"Szeretek kipróbálni dolgokat!"

„Szerintem nem az a fontos, hogy Erdélyben vagy itt Magyarországon játszol, hanem az, hogy jó színháznál legyen az ember, és jó dolgokat csináljon – meséli Bálint Éva, aki Gergyószentmiklósról jött a társulathoz.

- Nem lehetett egyszerű lépés Gergyószentmiklósról Szombathelyre költözni, nem csak színházat és várost, de országot is cseréltél…

- Azt hittem sokkal egyszerűbb lesz. Bevallom, kezdetben olyan dolgok is hiányoztak, amikre egyáltalán nem számítottam. Eddig nem tudtam mi a honvágy, most már igen. Nagyon kívánkoztam haza, hiányoztak a szüleim, a barátaim. Hiányzott mindenki. Utólag látom, ebben nem kis része volt annak, hogy az évad elején, amikor elkezdtük próbálni a 9700-at (mivel én csak később, a történelmi színekben szerepelek) rengeteg szabadidőm volt. Otthon Gyergyószentmiklóson folyamatosan próbáltam, megszoktam, hogy reggel 10-től délután 2-ig, aztán este 6-tól 10-ig dolgozom, közben délután tévéztem, híradóztam. Semmi szabadidőm nem volt, s ezt nem is bántam. Szeretek folyton mozgásban lenni. Valószínűleg azért volt akkora honvágyam, mert Tibke (Éva párja, Szabó Tibor színész) közben folyamatosan próbált, én meg egyedül voltam. Senkit sem ismertem igazán. Ezért is volt emlékezetes a legutóbbi, már itteni születésnapom. Decemberben történt, rossz kedvem is volt, de nem panaszkodtam, nem is szóltam senkinek. Míg otthon voltam, a család és a barátok elkényeztettek, mindig nagyon megszervezték ezt a napot, anyukám tortát sütött. Olyan aranyos volt, mindig tudtam, hogy torta lesz a meglepetés, de folyton kitalált valami ürügyet arra, hogy ne lássam, amikor elkészíti. Most pedig tudtam: se barátok, se szüleim, se anyukám tortája… Bent voltunk a színházban, és egyszer csak behoztak a kollégák egy tortát, pezsgőt is bontottak, ez annyira jólesett, hogy meg is hatódtam. Nagyon szép volt. Mostanra már könnyebb, de azért néha még kívánkozom haza.

- Ahogy az életrajzodat böngésztem, szülőfaludtól, Gyergyótekerőpataktól csupán az egyetem évei alatt kerültél pár kilométernél messzebb…

- Gergyószentmiklóson öt kilométerre laktam a szüleimtől, minden második nap hazamentem, nagyon jó velük a kapcsolatom. Ott jártam középiskolába, majd 1998-tól a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió színháznál kezdtem dolgozni. 2000-ben felvételiztem Marosvásárhelyre, a színművészeti egyetemre, ott voltam négy évet, utána visszamentem a Figurához. Úgyhogy huzamosabb ideig tényleg nem voltam sokat távol szüleimtől, egészen mostanáig.

- Miért döntöttetek Tiborral úgy, hogy sok száz kilométerrel arrébb szerencsét próbáltok?

- Amikor kiderült, hogy Tibke jön, én is úgy gondoltam, nekem is váltani kellene. Jól éreztem magam a Figuránál, ráadásul a színház azt a szakmai irányvonalat képviselte, amit szeretek, de egy idő után úgy éreztem, jó lenne valahol új helyen is kipróbálni magam. A Figura tényleg jó hely. Nem egy tipikus kőszínház, Erdélyben az egyedüli, ahol mernek, mertek kísérletezni. Mindössze kilencen voltunk, remek társulatban, nagy nevű rendezőkkel dolgozhattunk. Engem mindig is ez a fajta kísérleti színházi gondolkodás érdekelt. De tíz év ottani lét után szerettem volna én is valami újba kezdeni. Egyébként arra is felkészültem, hogy áttelepülve Magyarországra esetleg nem a színház lesz a fő elfoglaltságom. Amikor eldöntöttem, hogy Tibkével tartok, úgy gondoltam, bármilyen állást elfogadok, akár gyerekre vagy öregekre is szívesen vigyázok. Szeretem a színházat, de, ha a kényszer úgy hozza, szívesen csinálok mást is.

