Te hol voltál az elmúlt 10 percben?
A legjobb rendezés, a legjobb női mellékszereplő és a legjobb jelmez díját nyerte meg a POSZT-on Mohácsi János és Mohácsi István Shakespeare-értelmezése: a Szentivánéji álomban egy középkorú pár házassága válságba jut, a kapuzárási pánikkal küzdő felek szeretőket tartanak, és ahogy csak lehet, megpróbálnak keresztbe tenni a másiknak.
Sehogy se bírunk mi (férfiak és nők, férfiak és férfiak, nők és nők) meglenni egymással. Sehogy sem tudunk úgy bánni a másikkal, ahogyan az megérdemelné, de még úgy sem igazán, ahogyan valójában mi magunk szeretnénk. Nem bírunk őszinték lenni, nem ismerjük fel vagy valljuk be a valódi érzéseinket, és egyébként is mindent fontosabbnak tartunk annál, mint ami igazán lényeges. Valami ilyesmiről szól a Szentivánéji álom; nem az, amit Shakespeare írt, hanem az a szombathelyi, POSZT-ra is beválogatott interpretáció, amelyet Mohácsi János és Mohácsi István írtak, és előbbi rendezésében mutattak be.
Ripacsok és pipacsok
"- Mi az, hogy ripacs?" "- Színész, r-rel" - magyarázza Pukk Oberonnak, a tündérkirálynak. Korábban Oberon hosszasan gondolkodik annak a virágnak a nevén, amelyiknek kifacsart nektárja feltétlen szerelemre lobbant bárkit az iránt, akit először meglát - majd eszébe jut, hogy a pipacsról van szó. Na ja, a pipacs r-rel, az a pripacs, vágja rá Pukk. És ezzel a szóval össze is foglalja, hogy miről szól Mohácsi János és István értelmezésében a Szentivánéji álom. Ripacsokról és pipacsokról.
Persze nem a virágról, hanem arról, amit a pipacs itt jelent: az emberek közti kapcsolatokba való beleavatkozást, ha tetszik, azok javításának eszközét. A Szentivánéji álom alapszituációja, hogy négy fiatal közül szinte senki sem azt szereti, akit szeretnie "kéne" (akivel apja összeházasítaná, aki nem másba szerelmes), miközben még az Athén erdeiben élő tündérkirály és tündérkirálynő is folyamatosan veszekszik. Utóbbi cselekményszál a legtöbb előadásban szinte mellékes, itt viszont ez adja a négy órás előadás gerincét: egy középkorú pár régi házassága válságba jut. A kapuzárási pánikkal küzdő felek szeretőket tartanak, és ahogy csak lehet, megpróbálnak keresztbe tenni a másiknak; Oberon a fiatal és gyönyörű amazonkirálynővel, Titánia meg egy fiatal fiúval hazudna magának újból fiatalságot - nem éppen olyan problémák ezek, amelyek csak tündérkirályokat és tündérkirálynőket érintenének.
Mohácsi János ezt látja meg a Shakespeare-szövegben, és erre építi fel az előadást úgy formailag (a tündérkirály-pár minden veszekedésekor elered a színpadon az eső, és mivel az összes szereplő folyton esőkabátban van, úgy tűnik, ez elég gyakran megesik), mint a cselekmény hangsúlyait tekintve. És ehhez jól illik a négy fiatal története is: Oberon túl az emberélet útjának felén ébred rá, hogy meg kéne becsülni azt a kis esélyt, amit a valódi szeretetre kapunk, és a kicsinyes harcok helyett arra koncentrálni, ami igazán fontos - ezért küldi el Pukk-kal a pipacs levét a fiatalokhoz, hogy helyreállítsa, amit helyre kell: a viszonyokat köztük. És ezért van végig magába zuhanva (aSzentivánéji-előadásokban általában megjelenő káröröm vagy bosszúvágy helyett), amikor felesége újabb hűtlenségeiről hall. Így válik az előadás "lírai csúcspontjává" a második felvonás első jelenete, amikor Oberon sehogy sem tud örülni a felesége "megtréfálásának" (Pukk pipacs-cseppjei révén a nő beleszeret egy szamárfejű emberbe), és a felvonás vége felé az újra egymásra talált pár csendes, lassú tánca. Amikor a hosszú esőzés után először süt ki a nap.
