Annuska olaja, avagy a Terrorizmus hálójában

A Weöres Sándor Színház 2019/2020-as évadának első nagyszínpadi bemutatója azt a nyugtalanító érzést hagyja bennünk, hogy nem tudjuk, mi van. A Terrorizmus hálójában vergődünk.

A kamaratermi kortárs szlovén bemutató után kortárs orosz darab színrevitele következett, olasz rendező – Luca Cortina – vezetésével. A Presznyakov testvérek (az egyik ötven, a másik néhány év híján annyi) a legkeresettebb orosz kortárs drámaírók mindenfelé a világban. Magyarországon szintén többször megfordultak már, nemcsak a darabjaik által, hanem ők maguk is. Sőt: életük első színházi rendezése is ide köti őket. A Terrorizmus pedig a legkeresettebb drámájuk: fordította Radnai Annamária (1964-2019), dramaturg: Sándor Júlia.

És bár a 2002-es moszkvai ősbemutatón a közönség egy ideig állítólag tényleg nem tudta, hogy valódi fegyvereseket lát-e – vagy ez már a színház –, a darab nem a konkrét terrorcselekményekre koncentrál (akkor sem, ha megszületésének dátuma több szempontból sokatmondó). A vezérmotívum a mindennapi agresszió, amely kellő csatornázás híján váratlanul a felszínre törhet. De nem tudni, mi a borzongatóbb: ez a váratlanság – vagy az összefüggések nagy és láthatatlan rendszere, amely a hat, egymással csak a mélyben, apróságok által szorosan összekötött jelenet füzéréből egyszer csak kirajzolódik. Hálózatos a világ. A Presznyakov testvérek magabiztosan és szépen törik szét a megnyugtató lineáris cselekményt: a puzzle darabkáit a nézőnek (és a rendezőnek) kell összeraknia. (Csehov, a kihagyhatatlan előd is hagy látszólag „üres” helyeket: tessék csak nyomozni, rakosgatni.) És ez a forma: maga a „tartalom”: világmodell, amelyben a bizonytalanság uralkodik. Az ok – az a véletlen; és viszont. Nincs összekacsintás, nincs kiszólás: gyönyörű, tárgyilagos áttetszőségben mutatkozik meg a Terrorizmus bonyolult hálózata. Az orosz kortárs szerzőket többnyire nem nyomasztja a „nagy orosz irodalom” sem: inkább játékba hívják. És bár a Presznyakov testvéreket a nyers valóságból kiinduló, abban gyökerező szerzők közé sorolják, azért Dosztojevszkij hazájában a tükör könnyen változik a transzcendensbe, de legalábbis valahová „máshová” nyíló-nyitható ablakká. Ráadásul a hálózatosság és az alapvető bizonytalanság eleve létállapotként fogalmazódik meg; és akkor a nyugtalanság egyszer csak úgyis kikezdi a „valóságot”.

Itt mintha titokban Bulgakov (a Mester és Margarita) szelleme lebegne át: hogy Annuska már megvette, sőt kiöntötte az olajat, amelyen Berlioz majd elcsúszik – és jön a villamos. De amikor Woland a parkban közli vele a végzetes „jóslatot”, persze nem hiszi. Ebben az összefüggésben a Terrorizmuson végiglábatlankodó Utas – Antal D. Csaba – Hontalan Iván alteregója. A két, kissé furcsa utastárs pedig… – lehet kirakni a mozaikot. Godot-ra várunk, de meglehet, Woland érkezik. Orosz Róbert és Endrődy Krisztián mindenesetre kellően földi és kellően talányos: hiszünk, amit akarunk. (A végén nem Orosz Róbert viseli a virágos mellényt – vajon ez mit jelent? Jelmez: Tijana Todorovic.)

A díszlet (tervezte Takács Lilla és Biczó Levente) leképezi a darabban megfogalmazott világmodellt: a szellős és mozdulatlan fémszerkezet egyrészt jól tagolja a teret, másrészt rideg „nagyvárosi” érzetet kelt, sok, egymás mellett létező magánnyal (amelyek a mélyben egyszer csak összeérnek). A helyszínváltásokhoz fényváltás társul: az egy – az sok; a sok: az egy. Ehhez a szöveg- és vizuális környezethez magától értetődően csatlakozik (húz alá, emel ki, ellenpontoz, ha kell) az Anima Sound System (a szombathelyi Prieger testvérek) nagyvárosi zenéje. A voltaképpen mágikus csupasz tér minden lehet: holdbeli-álombeli táj is.

A hat jelenetben föltűnő szereplőknek nincs nevük (Utas, Férfi, Nő stb.): típusok inkább, „emberallegóriák”. Helyzetek vannak, viselkedésminták. A reptéren, amikor lezárták, mert elhagyott bőröndöt találtak. A feleség hálószobájában, amikor a fiatal szerető tárgyilagosan bevadul. Az irodában. (Miközben Kelemen Zoltán cizellált magánszámot csinál az Evianból.) Az utcán, a padon. A katasztrófavédőknél (?). A repülőn.

Az előadásban mindenki a helyén van. Most mutatóban említsük meg a sokat megélt két öregasszonyt: Németh Juditot, Vlahovics Editet; a Marylint idéző parancsnokot: Trokán Pétert; a tárgyilagosan kegyetlen gyerekszőke szeretőt: Jámbor Nándort. A sovány, szerencsétlen, mindig kipécézett csicskák a kigyúrt bakancsosok között: Kálmánchelyi Zoltánt (és ahogy erre a figurára rávetül az emlék: A mi osztályunk, akit-amit abban játszott).

És végül azt a három fickót (kettő furcsát): a reptéren – meg a repülőn?

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2019. szeptember 24.

Támogatók