„Tudjunk szeretni”

Könyvpremierre készültünk, de az élet és a pandémia ismét közbeszólt. Szenkovits Péter A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari című kötetének második, bővített kiadását szerettük volna bemutatni a WSSZ Márkus Emília Termében, ráadásul a kivételes színésznő születésének előestéjén. Ám a korlátozások miatt a bemutató egyelőre elmaradt, bizonytalan időre el kellett halasztani. A könyv azonban természetesen elkészült, s ennek kapcsán beszélgettünk a kötet szerzőjével, Szenkovits Péterrel, aki ezer szállal kötődik Törőcsik Marihoz, a magyar színházi élethez, s a Weöres Sándor Színházhoz. Afféle igazi szerelem ez a részéről, akárhogyan nézzük is

– S ha már szerelem, hogyan kezdődött?

– 1980 telén kiskatonaként mentem be Törőcsik Mari öltözőjébe, a győri Kisfaludy Színházban. A Kurázsi mamát játszották, ő volt a címszereplő. A szünetben kopogtam be hozzá. Bemutatkoztam, átadtam a magammal vitt s a gyerekeinek szánt két tábla csokoládét. Elnézést kértem, hogy a második felvonást már nem nézhetem meg, mert vissza kell érnem éjfélre a laktanyába, Fertőszentmiklósra… Adott két puszit (akkor még nem létezett a Covid). Így kezdődött. Idővel megtisztelt a bizalmával, a barátságával. Később olyanokat is elmondott, elmesélt, amiket nem írtam, nem írhattam meg. Tudta, hogy köztünk marad mindaz, amit nem a nyilvánosságnak szánt. ’80-ban még nem voltam se tanító, se újságíró. Bár már végeztem a tanítóképzőben. 1983-ban kezdtem dolgozni a Vas Népénél. Be-bevitt bennünket Pannival, a feleségemmel előadásra, később már Buda fiúnkkal együtt. Sokat beszélgettünk Velemben. Másutt is szívesen látott; Szolnokon, Kaposváron, Budapesten, ahol játszott. Harasztifaluban is járt nálunk. Megtisztelt azzal, hogy könyvet írhattam róla 2016-ban. Hitt bennem akkor is, amikor némelyek nem, és ezzel szárnyakat adott nekem. Az idő tájt másik kötet is készülőben volt róla, ezért noszogatott, bíztatott: „Péter igyekezzünk, előzzük meg a másikat!”. Így is történt.

Szenkovits Péter, író, újságíró, tanító

Neki köszönhetem azt is, hogy kigyógyultam egy súlyos betegségből. Tizennyolc kilót fogytam… Beajánlott az akkori kezelőorvosához, jó barátnőjéhez, dr. Kamondi Anita professzor asszonyhoz a budapesti Amerikai útra. A főorvosnő és Panni nejem, aki háziorvos Körmenden, együtt jöttek rá, mi a gond. Egyik napról a másikra már kutya bajom se volt. Aztán a későbbiekben, amikor ő betegeskedett, bizony, több alkalommal is elköszöntünk egymástól. Azonban, hála Istennek, ezek a búcsúk nem voltak véglegesek. Összenevettünk az újabb találkozáskor, s ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Idén február végén, Velemben, azzal engedett el: „Meggyógyulok és megyek magukhoz!”. Integetett az ágyából, puszikat küldtünk egymásnak. Ha megint inkább végleg búcsúztunk volna el, már csak kabalából is, talán még nem történt volna meg a visszafordíthatatlan… Bejártam hozzá a Markusovszky Kórházba, igaz, már csak egyszer láthattam, messziről; április elején. De üzenetet váltottunk a belgyógyászati osztály ajtajában, Mihalik Tamás – aki személyes ápolója, hűséges gondozója volt – szeretetteljes közvetítésével. Mély fájdalom, hogy Tamást, Marika halála után négy nappal, elragadta a Covid.

– Hogyan szólítottad?

– Marikának. A velemieket is arra kérte, hogy őt így hívják. Ezt szerette. Amikor véletlenül, ámbár tisztelettel művésznőzték, azt elhárította. A nénizéstől meg kifejezetten szinte rosszul volt.

– Akik elolvassák a könyvedet, mennyire tudnak közel kerülni Marikához?

– A kötetben megtalálható – Marika megrendítő s egyben felemelő vallomás-sorozata között – több pélyi, gyermekkori társának a visszaemlékezése. Felvillannak velemi, szombathelyi létezésének örömpillanatai. Megszólalnak természetesen a velemiek is. Margitka például, a szomszédasszony. 2008-ban rutinvizsgálatra ment be a kórházba, de ott kómába esett. Nem sokkal később bementem hozzá a Kútvölgyibe, integettünk a folyosón egymásnak. Vittem magammal a velemiek, a vasiak szeretetét. Minderről is írok. Olvasható az általa jóváhagyott, s az Ő függelékével kiegészített (furcsa vagy sem) nekrológja.