Ordítóan vicces előadás
Különösen szépek ezek a jelenetek egy ilyen - jó értelemben véve - kaotikus, lendületes, ordítóan vicces előadásban. A Mohácsi-testvérek (ahogyan mindig) szabadon kezelik a szöveget: sok részt átírnak, rengeteg új mondatot, viccet, eseményt betoldanak. Ezzel pedig hol jobban kihangsúlyozzák az általuk fontosnak vélt dolgokat, hol egyszerűen viccesebbé teszik a szöveget (mert a melankólia is poénokba csomagolva jön át a legsimábban - márpedig Mohácsi mestere a súlyos részek hatalmas nevetésekkel való feloldásának), hol pedig a színházra, mint formára utalnak. (Például amikor Lysander megkérdezi Arany János archaikus soraival Hermiáját, hogy "No édes?... arcod mért ily halovány? / Rózsái mért hervadnak ily hamar?", miután egy teljes jeleneten keresztül arról volt szó, hogy a lány vagy hozzámegy ahhoz, akihez nem szeretne, vagy meghal - Hermia így felel: "Már ne haragudj, Lysander, de te hol voltál az előző tíz percben?!".)
A betoldásoknak máskor pedig az a szerepe, hogy egy Shakespeare-nél még nem így, nem hangsúlyosan jelen lévőből teljesebb gondolatot kerekítsenek - így társul az előadás tartópillérei közé a pripacs szóból a pipacs mellé a ripacs is. A ripacsok, pontosabban az athéni úr, Theseus esküvőjére előadással készülő színészek az előadás nagyobb részében nincsenek ugyan a színen, de övék a jó húsz perces zárójelenet, ezáltal hangsúlyossá válik az általuk képviselt kérdéskör: mi szükség van egyáltalán színházra a világon? Theseus jövendőbelije, Hippolyta, harcos színházellenző - mindaddig, amíg be nem ül élete első színielőadására, ami olyan nagy hatással van rá, hogy teljesen megváltozik a világképe. Nem a lehető legösszetettebb gondolat, de jelentősnek éppen jelentős: színház nélkül minek élni?
A kötél végén nincs is semmi
Mohácsi János kézjegyei most is rögtön felismerhetők az előadáson, de nem csak az eddig soroltakban. Ahogy nála mindig, ezúttal is nagyon hangsúlyos a zene szerepe: a Kovács Márton zenéjét játszó zenekar tulajdonképpen maga az előadás látványa; a csaknem üres színpad hátterében, majd rövid idő után a színpad fölé emelkedve játszanak a fúvósok és vonósok mellett a domináns ütős "hangszereken" - ha a tízedik sorból jól látszott, leginkább különféle méretű körfűrésztárcsákon. És ha ez "kézjegynek" nevezhető, a rendező vezetésével minden színész a legjobb formáját nyújtja, Csonka Szilvia a legjobb női mellékszereplő díját is megkapta a POSZT-on. De mellette Mertz Tibor folyamatosan gondolkodó, elrévedő, romboló dühét is úri hűvösséggel kimutató Oberonja, Nagy Cili domináns asszonyszerepből kétségbeesett, megtört szerelmesbe váltó Hippolytája, Bajomi Nagy György valamiféle bölcsességet, élettapasztalatot is magában hordó, mégis pajkos Pukkja is igazán emlékezetes alakítások.
Az első és második felvonás elején is kötélen hatalmas terhet vonszoló alakok erőlködnek, hogy átjussanak a színpad túlfelére - aztán egy idő után kiderül, hogy a kötél végén nincs is semmi. A metafora mintha azt jelentené: olyan dolgokkal vagyunk elfoglalva, olyan dolgokra fecsérlünk hatalmas energiákat, amik valójában nem is fontosak. Fel kéne ismerni a valódi értékeket, a fontos érzéseket. Ha ez magunktól nem megy, Pukktól és többiektől az előadás legvégén a nézők is kapnak pár csepp pipacslevet az arcukba. Hátha majd így.
Vonatkozó cikk:
"Bátor színház" - szakmai beszélgetés a Szentivánéji álomról
Mohácsiék a POSZT nagy nyertesei
A Bányavirág lett a fesztivál legjobb előadása
POSZT: Díjeső a szombathelyi Szentivánéji álomnak
POSZT: A Szentivánéji álom kapta a legtöbb díjat