Levegőt!

Az ilyen előadások kedvéért muszáj és érdemes színházba járni. A salemi boszorkányok Alföldi Róbert rendezésében olyan légszomjat okoz, hogy csak úgy kapkodjuk a levegőt.

A légszomj egyáltalán nem képes beszéd: a néző már a szünetben támolyog, mintha fejbe kólintották volna. Fejbe is kólintották. Mintha a Weöres Sándor Színház első tíz éve, összes jó energiája koncentrálódna ebben a csúcsra járó előadásban: A salemi boszorkányok kétségbeesett, csöndes segélykiáltás. Levegőt!

Isten nevében elszabadul a pokol

A minden értelemben zárt, bezárkózó, küszködő és a mélyben fortyogó (salemi) közösség letaglózó erővel teremtődik meg a színházteremben – és nem csak a színpadon. A nézőtérre a meghatározó pillanatokban nem borul sötétség: mindannyian ugyanannak a közösségnek a tagjai vagyunk – nem mindegy, ki mikor és hogyan dönt. A színpad és a nézőtér direkt összekapcsolása benne van Alföldi Róbert eszköztárában, de az a legszebb, hogy soha nem lesz belőle öncélú „rendezői fogás” vagy „alföldis” (jelentsen bármit ez a jelző) rutinmegoldás. Még akkor sem, ha a bírósági tárgyalás igazi „toposz” a színpadon. A salemi boszorkányok letisztultan gazdag, minden porcikájában átgondolt előadás. Nincs kiszólás: a rendezés működteti a drámát. Arthur Miller (mára már klasszikus) szövege is mintegy megtisztítva, új, sötét fényben ragyog föl: pont ez történik, amikor a törvény betűje és szelleme összeütközésbe kerül; pont ez történik, amikor egy isten háta mögötti közösség összezárt tagjai nem találnak utat az életüknek, a vágyaiknak; amikor fortélyos félelem igazgat, nem csalóka remény. Amikor Isten nevében elszabadul a pokol. Innen nézve hogyan is gondolhatnánk „alföldis polgárpukkasztásnak” például azt a jelenetet, amelyben a bőrüket mentendő boszorkányt kiáltó lányok – kamaszkor és felnőttség határán – bemutatják fölajzott, nyílt színi táncos orgiájukat. Amikor bejönnek kékfestőben, fehér blúzban, összekulcsolt kézzel, mint valami népdalkör, nevetni kell. (Az előadás humora külön említést érdemel, bár többnyire kínunkban nevetünk.) A lányok ringatózó bejövetele közben meg valahogy megint József Attila jön elő. A Klárisok groteszk borzongása. Hogy: „Klárisok a nyakadon, békafejek a tavon. / Báránygané, bárányganéj a havon. …Szoknyás lábad mozgása harangnyelvek kongása, folyóvízben néma lombok hullása.” Salemben minden agyon van szabályozva, Salemben minden puritán (kivéve az arany gyertyagyertyatartó a templomban), Salemben csak keményen dolgozni, a papnak adózni és Istent imádni szabad. Salemben tilos a tánc. Ez nem ment föl senkit, legföljebb valamit megmagyaráz. Ráadásul ez az a jelenet, amelyben a drága Mary Warren – Hartai Petra – összeomlik: elnyelik a tátott szájú, tágra nyílt babaszemű, sötét „ó”-k, hangtalanul ördögöt sikít a szerepükkel összeolvadó lányok Laokoon-csoportként kígyózó, dehogy védelmező, inkább fojtogató gyűrűjében.

Parókia, Proctorék, imaház, börtön

A dráma a szerzői instrukciók szerint négy helyszínen játszódik. A szombathelyi előadásban nincs – vagy csak jelzésszerűen van – helyszínváltás. Kálmán Eszter többfunkciós, úgy sültrealista, hogy mégis „elemelkedő” díszlete első pillantásra tágas, melegbarnában játszó, faborítású belső tér: balra hátul narancsszín konyhabútor, előtte asztal, elöl gyereksarok, jobbra szobanövényekből erdő – és az a húzni-vonnivaló bőrkanapé. Házasságkötő terem, hivatal, iroda, imaház, maga Salem vagy a világ – kinek, mikor mi tetszik. Az idő múlásával ez a tágasnak tűnő tér az érzetünk szerint egyre csak szűkül, pedig nem ereszkedik lejjebb a plafon, nem mozdul egyetlen fal sem. Levegőt, az isten szerelmére, levegőt.