- Hogyan kerültél aztán az itteni társulathoz?

- Még Gyergyószentmiklóson együtt dolgoztam Anger Zsolttal. Kezdetben szó volt arról, hogy ő is ide szerződik. Amikor Tamás (Jordán) tudomást szerzett rólam, Zsolt véleményét is kikérte a képességeimről. Szinte hihetetlen volt, hogy én is a társulat tagja lehetek, tényleg nem így terveztük, erre én egyáltalán nem számítottam.

- A párod, Szabó Tibor Erdélyben ismert név, legutóbb a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészeti aligazgatója volt, előtte éveken át igazgatta a gyergyói Figurát. Ezek után nagy merészség lehetett neki is belevágni az ismeretlenbe.

- Úgy gondolja, hogy ez egy akkora kihívás, és egy újabb kaland még belefér az életébe. Persze sokat gondolkodott ő ezen, de nagyon szeretett volna Jordán Tamás társulatába bekerülni.

- Volt annak is vonzereje, hogy anyanyelvi közegben, az anyaországban játszhattok?

- Szerintem nem az a fontos, hogy Erdélyben vagy itt Magyarországon játszol, hanem az, hogy jó színháznál legyen az ember, és jó dolgokat csináljon. Én nagyon szerettem otthon. Ez itt egy másik világ, meg kell szokni. Jó viszont, hogy amikor Szombathelyre költöztünk, egyből ugyanazt éreztem, amit Marosvásárhelyen (ahová egyetemre jártam), hogy ez a hely pont akkora, ahol én szívesen élek. Se nem túl kicsi, se nem túl nagy. Egyébként egyszer, 2006-ban már játszottam itt a Figurával, és már akkor nagyon megtetszett a város.

- Azért a Hargita lábainál szebb lehet élni...

- Hiányoznak is a hegyek, tőlünk 26 kilométerre ott a Gyilkos tó, egy kicsit odébb a Békás szoros, néha oda kimenni, pótolhatatlan élmény.

- Azt mondják Erdélyben sokkal barátságosabbak, nyitottabbak az emberek, mint felénk. Tapasztalod ezt?

- Amikor eljöttem otthonról, ismerőseim is ezzel riogattak, de nem ezt tapasztalom. A tizennégyemeletes házban is, ahol az albérletünk van, a szomszédaink szinte kivétel nélkül mind barátságosak.

- Hát, ha lehetek őszinte, nem a legszebb részét fogtátok ki Szombathelynek: a Petőfi utca forgalma, és az a monstrum tömbház.

- De egész délután besüt a nap! Persze jó lenne egy kertes ház. Otthon ez nem hiányzott, pedig bent a városban ott is egy négyemeletes házban laktam, viszont a szüleimnél falun ott volt a nagy kert, kutya, macska. Én imádok kertben dolgozni, növényeket rendezgetni. Most itt is ültetek virágokat az erkélyre. Szóval nem rossz Szombathelyen, de Kőszeg a nagy kedvencünk, mindkettőnket lenyűgöz a kisváros hangulata.

- Ilyen távolságból a költözés sem lehetett egyszerű dolog.

- Szerencsénk volt, mert költözésünk idején épp a Figurával volt Magyarországon egy turnénk. Bedobozoltunk hát mindent a díszletek közé, egy nagy kamionba.

- Tiborral a színházban ismerkedtetek össze?

