Eleje, közepe, vége, eleje

Jordán Tamással nagyvadakról és fiatalokról, társulatról és felelősségről, loholásról és szabadságról. A Weöres Sándor Színház élén 2021. január 31-én lejár – és Jordán Tamás úgy döntött, hogy nem pályázik újra.

Szinte elébe megy a kérdésnek: igazgatói mandátuma a Weöres Sándor Színház élén 2021. január 31-én lejár – és Jordán Tamás úgy döntött, hogy nem pályázik újra. De nem hagyja, hogy a beszélgetést a búcsúzkodás szomorúsága járja át: azt mondja, a vége azért kell, hogy legyen valaminek az eleje.

És a szemében, a szája sarkában máris megjelenik az a jellegzetes, huncut, játékos-jordános mosoly. Ugyanarra gondolunk: az Eleje, közepe, vége című, huszonhét háromsoros szakaszból álló – minden sorban négy szó – Jordán Tamás-költeményre. A versben azonban mindössze három szó variálódik, filozófiai mélységekbe, magasságokba ejtve és emelve minden egyes előadást: „Eleje, közepe, vége…” Hallhattuk a szerzőtől Szombathelyen is. Hát akkor vágjunk bele a közepébe.

– Azzal, hogy megkapta a nemzet színésze címet, kimondható, hogy minden megvan? Már ami a Magyarországon egyáltalán megkapható kitüntetéseket, elismeréseket illeti.

– Majdnem – majdnem minden. De a nemzet színésze cím birtokosának lenni talán tényleg a legnagyobb elismerés. Ne hanyagoljuk el azt a juttatást, ami a címmel jár, de az igazi értékét mégiscsak csak adja – és ezt a lehető legkomolyabban mondom -, hogy csakis és kizárólag nagyszerű kollégák döntenek róla, mindenféle külső ráhatás nélkül, mindig százszázalékos egyetértésben. Ez az igazi megbecsülés.

– Almási Éva, Bodrogi Gyula, Cserhalmi György, Csomós Mari, Haumann Péter – itt következik abc-rendben Jordán Tamás -, Király Levente, Máthé Erzsi, Molnár Piroska, Szacsvay László, Tordy Géza, Törőcsik Mari. Impozáns névsor. Talán már meg is unta a sok gratulációt.

– Rengeteg gratulációt kaptam sms-ben, e-mailben is – olyan sokat, hogy mindegyikre még nem tudtam válaszolni. Ígérem, megteszem.

– Önt nagyon sokan kedvelik, ez többször bebizonyosodott az utóbbi években.

– Ezért a tapasztalatért még a 2017-es szombathelyi színházigazgatói pályázatot kísérő hercehurca is megérte: mindvégig azt éreztem, hogy mindenfelől árad felém a szeretet.

– A dolgok jelen állása szerint igazgatói megbízatása a Weöres Sándor Színház élén 2021. január 31-én lejár. Mi lesz a folytatás?

– Úgy döntöttem, hogy nem pályázom újra, befejezem igazgatói pályafutásomat a Weöres Sándor Színház élén. Az egyetlen, amit fontosnak tartok: a társulat sorsa. Felelős vagyok érte, felelős vagyok a színészekért – barátságnál erősebbek ezek a kapcsolatok. Bár az elmúlt időszakban többen megváltak a szombathelyi színháztól, érkeztek újak, és még mindig sokan itt vannak a tizenkét éve verbuválódott kezdőcsapatból is. Ebből a szempontból nem szerencsés, hogy évad közben történik meg a váltás; de így alakult: ha pályáztatás van, pályáztatás van. Az sem volna jó senkinek, ha esetleg évad közben változna a műsorterv. Mindenképpen szeretném, ha fontos szempont lenne, hogy a pályázó mit mond a társulatról: velük, bennük gondolkodik-e, vagy más tervei vannak. Most mindenesetre az a legfontosabb, hogy a színház tisztába jöhessen várható költségvetési támogatás mértékével, hiszen csak ennek tudatában lehet pontosan évadot tervezni. Az új törvényi szabályozás értelmében a polgármesterek egyenként ülnek le tárgyalni a fenntartás ügyében a minisztériumot képviselő Fekete Péter államtitkárral – aki ráadásul szombathelyi, tudja, hogy mit jelent a városnak a színház -, úgyhogy bízom benne: sikerül egyezségre jutni.

– Arra nem gondolt, hogy kinevelje az utódát?

– Nem hiszek az utódnevelésben: olyan nincs. Zsámbékinak a Katonában annak idején feltűnt, hogy Máté Gábor rátermett, nem voltak „igazgatói órák”.

– Akkor van-e valaki, akit szívesen látna a WS Színház igazgatói székében?

– Az is lehet, hogy ma már más konstrukcióban érdemes gondolkodni: az igazgató legyen menedzser típusú vezető, a színház művészeti munkájáért pedig legyen felelős a művészeti vezető – esetleg a művészeti tanács.

– 2016-ban megjelent önéletrajzi könyvében, a Hátrametszésben azt írja – az életet csak előrefelé lehet élni, de csak visszanézve lehet megérteni szellemében -, hogy a pályáján minden a szombathelyi Weöres Sándor Színház 2007-es megalapítását készítette elő: minden erre mutatott, minden a világon azért történt, hogy a szombathelyi színházalapításban érje el célját. Ma is tartja ezt az állítást?