A salemi boszorkányokat 1953-ban mutatták be, a történelmi háttér (a salemi boszorkányperek) a 17. századba vezet. A „korban tartott” előadások gyakran választják látványalapnak a korabeli Salem főkötős, kötényes, puritán, pasztell miliőjét. Mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben az Alföldi-rendezés is „korban” tartott, amennyiben látványában nagyjából a dráma megírásának idejét veszi alapul. Bár ez sem ilyen egyszerű: a csupa konkrét jelzésből létrejön valami fájdalmas, el nem múló, nyakoncsíphetetlen ismerősség. A lényeg a színházi itt és most, amikor a konyhaszekrény tetején egymás mellé kerülnek a változó – vagy nem változó – idők fölszögezett, levert, lezuhanó, újraigazított stb. jelei: a vörös csillag, a feszület, a koronás címer.

Kétségbeejtően pontosak a jelmezek is. Az „előkelő” (Hale tiszteletes mondja így) társasághoz tartozó vonalas és élelmes Putnam – Kelemen Zoltán – brifkója egy életen át elkísér. Felesége, a gyerekei elvesztésére magyarázatot kereső Ann Putnam – Nagy Cili – folyton üresben járó, élettelenül fityegő cigarettája. Rebecca Nurse – Kiss Mari – nejlonotthonkája alatt a rövid mackónadrág. Danforth kormányzóhelyettes – Szerémi Zoltán – páncélként szolgáló majdnem-bocskaija. A tüsténkedő, önerősítő, megfelelni vágyó Cheever – Bajomi Nagy György – kockásban. A virgonc Giles Corey – Jordán Tamás – hetyke basebellsapkája és suhogósa. Az első számú bűnbak, Tituba – Vlahovics Edit – cigányasszony-kendője. A könyvekkel fölvértezett, napsugaras magabiztosságát szépen levedlő Hale tiszteletes – Kálmánchelyi Zoltán – tűzpiros hátizsákja. (Ment-e előbbre a világ?) Francis Nurse – Avass Attila nyüszítő, mit sem értő, suhogós fájdalma. A melegítő a salemi álmoskönyv szerint Szombathelyen emberi jót jelez. A Salemhez képest is tanyasi Proctor – Bányai Kelemen Barna – bő kék ingje. És a kék: talán a végtelen ég kékje.

A szeretet visszahozza

Minden szereplőválasztás telitalálat – minden szereplő megjegyezhető. A történetet bizonyos értelemben a játékelmélet alaptétele mozgatja: minél többet fektet valaki valamibe, annál nehezebben engedi el. Vagy el se engedi. Jó példa erre Szerémi Zoltán patent, látszólag racionálisan eljáró bírósági elnöke: lehetetlen kibillenteni. Ő nyilván már túljutott azon a jeges megfelelési kényszeren, amely olyan hátborzongatóvá teszi a fiatal Hawthorne bírót: Kenderes Csabát. Még a porkolábnak előlépő Herrick – Szabó Róbert Endre – tétova köszönése is sokáig visszhangzik a fülünkben: „Sziasztok.” Mintha nem tudná, most akkor hogyan viselkedjen Proctorékkal. Vagy ott van Mercy Lewis – Wessely Zsófia– ringatózó, nem is palástoltan kihívó elköszönése „Proctor bácsitól”. Vagy Gonda Kata, akinek Betty Parris szerepében egyre inkább a vérévé válik a játék. Az eseményeket egy darabig irányító Abigail Williams elszánt, jeges és száraz forrósága: „Tudjátok, hogy képes vagyok rá”, mondja, és nem kételkedünk. (Nyugtalanító egybecsengés, hogy ő is a neve tisztaságát emlegeti, mint a végén a végtelenségig megalázott, koncepciós vallomásra rá nem bírható John Proctor.)

Proctor és Proctorné szerepében Bányai Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter járják végig a végzetes emberi, házastársi egymásra utaltság kegyetlenül szép stációit. Jó volna lekottázni minden mondatukat, mozdulatukat – de nem megy. (Ahogy Proctor összeszedi a gyerekjátékokat, ahogy rendületlenül sózza, csak sózza az ételt. Ahogy egymásra néznek. Ahogy Proctorné válláról lecsúszik a pánt. Persze nem látszik ki a bőre.) Parris tiszteletes szerepében Mertz Tibor mentené – a meg nem menthetőt. Ők hárman – Bánfalvi Eszter, Bányai Kelemen Barna, Mertz Tibor – a következő évadban már nem a szombathelyi társulatot erősítik. Talán még ez – a búcsú – is benne van ebben a megrendítő előadásban, amelynek mindvégig megfeszített ritmusát az „igazi” evési ceremóniák, a „test test ellen” akciók, a kövekként kopogó mondatok váltakozása szabályozza. Ehess, ihass, ölelhess, alhass.

A mindenséggel mérd magad. Mert van itt még valaki: Rebecca Nurse szerepében Kiss Mari – a lénye, a hangja – maga a simogató napfény. Szinte a földig hajolva tipeg a járókeretébe kapaszkodva, miközben ő az egyetlen, akinek mindvégig makulátlanul egyenes marad a dereka: „A gyerek az gyerek. A szeretet visszahozza.” Hát ennyi volna?

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2018. május 14.

Támogatók