- Tíz éve ismerjük egymást, ő volt akkor a Figura igazgatója, amikor én 1998-ban az első színházi szerződésemet kaptam. Aztán elmentem az egyetemre, de az egyetemi évek alatt is néha visszajártam dolgozni. Diplomázás után visszaszerződtem, s végül úgy történt, hogy egy közös munka hozott össze bennünket: Molnár Ferenc Üvegcipőjében ő játszotta Sipos urat, én pedig Szabó Irmát. A próbafolyamat alatt indult el valami, aztán már csak arra ébredtünk, hogy együtt vagyunk… Kisebb-nagyobb szünetekkel és a színházi elfoglaltságtól függően – mert közben Tibke visszament Szentgyörgyre - találkoztunk néhány napra, jobb esetben egy-két hétre, de egy fedél alá csak itt Szombathelyen költöztünk össze először, úgyhogy ebből a szempontból is történt egy nagy váltás az életünkben. Féltem is az egésztől, hiszen mindketten olyan típusok vagyunk, akiknek kell a szabadság. Nagyon szeretek főzni, takarítani is, sertepertélni a lakásban, de számomra nagyon fontos, hogy ha például az egyikünk moziba kívánkozik, vagy barátokkal szeretne találkozni, de a másiknak nincs hozzá kedve, attól a másik még nyugodtan mehessen. Nekem fontosak a barátok, szeretek kimozdulni.

- Jó egy párnak közös társulatban dolgozni?

- Nekem ez nem jelent problémát. Amíg ő volt a Figuránál az igazgató, az zavart. Nehogy azt gondolják a többiek, hogy kivételt tesz velem! Viszont Tibke nagyon ügyelt arra, hogy a munkát ne vegyítse a magánélettel, otthon szinte soha nem beszéltünk a színház ügyes-bajos dolgairól, az azzal kapcsolatos döntésekről, dolgokról én is ugyanakkor szereztem tudomást, amikor a többi kolléga. Meg azt is meg szokták kérdezni, hogy nem zavar-e a köztünk lévő korkülönbég. Bevallom, az elején okozott problémát, mert tartottam attól, hogy mit fognak szólni a szüleim, pedig tudtam, hogy ők egészségesen gondolkodó emberek. Mindig azt mondták, hogy azt csináljam, ami nekem jó. Persze elmondták a saját álláspontjukat is, de nem kényszerítettek semmire, megadták a döntés lehetőségét és ezért nagyon hálás vagyok.

- Hogy lettél színész?

- Leérettségiztem, és fogalmam sem volt mi akarok lenni. Egy kerti partin előkerült egy újság, benne a Figura Stúdió Színház hirdetése, hogy egy készülő előadáshoz szereplőket keresnek. Fogadásból mentem el a meghallgatásra. Érdeklődtem, hogy mi kell a vizsgához, elmondták, ugyanaz, mint a színművészeti egyetemre: monológ, ének, tánc, vers. Én ebből azt szűrtem le, hogy biztos ezek közül egyet kell választani. Reggel megérkeztem a helyszínre, és látom, hogy a lányok estélyi ruhában szorgosan próbálnak, egyik verset mond, a másik a táncol. Ehhez képest én leemeltem egy Csokonai kötetet a könyvespolcról, és abból olvastam fel egy verset. Egy lány adott egy prózát, amit én félig felolvasva adtam elő. Számomra az egésznek semmi tétje nem volt. Utólag kiderült, ez a pimaszság és ez a lazaság tetszett a vizsgáztatóknak. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy felvesznek. 18-an voltunk két helyre. Aznap nem mondták meg, kit vesznek fel, másnapra ígérték az eredményt. Nagyon nem akartam visszamenni, mondtam is anyukámnak, hogy én nem fogok ott szégyenkezni, de ő csak győzködött: menjél vissza, semmi gond, ha nem vesznek fel, akkor is oda kell menni. Másnap reggel közölték, hogy én vagyok a kettő közül az egyik kiválasztott. Hihetetlen volt, nagyon meglepődtem.

- Azért csak volt valami múltad? Legalább egy-két versmondó verseny?

