„A hitvesem fiút adott, cselédünk kutyakölyköt ellett.”

De hol vannak a kísértetek? Mindenhol: a konyhában, a múltban, a pezsgőben, az elhunyt apa pipájának szárában. Terítéken a Kísértetek.

Henrik Ibsen neve összefonódott a skandináv drámairodalommal, ki ne ismerné a Nóra, a Vadkacsa, vagy a Babaház című műveit? A Kísértetek azonban nem került be az irodalmi kánonba, sokáig játszani sem merték. A f21.hu csapatából Kocsis Marcell és Sárközi Balázs nézte meg a Weöres Sándor Színház legújabb bemutatóját.

Két író, két nézőpont:

Sárközi Balázs:

Henrik Ibsen és 2016. Lehetne akár emlékév is, hiszen a nagy hatású norvég drámaíró 110 éve, 1906-ban hunyt el, és így a Zsótér Sándor rendezte szombathelyi előadás lehetne akár emlékállítás a drámatörténet egyik legnagyobbja előtt. Annál is inkább, amennyiben figyelembe vesszük, hogy Ibsent az irodalomtörténet, az irodalomkritika sokszor, mint a modernizmus élharcosát, mint a modern dráma egyik első alakját, megteremtőjét tartja számon, és aki látta a Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében előadott művet, bizonyosan nem fogja annak (poszt?)modernitását hiányosságként számon kérni.

A színpadon ugyanis a díszletek nem maguktól mozogtak, hanem a színészek rendezték át játszóterüket, miként az ember képes átrendezni, mozgatni és befolyásolni önnön életterét. A színészek alakították ki a darab atmoszférájának tárgyi megtestesüléseit, mintegy jelezve, hogy életük meghatározott keretei nem is oly determináltak, mint amennyire megelevenített szereplőik azt érzik. És ehhez még gondoljuk hozzá, érezzük bele, hogy ezek a díszletek nem akármilyen falak – még csak nem is kézi erővel helyet változtató életkeretek – voltak, hanem Edward Munch norvég festő direkt a drámához készített vázlatait ábrázoló képmásolatok, műalkotások. Műalkotások, hátukon nyers fa támasztékokkal, ide-odamozgatásra szánt funkcióval, élettér-alakító erővel.

– És valóban, a kétfelvonásos családi drámában mindent; életet, életutat és boldogulást; mindenkit, cselédet, papot és asztalost saját tettei, mások hazugságai és önnön őszintesége vezetett el oda, ahol végül minden tény, vérségi kapcsolat és jövőbeni lehetőség megkérdőjeleződött. Lehet-e egy életet végighazudni? – teszi fel a kérdést a színház programajánlója. A kis teremben, a színészekhez nagyon közel ülő néző pedig visszakérdez – lehet-e az, hogy a hazugságok jelenbeli felfedésével átalakítjuk mások múltját.Szabad-e megkérdőjeleznünk származásokat és szilárdan álló ideálokat, elbizonytalanítunk identitásokat és felborítunk élettereket. A néző visszakérdez, hogy az emlékek jelen idejű átírásával van-e bárkinek is joga, akár a szülő édesanyának, akár Isten földi szolgájának van-e joga megváltoztatni vagy akár ellehetetleníteni egy másik élőlény jövőjét.

Ugyanis akárcsak a szülőanya által létrehozott, múltban kezdődő és a múltat végigfonó hazugsághálózat, akárcsak az ugyanazon eszmei személy által jelenben bekövetkezett lepel lerántás, pszichikai-eszmei felvilágosítás, a jelen idejű vallomás, egy esemény-, érzés- és történésfolyamatot generál. A hazugság-igazmondás ellentettje kulminál az egész darabban, de olyan módon, hogy érezhetővé, sőt kézzelfoghatóvá válik, hogy a Munch által keretezett világban ez a két ősi szellemi ellentét ugyan két irányba hat, a múlt és a jövő irányába, de úgy, hogy a jelenben zajlik és úgy, hogy mindkét esetben rombol. Lerombolja a múlt értékeit, és ellehetetleníti a jövőt. Osvald Alving emléktörését apja ideáljának a fiú saját édesanyja általi lerombolása okozza, ugyanakkor az ismeretlen de istenített apa emlékképének széttépése nem csak a múltat feketíti be, de közvetve, szegény regresszív Osvald elmezavarának akuttá tételével a fiú jövőjét is megpecsételi, szétrombolja. Ugyanezen vallomás fejt ki hatást a szegény cselédlány, Regine Engstrandélettörténetére és még meg nem élt életére is. Elbizonytalanodik Regine egész múltja, még a származása is – hisz lehet, hogy az idős Alving leánya ő is – de ezáltal elveszíti jövőjét is. Azt a jövőt, amelyet Osvald-al történő házassága jelentene. És eltűnik, átíródik, ez által pedig kitörlődik az Isten szolgájának, Pásztor Manders-nek vallomást tévő édesanya, Alvingné egész története is. A boldog házasság képe összegyűrődik, a fiába vetett hite meg kell, hogy semmisüljön – miként a fia ép esze bomlik meg – és ezzel, meg néhány gramm morfiummal az ő élete is megszűnik.