Részlet a kötetből Bálint Éva tolmácsolásában

– Mindenhonnan és mindenkitől azt hallottam, hogy csodálatos ember volt.

– Minden idők legsikeresebb magyar s közép-európai színésznője volt. 1955 – a Körhinta – óta szakadatlanul, fáradhatatlanul indította útjára előítélet- és gyűlöletmentesítő járatait. Bennünk. Értünk. Velünk. Egymáshoz. S muníciót ad, inspirál, életben tart mindaddig, amíg filmek, archív színházi felvételek létezhetnek e golyóbison. Amiként nevezem, a világmindenséget is behálózó Törőcsik Mari-expresszek védjegye egyszerű, tiszta: tudjunk szeretni.

Egyik alapelvének azt tartotta, hogy mindig több és több legyél. Mert bármennyire magasra is értél, de, ha te ugyanazon a szinten maradsz, akkor már leragadsz. Véged. Szóval, ha nincs további emelkedés, akkor a stagnálás valójában visszafejlődésnek számít.

A kollégáival inspirálták egymást. Korosztálytól függetlenül. A legifjabb titánokkal is odaadóan, hittel, boldogan dolgozott, alkotott, teremtett, mert képesek voltak egymást építeni, röpíteni. Bennünket, nézőket szintúgy. Akik általa, általuk lettünk talán-talán többek; picikét jobbak, nyitottabbak, elfogadóbbak, szolidárisabbak.

– Melyek a kedvenceid az alakításai közül?

– Fogas kérdés. Talán a Makk Károly rendezte Szerelem (1971) az egyik fő kedvencem. Darvas Lili, Törőcsik Mari, Darvas Iván hármasa maga a csoda. De például Buda fiunk Marika 80. születésnapján látta először a Körhintát a Savaria Moziban; ő is el volt tőle ragadtatva. Gondoljunk bele, színpadon és filmen mintegy száz (!) rendezővel dolgozott, „szövetkezett”. A legeslegjobbakkal. Fábri Zoltántól, Maár Gyuláig, aki élete párja volt; Jurij Ljubimovtól Zsótér Sándorig…

Részlet a kötetből Kelemen Zoltán tolmácsolásában

– Újságíróként milyen volt vele együtt dolgozni?

– Számomra nem munka volt interjúkat készíteni vele, hanem továbbképzés, önismereti tréning és vizsga is egyben. Aztán egyszer csak – szerencsére ez több alkalommal megadatott – mintha téren és időn kívülre kerültem volna, annyira magával ragadott. Olyan rétegeket is megmutatott önmagából, a létezés(é)ből, amiből építkezhettem. De természetesen korántsem ez volt a lényeg, hanem az, hogy hűen, hitelesen, igazul közvetítsem Törőcsik Mari példáját az olvasóknak, a nézőknek, a rajongóinak. Merthogy közvetítőnek érzem, vélem, tartom magam. Érték(ek)et be- és felmutatni, továbbadni szívet melengető, bizseregtető érzés, miközben felelősség is. Ez a hivatásom, az életelemem.

– A Weöres Sándor Színházzal milyen a kapcsolatod?

– Kiváló. Az alapító igazgató – Jordán Tamás, Szombathely díszpolgára – stafétabotja a legjobb kezekbe került. Szabó Tibor művészi igényű népszínháza széles rétegekhez szól s egyre többeket ér el. A szombathelyiek, a vasiak életében az egyik igazodási pont a WSSZ. Eddig is élni segített, és ez időtájban is arra törekszik, hogy szolgálja a nagyérdeműt. Sajnálom, hogy a színházi könyvbemutató elmarad, de ebben a Covid-zivataros időkben ez van. Törőcsik Mari november 23-án töltötte volna be a 86. születésnapját. A vele, a róla készült kötetem – benne tucatnyi új írással, amiből tizenegyet ő is olvasott és jóváhagyott – főhajtás előtte. És mert nem volt nyilvános temetése, hiszen a hamvait a Tiszába szórták, búcsú is. De még inkább köszönet-féleség azért, hogy a gondolatait, az érzéseit, a létpéldázatait rögzíthettem és átnyújthatom generációknak. Hogy legyen nekik könnyebb ezen a Földön!

Szenkovits Péter : A Jóisten tenyerén - Törőcsik Mari című könyv már kapható a nagyobb könyvesboltokban.