- Mondtam verseket, és jártam szavalóversenyekre, persze. Apukám egy helyi tűzoltóalakulat parancsnoka volt. Olyan bálokat szerveztek, ahol mindig előadásokat is tartottak, és ha kellett a színdarabba egy kislány, engem állítottak be. De nem akartam színésznő lenni, ez nekem nagyon távoli dolognak tűnt, tényleg csak a fogadás miatt mentem el felvételizni.

- Aztán kiválasztottak a szerepre. Kezdettől fogva otthonosan tudtad érezni magad a színpadon?

- Az elején nagyon nehéz volt, egy Shakespeare királydrámáiból írt előadással kezdtem. Éjszakákon át nem aludtam. Úgy éreztem, hogy nem tudom megcsinálni azt, amit a rendező Tamási Zoltán kér tőlem. Volt egy nagymonológom, amit többször külön is gyakoroltunk, amikor ketten voltunk a rendezővel, akkor jól ment, aztán amikor folyamatban csináltam, akkor szerinte újra rossz voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a kettő között mi a különbség, mert azt éreztem, mindent ugyanúgy csinálok. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy a kis dolgokon is mennyi minden múlik. Végül 1998-októbertől 2000-ig voltam a Figuránál.

- Aztán következett a színművészeti. Ott is akkora a túljelentkezés, mint nálunk?

- Nehéz bekerülni. Főleg az életre tanított meg. Reggeltől estig nagyon sokat dolgoztunk, megtanultuk huzamosabb ideig elviselni egymást, alkalmazkodni és viselkedni. Jó osztályunk volt, összetartó, de kemény négy év volt.

- Van ott román nyelvű tagozat is?

- Igen, van az egyetemnek román szekciója is. Ez magyar szó?

- Nem, de mi is használjuk. Máskor is előfordul, hogy elbizonytalanodsz egy-egy szónál, vagy kint másképp használjátok?

- Néha elgondolkodom, hogy ezt most jól mondom-e, vagy sem. Például Magyarországon nem ismerik a murok szót, nálunk otthon így hívjuk a sárgarépát. Aztán nálunk pityóka a krumpli, vineta a padlizsán, a paradicsompaprika pedig gogos...

- Kint van átjárás magyar és román színház között?

- Van, sőt a német színház és a magyar, román között is. Egy évfolyamtársam például a német színháznál dolgozik. Minden azon múlik, milyen szinten beszéled az adott nyelvet.

- Játszottál már románul?

- Nem, bár beszélem a nyelvet, de abszolút magyar közegben nőttem fel, azért nem is tudom, hogy bevállalnék-e egy román nyelvű előadást. Gyakorlás kérdése. Román rendezővel dolgoztam már úgy, hogy ő semmit nem tudott magyarul, mi viszont magyarul próbáltunk.

- Más az erdélyi és más az itteni színházi gondolkodás?

- Igen, de hogy miben más, azt nehéz megfogalmazni, viszont érezni lehet a különbözőséget. Természetesen az erdélyi magyar társulatokra hatással van a román színház, gyakran előfordul, hogy magyar színészek román rendezővel dolgoznak, vagy fordítva. Ebből a kettősségből remek előadások születnek. Más a román színjátszás, a művészeik sokkal temperamentumosabbak, teátrálisabbak, a magyar színészek inkább realisták és talán visszafogottabbak is. Ami még jó az ottani színházban, hogy nincs annyira behatárolva, hogy te milyen karakterű színész vagy. Nincsenek skatulyák, mernek szabadon bárkire bármilyen szerepet osztani. Persze a Figura kicsi társulat volt, lehet egy nagyszínházban például nem kaphattam volna annyiféle szerepet.

- Gondolom egy színésznek az a jó, minél több szerepkörben kipróbálhatja magát, akkor tud igazán fejlődni.

-Ha mindig ugyanaz a szerepköröd, egy idő után csak kiégsz, kifogysz a szuszból. Például megint nagyszájú leányzót játszani…

- Erre a Cseresznyéskert Dunyasája után meg is van minden esélyed. Egyébként telitalálat.

