Béres Attila Feydeau-vígjátékkal tér vissza
Szombathelyen lépten-nyomon még mindig az Anconai…-t emlegetik nekem, hogy az milyen jó volt, és akár ma is mehetne – mondja nevetve, miközben kiszáll az autóból, összecsomagolja a rendelt ebéd dobozát, és leülünk a színház oldalában, a zöldellő fák alá beszélgetni.
Nem véletlenül: a színház 15. születésnapja alkalmából meghirdetett közönségszavazáson legelső szombathelyi rendezésed, az Anconai szerelmesek végzett az első helyen – megosztva a legnépszerűbb előadás dicsőségét A Pál utcai fiúkkal.
Ezt nem is tudtam, azt viszont tapasztalom, hogy szinte legenda lett belőle. Régen volt, de azt biztosan állíthatom, hogy nemcsak a színét akartuk megcsinálni annak a könnyed kis mesének, hanem a visszáját is. Ezek szerint volt, aki örült a színének – és volt, aki értette a fonákját.
Főleg az operett alkalmas arra, hogy egyrészt önazonosan szóljon arról, ami az operett maga – és közben a fordítottját is megfogalmazhassuk a színpadon. A zenés színház jól élesített fegyver, mert azonnal hat – a zene erejét nem lehet elvitatni, és a hatást nehéz fölülírni bármivel. Ezért kell szerintem a történettel nagyon becsületesen bánni. Sem a színe, sem a visszája felé nem billenhet el túlságosan a mérleg. De tényleg törekszem erre a kettősségre, amikor zenés előadást rendezek. A legjobb példa talán a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Háry János, amelyben egy társadalmilag érzékeny történetet és egy jó vígjátékot is sikerült elmesélnünk – a lepusztult metróval pedig, ahova az előadást elhelyeztük, közel hoztuk a háryjánosságot a mához, ahhoz a világhoz, amelyben élünk.
-Száztíz ember, száztíz instrukció - de amikor egyszer csak megszületik az mátrix, amelyben az egész működni tud, az semmihez sem hasonlítható, nagyon nagy élmény. Áldás, nagy szerencse, hogy sikerült megbarátkoznom a nagy zenés darabokkal. Egy ideig menekültem a zenés színház elől. Mert ugye, úgy kezdődött a pályám, hogy megrendeztem a Valahol Európában-t Egerben, annak híre lett – úgyhogy mindenki zenés előadásra hívott, én meg nyilván mindenhol Woyzecket akartam rendezni. Elfutottam a zenés színház elől, aztán amikor nem menekültem tovább, hanem megálltam és szembenéztem vele, rájöttem, hogy jé, én ezt szeretem. Minden felkérés máig nagy kihívás. Rendeztem például Hegedűs a háztetőnt az Újvidéki Szerb Nemzeti Színházban – Egerben, Miskolcon is -, és azt gondolom, három teljesen különböző előadás született. A szerb előadást azért mondom, mert most már kilenc éve játsszák, néhány hete voltam kinn felújítani. Döbbenetes, hogy azt a történetet, ami a bemutató idején figyelmeztetés volt - példamese arról, hogy volt idő, amikor elüldöztek embereket a szülőhelyükről mondvacsinált indokokkal -, mára utolérte a valóság. A világ leggennyesebb fertőzésének gyógyszere volna, ha értő, érző szívű emberek minél többen megnéznék azt az előadást. De amikor más típusú darab van a kezemben – mondjuk a Tóték, a Nóra vagy a Woyzeck -, akkor meg azt élvezem, hogy lehet időt szánni az apró részletekre.
Tíz éve abból indultam ki, hogy ott van ez a csodaszínész, Görög Laci, aki mindent (is) tud, muszáj vele megcsinálni a Woyzecket. Büchner hőse a kisember, akinek hihetetlenül erős, ösztönszerű vágya, hogy megértse önmagát és a világot. Végigrohan egy történeten, mint egy nyitott borotva – és amikor a személyes élete semmisül meg, amiért mindent csinál, amiért rohan, amiért minden megaláztatást elszenved; akkor fogja, és megszünteti a világot, azt, ami és aki számára a legfontosabb. A megértés vágya, a transzendens keresése klappol Pilinszkyvel. Nagyon szeretem Pilinszkyt – nem is tudom, lehet-e azt mondani, hogy “szeretem”. Az ő költészete által közelebb kerülhetünk ahhoz a transzcendenshez, ami aggyal biztos nem fogható fel, de szívvel talán.