– Igen, hiszek a determinizmusban. Mindennek az Egyetemi Színpad az oka – mondtam el sokszor Szombathelyen is. A 25. Színházban lettem igazán színész. A Merlin a csodák birodalma volt: sok energiával, játékos kedvvel, befogadással, kísérletezéssel, agóraszellemben. A Nemzeti Színház – és idesorolom a POSZT-ot is – pedig olyan szakmai respektet adott, amelyre megint csak feltétlenül szükség volt a szombathelyi színház létrehozásához. Hogy a város elhiggye nekem: képes leszek – a megfelelő csapattal – megteremteni és működtetni Szombathely első, állandó társulattal bíró kőszínházát. Szívesen említem meg újra és újra azt a kivételes pillanatot, amikor 2007. szeptember 27-én a szombathelyi képviselők egyetlen elutasítás és egyetlen tartózkodás nélkül, egyhangúlag mondtak igent a színházalapításra. Ahhoz pedig, hogy a színház gyorsan rangot szerzett – szakma díjak egész sora támasztja alá ezt az állítást -, nyilvánvalóan hozzájárult, hogy évről évre a legjobb rendezőket tudtam megnyerni: a hívásomra kezdettől szívesen jöttek Szombathelyre.

– Egyszer régen – Vitray Tamást idézve – Szombathelyen azt mondta: Akela addig vezér, amíg elejti a vadat. Színészként ebben az évadban kettőt is elejthetett: Márton partjelzőt – aztán az Equus pszichiáterét.

– Csak a Márton partjelző fázik nem tetszett a közönségnek. Akik eljöttek, azoknak tetszett – de sajnos túl sokan nem jöttek el. Nem tudom az okát. Talán az ügynök-téma, Márton partjelző sajátos szóáradata, szembenézési kísérlete nem érdekelte a közönséget? Az ember persze túlteszi magát azon, hogy hányan vannak a nézőtéren: abban a pillanatban csak a szerep van, az előadás van.

 

– Szerintem szép és fontos bemutató volt a Márton partjelző fázik, azzal a plusszal, hogy ez a szerep igazán, mélyen, belülről az öné. Hogyan van ez? „Elő kellett venni” a szöveget – vagy újra megtanulni, mintha sose találkoztak volna?

– Valló Péter ötlete volt, hogy csináljuk meg újra, örömmel vettem. Nem, a szöveg nem jött vissza – újra kellett tanulni -, inkább a hangulat, még akkor is, ha a szombathelyi egészen más lett, más alapokról építkezett, mint a Merlin-beli ősbemutató Lengyel Pál rendezésében. Az az érdekes, hogy annak idején a Merlinben azt találtam mondani Hamvai Kornélnak: na jó, majd húsz év múlva – amikor én is 78 éves leszek – újra eljátszom a szerepet. Persze akkor nem gondoltam komolyan, de megtörtént: korban beértem Mártont, a szerep pedig ismét megtalált. Szókratészból viszont kiöregedtem: ő 70 évesen adja elő védőbeszédét Athén polgárainak. Mondom még néha, nagyon szeretem.

– És ha kapásból mondani kellene egy József Attila-verset, itt és most, melyik volna az?

– Ha kapásból József Attilát? Már most nem kapás: Hazám. Sebővel mostanában megint csináltunk néhány József Attila-estet – mindig megállapítjuk, hogy működik.

– A Zsótér Sándor rendezte Equusban pedig szerintem az a legszebb, ahogyan a két csodálatos fiatal színésszel – Major Erik, Nagy-Bakonyi Boglárka – együtt léteznek a színpadon.

– Estéről estére leesik az állam, nem érzem a korkülönbséget, csak azt, hogy nagyszerű kollégákkal játszom együtt. Azt pedig külön jó megtapasztalni, hogy alkalomról alkalomra hogyan lesz egyre erősebb, színesebb az előadás. Van valami egészen különleges aurája, úgy érzem. Zsótérral először találkoztam, még soha nem dolgoztunk együtt: el voltam ragadtatva attól, ahogyan ő elemez.

– Mi a személyes viszonya a darabbeli pszichiáterhez?

– Fehér György szokta mondani a József Attila-versek televíziós felvétele alkalmával, hogy ’nem mondhatod, amíg nem teljes mértékben a tiéd. Ott hátul, a nyúltagyadban esetleg derenghet valami, mintha József Attila is írt volna valami hasonlót”. Hosszú út volt, amíg eljutottunk egymáshoz, a pszichiáter meg én. Hiszem, hogy tudom élni mindazt, ami ő. Most már érzem, hogy mit keresett – és mit hiányolt – Görögországban. Én érzem ezt: én nem vagyok szabad. Halász Péter meg Fehér György – ők azok voltak. Nem szabadot mondok, hanem végtelenül szabadot. Annyira irigyeltem mindkettőt. Én nem vagyok szabad, nem olyan a természetem. Tehát tudok úgy beszélni ebben a darabban erről a fiúról, ahogyan a pszichiátere beszél. Mikor éreztem én imádatot? Úgy értem, igazi imádatot. Soha. Rátaláltam arra az érzésre, arra a vágyakozásra, hogy szeretnék szabad lenni, iszonyúan szeretnék – de nem vagyok az.

– Lehetséges, hogy innen az állandó „loholás”, ahogyan a könyvben fogalmaz?

– Lehetséges. Barátaim, ismerőseim kérdezik gyakran: hogy bírom -, de menet közben nem érzem, hogy nehéz volna. Így természetes. A vonaton – Pesten játszom, Szombathelyen játszom – kifejezetten jól érzem magam. Mindig más kollégákkal találkozni inspiráló. Aki kívülről nézi vagy a naptáramba belepillant, annak ez borzasztó lehet – de nem az. Sőt!

 

A koronavírus-járvány okán Magyarországon március 11-én éjféltől elrendelt veszélyhelyzetben a színházak nem játszanak. A Weöres Sándor Színházban most próbafolyamat zajlik: Czukor Balázs rendezésében készül az Ádám almái című előadás, szerdán volt az olvasópróba. Április végén esedékes a bemutató.

 

 

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2020. március 12.