- Remélem, ez nem lesz ok arra, hogy Jordán Tamás ebben a szerepkörben hagyjon időtlen időkig:)

- Dunyasa tájszólása erdélyi?

- Nem konkrétan, van benne ez is az is, de leginkább kitalált. Kényes dolog, nagyon nehéz ezt az eszközt úgy használni, hogy mindig hiteles legyen.

- Mondtad, hogy kint híradóztál. Műsorokat is készítettél?

- Nem, de néha elmentem a kollégákkal filmezni, nagyon izgalmasnak tartom ezt az egészet, ez az ami a színházon kívül érdekel. Érdemes lenne például egyszer lefilmezni egy előadást, de nem elölről, hanem azt, ami az előadás közben hátul, a takarásban zajlik.

- Hobbid?

- Szeretek jönni-menni, beszélgetni, kipróbálni izgalmas dolgokat, például egyszer jó lenne bungee jumpingolni.

- Filmet forgattak már veled?

- Egyet igen, Jó utat volt a címe, abban egy bolond lányt játszottam. Kisfilm volt. Kint nem nagyon van lehetőség filmezni, azt meg nem engedheti meg magának az erdélyi színész, hogy csak úgy átjöjjön egy castingra Magyarországra, aztán nagy valószínűséggel be se válogatják. Az nagyon ritka, hogy Erdélyből épp te kellesz, maximum azért, mert olcsóbb munkaerő vagy…

- Román filmbe sincs esélye bekerülni egy erdélyi magyarnak?

- Nincs nagyon, sok a román színész. Erdély más mint Bukarest. Film szempontjából sokkal kevesebb lehetőség van. Érdemes megfigyelni viszont, hogy a román filmekben nem ugyanaz a pár ember játszik mindig, mint például itt Magyarországon. A filmrendezők is bátrabban használnak újabb s újabb arcokat. A párommal nemrég meg akartunk nézni egy új magyar filmet a moziban, de aztán megnéztük a szereplők listáját, és láttuk, hogy megint ugyanaz az öt-hat arc, akkor úgy gondoltunk, hogy inkább kihagyjuk.

- És közben tehetséges színészek vannak parkolópályán.

- Pedig biztos nem tehetségtelenebbek, mint azok, akiket szerepeltetnek. Csak nem kerülnek olyan helyzetbe, nincsenek olyan kapcsolataik, egy csomó mindenen múlik ez. Szerintem fontos lenne, hogy bátran próbálhassa ki magát az ember, és merjenek a rendezők is újításokat felvállalni. Dívát is eljátszhat egy kilencven kilós nő, miért is ne, nem ezen múlik. Hanem azon, hogy mennyire tehetséges, milyen a kisugárzása, hiteles tud-e lenni. Egyébként imádok moziba járni, jó, hogy Szombathelyen van rá lehetőség. Gyergyószentmiklóson 2002 óta a filmszínházban csak diszkó működik, és száz kilométeres körzetben sehol nincs másik. Azokat a filmeket láthattuk csak, amelyeket dvd-n meg tudtunk szerezni, vagy internetről le tudtunk tölteni. Mielőtt nálunk megszűnt volna a mozi, telente, mikor kint mínusz húsz-harminc fokok voltak, nagy takarókkal felszerelkezve mentünk filmet nézni.

- Kintiek láttak már a szombathelyi színpadon?

- A barátnőm jött el, nászúton volt a férjével, és pár napot nálunk töltöttek. Amióta itt vagyok, augusztus óta én is csupán egyszer voltam otthon, akkor is egy temetésre kellett hazamennem. Hosszú az út, délután egykor indul Szombathelyről Budapestre a vonat, egy másik ötkor indul tovább a Keletiből, másnap reggel nyolcra vagyok otthon.

- Saját családot terveztek?

- Persze, de még nagyon az elején vagyunk, majd idővel.

szilva
2009. április 20.

Támogatók