Az alapkoncepció nem változott, a háború közelsége és jelenvalósága pedig egyértelművé tette, hogy a katonai világban vergődő kisember riadt történetét el kell mesélni megint. Törekedtem arra Komáromban, hogy a katonaság fizikailag ne jelenjen meg az előadásban - főleg azért, mert nem akartam szájbarágni az adódó párhuzamokat; elég a színpad fölött az a megsebzett lépcső, amely a mariupoli lépcső érzete-utánzata. És igen: a próbák alatt magam is azt éreztem, hogy az ezreddobos, ez a semmit meg nem kérdőjelező tesztoszteronágyú - aki csak él bele a világba, nincs benne kétely, csak történnek vele a dolgok, és ettől boldog – egyszer csak dominálni kezdi a történetet. Valószínűleg azért dominálja, mert a környezetünkben egyre jobban ismerjük fel az ilyenfajta embert. De nekünk akkor is az a fő feladatunk, hogy kérdéseket tegyünk fel; még akkor is feltesszük a kérdéseket, ha tudjuk, hogy nem kapunk választ. Egy színházi előadás egy költői kérdés mindig – akkor jó, ha az. Szerettem Komáromban dolgozni, megszerettem azt a színházat, amely kicsit hasonlít a szombathelyi színházra: kevés ember, iszonyatos akarással, színházcsinálói vággyal összezárva próbál ebben a nem túl kultúrabarát, értékválságos világban fenntartani valamit, aminek a léte percenként megkérdőjeleződik. Ez nagyon nagy küzdelem. Abban azonban biztos vagyok, hogy miközben a történelem rostáján sok minden ki fog hullni, a kultúrát fenntartók neve fennmarad. Kétszáz év múlva – hogy ezt a mágikus számot mondjam -, arra egészen biztosan emlékezni fognak Szombathelyen, hogy volt egy Jordán Tamás nevű ember, aki állandó társulattal rendelkező kőszínházat alapított a városban. Ez nagy felelősség az utána jövőknek is. Amikor Miskolcon igazgató lettem, és azt hallottam, hogy van még nyolc év a Miskolci Nemzeti Színház 200. születésnapjáig, attól fogva minden pillanatomat az a vágy határozta meg, hogy a 200. évfordulón elmondhassam ezt a mondatot: “Nem vagyok róla meggyőződve, de szeretem hinni, hogy a 200 évvel ezelőtti miskolciak büszkék lennének a miskolci színházra.” Ez nagy motivációs erő.
Szenvedélyesen létezem, túl szenvedélyesen is néha… Azt szoktam mondani, hogy a fiamat – aki egyidős a szombathelyi színházzal – erre tanítom 15 éve: ha valamit csinálsz, csináld rendesen. Nem azért, mert másképp nem éri meg, hanem azért, mert ha már csinálod, miért ne csinálhatnád rendesen. Úgy mégiscsak jobban megéri. Így működöm. Nyilván otthon a salátát nem ilyen vehemenciával vágom össze, ott megpróbálok lelazulni, de általában - ilyen vagyok. A miskolci színház művészeti tanácsában pedig öten ötfélék vagyunk – és nagyon komolyan vesszük az együttműködést, a közös döntéseket. Van a “váltsuk meg a világot kétszer egymás után” attitűd – ezt képviselem én; közben meg ott van mellettem a lírai gondolkodó, a cinikus, a pragmatikus, a fiatalabb… Az elején iszonyatosan nehéz volt megfelelni a “mindenről közösen döntünk” játékszabálynak, de most már ez a természetes. Alapszabály az is, hogy soha nem a probléma, hanem a megoldás felől közelítjük meg a helyzeteket. Keszég László, Rusznyák Gábor, Szabó Máté, Szőcs Artur és én nagyon különbözőképpen gondolkodunk a világról, minden tekintetben. De hogy úgy álljunk föl az asztaltól, hogy konfliktus marad köztünk – olyan nem fordulhat elő. Még a legkeményebb helyzetekben sem. Ez nagyon nehéz játék. Ennél szebb játék nincs. A cél az, hogy a színház legyen jó. A színházat pedig az teszi jóvá, ami a színpadon történik. A többi csak duma. Ha nincs rendkívüli előadás, amely tartalmilag, formailag áttöri a szürkeség falait - és egyszer csak ragyogni kezd –, amire kíváncsiak Szombathelytől Szatmárnémetiig, akkor az egész mit sem ér.
Igen – és ez iszonyatos erővel hajtja föl a színészek energiáit, hogy akkor még egyszer…. még egyszer… És most lekopogom: eddig minden gazdasági, társadalmi, egyéb nehézség árán tartani tudjuk ezt a hajót. Azt hiszem, nagyon messzire eveztünk a szárazföldtől, nagyon kevés hajó van körülöttünk, ha egy iszonyatos nagy vihar kerekedik, valószínűleg mind elsüllyedünk – de egyelőre az, hogy előrefelé bontottunk vitorlát, hogy nem visszafordulunk, hanem átkelnénk a viharon, sokat segít a működésünkön.
Vígjátékra kért föl Tibke, én meg arra gondoltam, hogy ha vígjáték, akkor ne keressünk valami furcsát, hanem válasszunk a nagy klasszikusok közül – ezért ajánlottam Feydeau-t és a Bolhá...-t, aminél klasszikusabb vígjáték nincs. Rengeteg Bolha a fülbe-bemutató készült és készül Magyarországon – ez egy folyamatos történet. Itt az a nagy kihívás, a felhajtóerő, hogy ebből valami nagyon jót kell kikalapálni, mert rengeteg hozzá a “viszonyítási alap”. Ez pedig akkor sikerülhet, ha a magadét akarod megcsinálni, és bízol abban, hogy az jó. Fontos, hogy iszonyatos tempóban és hullámban kell “lezavarodjon” a történet. Az alapcélom az, hogy a néző ne tudjon még pislogni se, mert akkor elveszít valamit a történetből. De ehhez nagyon nagy hegyeket kell építeni a színészek lába alá, hogy a gerincén végig tudjanak futni.
Szerintem épülnek. Olyan, mintha nem is mentem volna el Szombathelyről. A Tartuffe volt itt az utolsó rendezésem, nagyon-nagyon szerettem azt az előadást: minden rendezőnek kívánok egy Bajomi Nagy Györgyöt a pályáján. Ahogy most itt ülök, tényleg olyan, mintha tegnap lett volna, mintha tegnap beszéltük volna meg, hogy a tévék hogyan álljanak a Tartuffe-előadásban. Vagy lehet, hogy öregszem, és azt magyarázom be magamnak, hogy nem telik az idő – de úgy jöttem be Orosz Robihoz is Feydeau-t próbálni, mint hogyha a Top Dogsban azt a szerintem emblematikussá vált monológját gyakorolnánk. Valószínűleg az otthonhoz – az otthonhoz mint metaforához – van köze annak, ha az ember ott tud elkezdeni-folytatni valamit, ahol hat vagy még több éve abbahagyta. Akkor az olyan, mintha hazajöttél volna. Én ide mindig haza fogok jönni, mert sétáltam a romokon. Jordán szemét néztem, ahogy ő már látta ezt az épületet a Hemo helyén. És amikor a színház megnyílt, valahogy az volt az érzésem: azért olyan fontos, hogy legyen, mert romokon épült fel.
Georges Feydeau: Bolha a fülbe
-vígjáték-
Fordította: Hamvai Kornél
Chandebise úr korrekt, köztiszteletnek örvendő biztosítási igazgató, aki egy nap levelet kap egy ismeretlen hölgytől: a kért találkozóra viszont a legjobb barátját küldi maga helyett. A levelet azonban nem más írta, mint a felesége, és küldönce a nő reménybeli udvarlója. A váratlan randevú közben megérkezik a valódi Chandebise is a Hotel Numerába – és ez még csak a bonyodalmak kezdete. Francia sikamlósság és spanyol indulat csap össze a párizsi szállodában, ahol tökéletesen megkomponált koreográfiával nyílnak és csukódnak az ajtók. Félrelépések és félreértések komédiája az abszurd humor felé hajló Bolha a fülbe. Fergeteges vígjátékot ígér Georges Feydeau egyik leghíresebb darabja, amelyet Béres Attila rendezésében láthat a szombathelyi közönség.