2014 egyik legfontosabb előadása a Parasztopera
Hogy miért fontos egy előadás? Mert érdemes rá odafigyelni. Mert jó, mert tehetséges, mert hozzánk, rólunk és velünk szól. Mert segít fontos kérdéseket feltenni, és hagyja azokat megválaszolni. Mert egyedi. A 7óra7 által összeállított listáról részletek itt olvashatóak!
Turbuly Lilla írása a Parasztoperáról:
A múltnak kútja
Nyilván nem véletlen, hogy Pintér Béla drámái közül a Parasztopera az, ami elsőnek járja körbe a kőszínházakat Pécstől Temesvárig és Szombathelytől Miskolcig. A családi titkok, szekrényben rejtegetett csontvázak, kusza szeretet- és gyűlölet-kapcsolatok drámájához, amelyben senki sem az, akinek első pillantásra látszik, mindenki tud kapcsolódni, legyen vidéki vagy fővárosi, idős vagy fiatal, jobb- vagy baloldali érzelmű néző. Ilyen értelemben a Parasztopera igazi népszínházi darab. És ez még akkor is így van, ha az énekbeszéd és az abszurd-ironikus ábrázolásmód elsőre meglepi a nézőket. Pontosan ezt lehetett érzékelni a szombathelyi színház szombat délutáni, jórészt nyugdíjas korúakkal megtelt nézőterén is. Az első negyedórában némileg meghökkent csendben figyelték a színpadi történéseket, nem nevettek, nem reagáltak, aztán elfogadták az előadás által felállított játékszabályokat, és a végére együtt lélegeztek vele.
Mohácsi János a pécsi hulladékbálás és a kaposvári vizsgaelőadás rusztikus-szalmás díszlete után harmadszorra Szombathelyen teljesen más térbe helyezte az előadást. Vásznakra festett szobabelsőket látunk, először a hetvenes-nyolcvanas évekre hajazó bútorzattal, aztán, ahogy tárul fel a múlt, úgy tágul a tér hátrafelé, már a hatvanas években járunk, majd még eggyel hátrébb lépünk, az ötvenes évekbe. Mohácsi András díszlete e korszakok emblematikus tárgyait szerepelteti a lámpáktól, a szekrénysorokon át a tévétípusokig. Attól, hogy a díszlet ennyire határozottan utal történelmi közelmúltunkra, és hogy folyamatosan lépked vissza ebben a közelmúltban, ezt az alapvetően kortól és időtől függetleníthető családi drámát az előadás hozzáköti a tágabb „család”, az ország történetéhez. Így pedig többletjelentést kap az is, hogy az elhallgatások, rejtegetett bűnök láncolata az előadás jelenéig ér, lehetetlenné téve, hogy a fiatalok úgy élhessék az életüket, ahogy szeretnék. A színpadi tér kitágítása ugyanakkor, ahogy haladunk előre az előadásban, az idősíkokat egymásba is játszatja, és egy idő után azt vesszük észre, hogy minden egyszerre történik, a múlt és a most egyszerre van jelen, minden egyes pillanatban.
Ami az előadás primer szintjét, a meg nem nevezett család viszonylatait illeti, minden a helyén van. Mármint nem a családban (ott persze semmi és senki sincs a helyén), hanem színpadi mozgásban, gesztusokban, mimikában. Ahogy tablóképekbe tömörülnek a szereplők, ahogy Julika (Hartai Petra) valahogy mindig kimarad / lemarad a képről. Ahogy a menyasszonyt a férfiak, a vőlegényt a nők öltöztetik. De Mertz Tibor állomásfőnökének részeg botladozása, Bánfalvi Eszter Tündérkéjének allűrös-spicces futamai is mértéket tartva mértéktelenek. (A koreográfia Kovács Márton munkája.) Az elején úgy tűnik, hogy az énekbeszéd nem megy mindenkinek egyformán jól, van, aki az ének, és van, aki a beszéd felé billenti az egyensúlyt, de aztán mégis tartani tudnak egy olyan szintet, ahol ez már egyáltalán nem zavaró. Ebben jó partner a színpad két oldalán helyet foglaló zenekar és kórus. (Zenei vezetők: Kovács Márton és Máriás Zsolt.) Meglepő megoldás, hogy a cowboyt ezúttal nem egy fiatalember, hanem az apa és az anya (Szabó Tibor és Kiss Mari) korosztályába tartozó Szerémi Zoltán játssza. Ráadásul nem is egy őszülő halántékú szívtiprónak, hanem a megszokottnál is ironikusabbra véve a karaktert. Szabó Tibor és Kiss Mari házaspárja csak együtt létezik, falusi-kisvárosi családi házban egymás mellé szokott-törődött párosuk maga a megtestesült realizmus Bánfalvi Eszter és Orosz Róbert végletesen egymáshoz nem illő, elrajzolt különutasságához képest. A fiatalok közül Matusek Attila tétova, sodródó vőlegény, Hartai Petra Julikájának arcjátékában, gesztusaiban ott van a családi alávetettség és az az alól kitörni készülő indulat is. Sodró Eliza menyasszonya a kezdeti, világot megváltani induló boldogságtól a mindenki egyedül van a világon keserű belátásáig jut, sokféle köztes állapoton keresztül, hiteles ívet adva ennek az útnak. Mertz Tibor állomásfőnöke csak részegen csetlik-botlik, kijózanodva ügyes machinátor lesz belőle, akinek nagyon is megvan a magához való esze.
A társulat összteljesítményén meglátszik, hogy már negyedik éve dolgoznak együtt Mohácsi Jánossal, összeszoktak egymással, egyre jobban értik és érzik a stílusát. Mohácsi pedig harmadszorra is hozzá tudott tenni valami újat a saját korábbi Parasztopera-rendezéseihez, úgy tartva meg örök érvényű családi drámának, hogy kinyitotta egyik legfontosabb közkérdésünk, a mit kezdjünk a múlttal felé.
(2014. december 13.)