Szerémi Zoltán-2012.10.12.
Máma álljon itt nehány röpke gondolat a színészlétről. Ha valakivel szóba elegyedsz és a beszélgetés eljutott már valami személyesebb szintre, előbb-utóbb felmerül a kérdés: "Hogy lettél színész?" Persze, ha még ennél is személyesebb lenne, az lehetne a kérdés:"Hogy lettél?" Ám erre a második kérdésre se lenne sokkal nehezebb válaszolni.
Tényleg, mikor kezdődött az egész? A gimnáziumi osztály hátsó padsorában irodalomórán a többiek szavalását hallgatva... Vagy mikor jelentkezni merészeltem a KISZ Központi Művészegyüttes színjátszó csoportjába... A tényleges kezdet a homályba vész (visz?), inkább emlékszilánkokat őrzök azokból az időkből. Osztályfőnököm hangja a gimiben: "Azt gondolod fiam, a bohóckodásból meg tudsz majd élni," vagy a Ganz MÁVAG büféje a Vajda Péter utcában, ahol egész álló nap fárasztottuk egymást Dolák-Saly Robival, aki szerezte volt nekem ezt a jó kis állást a Nagyszivattyú-Tervezési Osztályon és ahol munka örvén egész nap a gyár területén csatangoltunk, miközben én már KISZ Központi Művészegyüttes próbáira jártam... A felvételi Színművészeti Főiskolára, mikor extázisban éreztem magam, és nem is vettek fel... az a délután, ahogy hazamentem utána, valami pokoli felhőszakadás közepette fetrengtem az ágyon órákon át, szerencsére az ágy nem a szabad ég alatt volt... aztán a felvételi a Nemzeti Stúdióba, ahol elég hamar levettem, hogy felvettek... Az első megbeszélés a színház épületében, utána irány az öltöző, aztán a gondolat: nehogy má' úgy menjek haza, hogy nem ittam egy kávét a büfében..! S ahogy a büfébe lépnék, a küszöbbe gyökerezik a lábam, mert az ajtóval, tehát velem szemben, egymás mellett ült Törőcsik, Sinkovits, Major és egyszerre néztek rám, ahogy beléptem. Hirtelen módosult a terv, talán ez volt az első alakításom abban az épületben: sarkon fordultam - közben pedig a belső monológ: á, nem is kell most nekem annyira az a kávé, előbb még halaszthatatlan térülni-fordulnivalóm van a színházban... dobogó szívvel visszarohanás az öltözőbe, néhány percnyi erőgyűjtés után visszatérés a tett helyszínére, valószínűtlen, rekedtes köszönés az ajtóban - én még jobban meglepődtem a hangomon, mint ők - tüntetőleg nem odanézés közbeni első színházszakmai kávé rendelése (ezt azóta követte még néhány, mint egy régi kuplé szerint: " Van már bennem egy fekete tenger"), a kávé elfogyasztása remegő lábbal és még remegőbb kézzel (minden idők legrosszabb kávéja volt), az izgatott kanálcsörömpöléstől Majorék vélhetően a saját hangjukat sem hallották, sebaj, úgyis csak pár pillanatig tartott, majd távozás és a büféből való kivonulás közben a "viszontlátásra" fonémasor olyannyira határozatlan elrebegése, amit utólag bármikor vissza lehet vonni... Nos, tán ez volt a pillanat, mikor eldöntöttem: Én is színész leszek, a betyárját, hogy legalább a mindennapi kávémat nyugodtan ihassam meg a büfében!
És persze van egy olyan kérdés is, amit aztán tényleg a legritkábban tesznek fel, miszerint: "Hogy lehet, hogy te még színész vagy?" És az erre adandó válasz éppoly nehéz, mint arra felelni, hogy kezdődött. Minthogy a másik két legkedvesebb kérdés is zavarba ejtő tud lenni (nem hinném, hogy van, akitől még nem kérdezték meg): "Inkább vidám, vagy inkább komoly darabokban szeretsz szerepelni?" valamint "Hogy tudod azt a sok szöveget megtanulni?" Bár erre a másodikra van jó válasz: Hogy hogy? Hát nem láttad: sehogy!
Végezetül egy példa arra, hogy butácska kérdésre is érkezhet bölcs válasz. Ferencsik Jánost, a legendás karmestert kérdezték 70. születésnapján: ennyi év után izgul-e még a vezénylés előtt. Ferencsik egy példázattal válaszolt. Az öreg tábornok és a fiatal hadnagy állnak a domboldalon, miközben körülöttük csata dúl és mindenfelé ágyú- és puskalövedékek süvöltenek. A fiatal hadnagy a tábornok rezzenéstelen arcát látva megkérdi: - Tábornok úr, maga nem fél? - De igen, fiam, félek. De ha maga így félne, már rég elszaladt volna!
Hát látjátok, épp itt tartott, mikor egyszer csak véget ért - ez a mai napra rendelt blogbejegyzés.
Előző bejegyzés: