ugrás a tartalomra

Béres Attila Feydeau-vígjátékkal tér vissza

2023. április 23.
Béres Attila most vérbeli Feydeau-bohózatot rendez a Weöres Sándor Színházban, amelynek már a születésénél is itt volt. Az Anconai szerelmesek, a Kabaré, a Top Dogs, az Illatszertár, a Sweet Charity, a Vitéz Mihály, a Tartuffe nélkül ma egészen más lenne a szombathelyi színház. Jó, hogy ilyen.

Szombathelyen lépten-nyomon még mindig az Anconai…-t emlegetik nekem, hogy az milyen jó volt, és akár ma is mehetne – mondja nevetve, miközben kiszáll az autóból, összecsomagolja a rendelt ebéd dobozát, és leülünk a színház oldalában, a zöldellő fák alá beszélgetni.  


Nem véletlenül: a színház 15. születésnapja alkalmából meghirdetett közönségszavazáson legelső szombathelyi rendezésed, az Anconai szerelmesek végzett az első helyen – megosztva a legnépszerűbb előadás dicsőségét A Pál utcai fiúkkal.

Ezt nem is tudtam, azt viszont tapasztalom, hogy szinte legenda lett belőle. Régen volt, de azt biztosan állíthatom, hogy nemcsak a színét akartuk megcsinálni annak a könnyed kis mesének, hanem a visszáját is. Ezek szerint volt, aki örült a színének – és volt, aki értette a fonákját.

Ez maga a “Béres Attila-jelenség”, nem? Megtartani a színét, megmutatni a visszáját is.

Főleg az operett alkalmas arra, hogy egyrészt önazonosan szóljon arról, ami az operett maga – és közben a fordítottját is megfogalmazhassuk a színpadon.  A zenés színház jól élesített fegyver, mert azonnal hat – a zene erejét nem lehet elvitatni, és a hatást nehéz fölülírni bármivel. Ezért kell szerintem a történettel nagyon becsületesen bánni. Sem a színe, sem a visszája felé nem billenhet el túlságosan a mérleg. De tényleg törekszem erre a kettősségre, amikor zenés előadást rendezek. A legjobb példa talán a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Háry János, amelyben egy társadalmilag érzékeny történetet és egy jó vígjátékot is sikerült elmesélnünk – a lepusztult metróval pedig, ahova az előadást elhelyeztük, közel hoztuk a háryjánosságot a mához, ahhoz a világhoz, amelyben élünk.

Illik hozzád a nagyszínpad. Akár az impulzivitásodhoz, akár még a matematikusi alapjaidhoz is: egy óriási teret belakni, átlátni, a térben embereket mozgatni összetett feladat.

-Száztíz ember, száztíz instrukció - de amikor egyszer csak megszületik az mátrix, amelyben az egész működni tud, az semmihez sem hasonlítható, nagyon nagy élmény. Áldás, nagy szerencse, hogy sikerült megbarátkoznom a nagy zenés darabokkal. Egy ideig menekültem a zenés színház elől. Mert ugye, úgy kezdődött a pályám, hogy megrendeztem a Valahol Európában-t Egerben, annak híre lett – úgyhogy mindenki zenés előadásra hívott, én meg nyilván mindenhol Woyzecket akartam rendezni. Elfutottam a zenés színház elől, aztán amikor nem menekültem tovább, hanem megálltam és szembenéztem vele, rájöttem, hogy jé, én ezt szeretem. Minden felkérés máig nagy kihívás. Rendeztem például Hegedűs a háztetőnt az Újvidéki Szerb Nemzeti Színházban – Egerben, Miskolcon is -, és azt gondolom, három teljesen különböző előadás született. A szerb előadást azért mondom, mert most már kilenc éve játsszák, néhány hete voltam kinn felújítani. Döbbenetes, hogy azt a történetet, ami a bemutató idején figyelmeztetés volt - példamese arról, hogy volt idő, amikor elüldöztek embereket a szülőhelyükről mondvacsinált indokokkal -, mára utolérte a valóság. A világ leggennyesebb fertőzésének gyógyszere volna, ha értő, érző szívű emberek minél többen megnéznék azt az előadást. De amikor más típusú darab van a kezemben – mondjuk a Tóték, a Nóra vagy a Woyzeck -, akkor meg azt élvezem, hogy lehet időt szánni az apró részletekre.

A Woyzecket pont tíz éve rendezted meg először Miskolcon a csodálatos Görög Lászlóval a címszerepben, plusz a futópaddal és Pilinszkyvel. Szokták mondani, hogy a fönnmaradt Büchner-töredékekből mindenkinek magának kell létrehoznia már a saját Woyzeck-példányát is; szerint ez nagyon erős, érvényes változat.

Tíz éve abból indultam ki, hogy ott van ez a csodaszínész, Görög Laci, aki mindent (is) tud, muszáj vele megcsinálni a Woyzecket. Büchner hőse a kisember, akinek hihetetlenül erős, ösztönszerű vágya, hogy megértse önmagát és a világot. Végigrohan egy történeten, mint egy nyitott borotva – és amikor a személyes élete semmisül meg, amiért mindent csinál, amiért rohan, amiért minden megaláztatást elszenved; akkor fogja, és megszünteti a világot, azt, ami és aki számára a legfontosabb. A megértés vágya, a transzendens keresése klappol Pilinszkyvel. Nagyon szeretem Pilinszkyt – nem is tudom, lehet-e azt mondani, hogy “szeretem”. Az ő költészete által közelebb kerülhetünk ahhoz a transzcendenshez, ami aggyal biztos nem fogható fel, de szívvel talán.

Néhány hete volt szerencsém megnézni a komáromi színházban az új Woyzeck-bemutatót. Úgy láttam, hogy miközben az alapkoncepció nem változott, ennek az előadásnak már voltaképpen az ezreddobos a főszereplője, és nem csak Matusek Attila brutális jelenléte miatt. És itt is van szombathelyi szál: Matusek Attila, még kaposvári egyetemistaként, akkor került Szombathelyre, amikor két évig Béres Attilának hívták itt a főrendezőt.

Az alapkoncepció nem változott, a háború közelsége és jelenvalósága pedig egyértelművé tette, hogy a katonai világban vergődő  kisember riadt történetét el kell mesélni megint. Törekedtem arra Komáromban, hogy a katonaság fizikailag ne jelenjen meg az előadásban - főleg azért, mert nem akartam szájbarágni az adódó párhuzamokat; elég a színpad fölött az a megsebzett lépcső, amely a mariupoli lépcső érzete-utánzata. És igen: a próbák alatt magam is azt éreztem, hogy az ezreddobos, ez a semmit meg nem kérdőjelező tesztoszteronágyú - aki csak él bele a világba, nincs benne kétely, csak történnek vele a dolgok, és ettől boldog – egyszer csak dominálni kezdi a történetet. Valószínűleg azért dominálja, mert a környezetünkben egyre jobban ismerjük fel az ilyenfajta embert. De nekünk akkor is az a fő feladatunk, hogy kérdéseket tegyünk fel; még akkor is feltesszük a kérdéseket, ha tudjuk, hogy nem kapunk  választ. Egy színházi előadás egy költői kérdés mindig – akkor jó, ha az. Szerettem Komáromban dolgozni, megszerettem azt a színházat, amely kicsit hasonlít a szombathelyi színházra: kevés ember, iszonyatos akarással, színházcsinálói vággyal összezárva próbál ebben a nem túl kultúrabarát, értékválságos világban fenntartani valamit, aminek a léte percenként megkérdőjeleződik.  Ez nagyon nagy küzdelem. Abban azonban biztos vagyok, hogy miközben a történelem rostáján sok minden ki fog hullni, a kultúrát fenntartók neve fennmarad.  Kétszáz év múlva – hogy ezt a mágikus számot mondjam -, arra egészen biztosan emlékezni fognak Szombathelyen, hogy volt egy Jordán Tamás nevű ember, aki állandó társulattal rendelkező kőszínházat alapított a városban. Ez nagy felelősség az utána jövőknek is. Amikor Miskolcon igazgató lettem, és azt hallottam, hogy van még nyolc év a Miskolci Nemzeti Színház 200. születésnapjáig, attól fogva minden pillanatomat az a vágy határozta meg, hogy a 200. évfordulón elmondhassam ezt a mondatot: “Nem vagyok róla meggyőződve, de szeretem hinni, hogy a 200 évvel ezelőtti miskolciak büszkék lennének a miskolci színházra.” Ez nagy motivációs erő.

