra, hogy mit gondolok, mit szeretnék. Ezzel a darabbal foglalkozni egyébként olyan, mint egy csapatépítő tréning. Ahogy egy pszichodráma-­csoportban is nagyon közelről megismerik egymást az emberek, ugyanúgy egy próbafolyamatban, amely ennyire igényli az emberek szenzuális értését, nagyon sokat megismerünk a másikból. Itt olyan dolgokról van szó, amelyekről egymással nagyon ritkán beszélgetünk.

– A Hosszú út az éjszakába elég gyakran színre kerül. Fontos szempont – szempont egyáltalán – számodra, hogy a rendezésed egy „színháztörténeti sorba” is belekerül?

– Én csak a darabról gondolkodom, mással nem foglalkozom. Az előadás aztán létezni kezd, fölkerül egy polcra, más előadások közé. Nem én teszem oda. Nem a polcra teszem – az egyszer csak inkább lesz. Munka közben kizárólag a darabra, a színészekre, a nézőkre gondolok. Hosszú út az éjszakába: nem lehet tudni, hova akar az ember vele menni, csak megy. Nem, ez nem igaz: azt tudja, hogy hova akar menni. Körülbelül úgy, ahogy Kolumbusz tudta, amikor hajóra szállt. Addig mész, míg szárazföldet nem találsz. Van egy konkrét terved, az biztos.