Családon belüli erőszak egy anyával és egy csavarral

Dühről, szeretetlenségről, bűnről és bűnhődésről, magunk előtt görgetett traumákról szól a WSSz legújabb darabja. Lőrinczy Attila alapkérdésekről, görög drámába illő sorstragédiákról mesél, egyszerűen.

Anya-lánya-barátja pszichodrámája ez, párhuzamos monológokban eljátszva. Semmi felesleg – színtiszta színjáték.

Karácsony előtt egy héttel vagyunk. Ma éppen másról sem hallani, csak arról, hogy a szombathelyi „kalapácsos” apa Győrben brutális kegyetlenséggel megölte 3-ból két gyermekét. Egy országot sokkolt a hír. Egy panellakásban kivégezte őket, aztán felakasztotta magát. Miután 2016-ban szétverte az anyát, többször leszúrta, ő azonban csodával határos módon túlélte a brutális támadást. A férfi nemrég szabadult. Kell ennél szemléletesebb példa arról, hová fajulhat a családon belüli erőszak? Magyarországon hetente legalább egy nő meghal e miatt, és minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere. MINDEN ÖTÖDIKET!

Lenne miről beszélni. Állok a postán, ülök a buszon, egyre csak a győri sztorit hallom, elképedt emberek próbálják érteni, magyarázni. De miért?

Tényleg a máshonnan jöttektől és a sima képű demokratáktól kell félnünk? Nem egymástól, önmagunktól?

Lőrinczy Attila Haragosszigete, a WSSz-beli legújabb kamaradarabja ennek a borzalomnak a közepébe talált.

A téma itt is a családi erőszak, egy csavarral. Magyarországon ugyanis meghökkentően sok, kamaszok által elkövetett szülőgyilkosság is történik. Lőrinczy Attila fiktív, valós bűnügyi esetekből összegyúrt drámájának ezek az anyagyilkos fiatalok a hősei. Akik ölnek, mielőtt, vagy miután, (ez nézőpont kérdése) őket fojtanák meg. Mert a gyermek áldozat. De a felnőtt, akit gyermekként bántalmaztak, aztán ő is bántalmaz, mert nem tud más lenni, mert belőle is kiölték a jót, ő mi? Áldozat? Gyilkos?

Erről szól a WSSz darabja. Dühről, szeretetlenségről, bűnről és bűnhődésről, magunk előtt görgetett traumákról. Lőrinczy Attila alapkérdésekről, görög drámába illő sorstragédiákról mesél, egyszerűen. Anya-lánya-barátja pszichodrámája ez, párhuzamos monológokban eljátszva. Semmi felesleg – színtiszta színjáték.

Ahol nincs szeretet, ott megszűnik a figyelem, ott csak a magukba zárt monológok élnek. A fiatalok attól szenvednek leginkább, hogy nem kapnak semmi jót. Az anyagyilkos lánynak – édesapja halálával elszállt az utolsó reménye, teljesen kiszolgáltatott lesz az anyja dühös önkényének. Ott a felhőben (társkeresőn) talált rocker haverja (Kenderes Csaba), akit szintén napi szinten gyilkol az anyja, szóban, azzal, hogy tévedésből jött a világra, hogy bármit tesz is felesleges.

Látom az anyát, Németh Juditot, ahogy súlyokkal nehezített hullahopp karikával egyensúlyoz a vörös szőnyegen, és próbálja átgyúrni, legyűrni önmagát. Annyira üt, annyira szimbolikus ez az egy kép, most is belesajdulok.

Közben ott a két fiatal. Akik csak mondják és mondják a maguk igazságait és igazolásait. Tudjuk, akármit mondanak a kommentfilozófusok, esélyük sem volt másként éli. Két, születésétől fogva kötött pályán futó fiatal, akiknek ennyi adatott.

Mai, örök történet ez az egész arról, mi az, amit nem akarunk magunk körül észrevenni: miként élünk, miként bánunk egymással, hogyan nem figyelünk, hogy visszük tovább, egyre betegebben családi traumáinkat. Hogyan mérgezünk rossz szavakkal, dühvel és agresszióval családot, munkahelyet és társadalmat, hogyan betegít meg a közösség, hogyan lesz legintimebb kapcsolatainkból a legrombolóbb közeg.

Lőrinczy Attila nevét még a szombathelyi Karneválszínházban, a Könnyű préda (Emlékeznek? Netkomédia!) előadásán jegyeztem meg. (Benne Udvaros Dorottya parédés szerepét, a nagyasszonyét, aki sosem válhatott azzá, amivé lenni akart, híres szinkronúszónővé…). Jó, hogy Réthly Attilával így egymásra találtak. Réthly sem díszletben, sem rendezésben nem akar túl nagyot, csak életszerűt, mait. A szereplői közel vannak hozzánk, élnek, a tragédiájuk a lényeg. Ha énekelve tudják csak elmondani, az is természetes, miközben az egész nagyon nem az.

Nézem Stucit, Nagy-Bakonyi Boglárkát, végre látom benne azt a színésznőt, akire évekkel ezelőtt felfigyeltem. (Színművészetis hallgatóként a „Nyíregyháza utcában”, az Amszterdamban dolgozó magyar prostituáltakról szóló darabban láttam először. Nagy élmény volt Novák Eszter rendezése, őt külön megjegyeztem magamnak, annyira szuggesztív színpadi jelenléte volt.)

A Haragosszigetet kötelezővé tenném minden szülőnek, középiskolásoknak, irányított beszélgetéseket szerveznék utána, mert lenne miről! (Ha valaki azt hiszi, hogy 15-16 éves gyerekeknek ez a darab sok, az nem ismeri ezeket a gyerekeket.)

Jobb végszót nem tudok a végére, mint amit egy ismerősöm az imént – a győri eset kapcsán a Facebookra kiírt:

„Lúgos orvos, darálós hentesek, kalapácsos gyilkosok…
Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.
Szomorú vagyok.”

Én is.

Longform (szerző: Pais Szilvia, fotó: Mészáros Zsolt)
2019. december 17.