Úgy tűnik, csak az ártatlanok szenvednek ebben az ibseni világban. A mit sem tudó Regine, az otthonról elküldött, festővé vált bohém Osvald és a tűrő, a fia, a jó híre miatt tűrő édesanya. Regine apja, vagyis vélt apja, Asztalos Engstrandjól jár, és Pásztor Manders osztozik ebben a jó sorsban, és a csalárd, megcsaló, kicsapongó kísértetapa emléktábla lesz. Úgy tűnik, hogy Alvingné halála a legnagyobb értékveszteség, a Kísértetek tragikuma, annak ellenére, hogy ő volt a titkok tudója és a kísértetek megidézője. És azt hiszem az egész világ működési elve kérdőjeleződik meg akkor, amikor az igazság kimondása dönt nyomorba, amikor a tűrő személy vallomása eltünteti a jövőt, amikor a menedékház leégése a papnak, és a vélt apának jobb sorsot, nekik jövőt jelent.

Kocsis Marcell:

Mint magyar szakos egyetemista természetesen én is ismerem a fentebb említett Ibsen műveket, a Kísértetek című drámáról azonban sosem hallottam. Megkockáztatom ez nem is az én hibám: egyszerűen nincsen benne a köztudatban, azonban a szombathelyi színház feldolgozásában remélhetőleg legalább Magyarországon megváltozik a helyzet, és hogy miért került ki a kánonból? Tejesen érthető, a Kísértetek a legelemibb emberi és családi értékeket vonja kétségbe, legalábbis nem hajlandó hazudni róluk. A darabot már Ibsen életében botrányok és mellőzés övezte.

Ezt az Ibsen művet sem lehet a cselekményes drámák közé sorolni, de a múlt és a meghalt férj szellemujjai azonban olyan erővel tapogatnak vissza az élők közé, hogy a második felvonás közepére már fájón markoljuk a karfát: mindenki fél. Nem véletlenül nem az első felvonással kezdtem, abban csupán a karakterek és a helyzet felvázolása zajlik, bennem még rossz előérzetet sem keltett. Megismerjük az idősödő, de vonzó Helene Alvingot, akinek feltett szándéka létrehozni egy menedékházat, amit a férjéről neveznek el. Ez lesz az a mozzanat, amiben végül a második felvonás során minden más titok és tragédia összefut.

Ha kissé erőteljesebben szeretnék fogalmazni még talán unalmasnak is nevezhetném az első felvonást, azonban visszatekintve ez nagy igazságtalanság lenne. Ott vetik el azokat a magokat, amik majd a végére a mérget szülik meg. Te jó ég mennyi mag van! A rendezői és írói szándék e tekintetben tökéletesen működik, rengeteg sötét felismerés és gyanú támad. Az édesanya hazugságspirálja férjéről a fiú érdekében, a korrupt és szenteskedő pap üzelmei, és magának Oswaldnak, a fiúnak végzetes titka. A családi hagyomány szerint az idősebb Alving egy tisztességes és sikeres ember volt, azonban a csúf igazság szerint alkoholista és nőcsábász. Van-e joga összetörni egy édesanyának ezt a közösen kreált képet?- teheti fel a kérdést a néző. Sőt, egészen sok a hazugság és igazság viszonyát boncolgató eszmefuttatást lehetne innen indítani, engem azonban sokkal finomabb és sötétebb motívumok késztettek borzongásra.

Az édesanyát Kiss Mari, a fiút Bajomi Nagy György kelti életre. A két szereplő között izzik a levegő. Ez a fajta feszültség azonban valami mélyen elfojtott és egészségtelen szimpátiára utal, legalábbis én ezt véltem felfedezni. Kimondva sose, de olyan sok a furcsa testbeszéd és félértelmes kiszólás, hogy még Freud is összehúzza szemöldökét. Tényleg? Csak nem…?- járt a fejemben a sötét gyanú. Már az apuka „kedves” vicce is nagyon furcsa légkörre vall, ezt a történetet Oswald tárja fel nekünk: az öreg Alving egy ízben hányásig „megpipáztatta” karon ülő fiát, ugyan ezt a pipát használja a jelenben a főhős is. Még beteges áthallások nélkül is minimum meredek anekdota, de ez csak egy a tucatnyi apró rejtélyből, amik a fentebb említett drámai kérdéskört teszik még erőteljesebbé, és amikben én a darab fő erejét találtam meg. A zenés betétek is ezt a célt szolgálják.

Összegzésképpen azt mondanám, a darab hasonlít az élethez. Nincsenek ideák, vagy fennkölt cél, csak helyzetek rakódnak egymásra, helyzetek raktározódnak el bennünk. A hazugság-igazság viszonya is elértéktelenedik, hiszen mindkettő lehet egyformán pusztító vagy reményt adó.

f21.hu (Sárközi Balázs, Kocsis Marcell)
2016. október 02.

Támogatók