És lám: a 200 éves – méretben, léptékben is tekintélyes - Miskolci Nemzeti Színháznak rendkívül jó híre van. A művészeti tanács – mint színházvezetési “módszer” – is talán általatok ment át először a köztudatba. Itt, Szombathelyen pedig olyan embernek ismertünk meg, akinek a vehemenciája, állandó lobogása motiválja, lobogásban tartja a környezetét is.

Szenvedélyesen létezem, túl szenvedélyesen is néha… Azt szoktam mondani, hogy a fiamat – aki egyidős a szombathelyi színházzal – erre tanítom 15 éve:  ha valamit csinálsz, csináld rendesen. Nem azért, mert másképp nem éri meg, hanem azért, mert ha már csinálod, miért ne csinálhatnád rendesen. Úgy mégiscsak jobban megéri. Így működöm. Nyilván otthon a salátát nem ilyen vehemenciával vágom össze, ott megpróbálok lelazulni, de általában - ilyen vagyok. A miskolci színház művészeti tanácsában pedig öten ötfélék vagyunk – és nagyon komolyan vesszük az együttműködést, a közös döntéseket. Van a “váltsuk meg a világot kétszer egymás után” attitűd – ezt képviselem én; közben meg ott van mellettem a lírai gondolkodó, a cinikus, a pragmatikus, a fiatalabb… Az elején iszonyatosan nehéz volt megfelelni a “mindenről közösen döntünk” játékszabálynak, de most már ez a természetes. Alapszabály az is, hogy soha nem a probléma, hanem a megoldás felől közelítjük meg a helyzeteket. Keszég László, Rusznyák Gábor, Szabó Máté, Szőcs Artur és én nagyon különbözőképpen gondolkodunk a világról, minden tekintetben. De hogy úgy álljunk föl az asztaltól, hogy konfliktus marad köztünk – olyan nem fordulhat elő. Még a legkeményebb helyzetekben sem. Ez nagyon nehéz játék. Ennél szebb játék nincs. A cél az, hogy a színház legyen jó. A színházat pedig az teszi jóvá, ami a színpadon történik. A többi csak duma. Ha nincs rendkívüli előadás, amely tartalmilag, formailag áttöri a szürkeség falait - és egyszer csak ragyogni kezd –, amire kíváncsiak Szombathelytől Szatmárnémetiig, akkor az egész mit sem ér.

…de rendszerint vannak ilyen előadások Miskolcon.

Igen – és ez iszonyatos erővel hajtja föl a színészek energiáit, hogy akkor még egyszer…. még egyszer… És most lekopogom: eddig minden gazdasági, társadalmi, egyéb nehézség árán tartani tudjuk ezt a hajót. Azt hiszem, nagyon messzire eveztünk a szárazföldtől, nagyon kevés hajó van körülöttünk, ha egy iszonyatos nagy vihar kerekedik, valószínűleg mind elsüllyedünk – de egyelőre az, hogy előrefelé bontottunk vitorlát, hogy nem visszafordulunk, hanem átkelnénk a viharon, sokat segít a működésünkön.

A szombathelyi Bolha a fülbe olvasópróbáján Szabó Tibor úgy mutatott be, mint várva várt régi barátot. Vagyis hát a legtöbb színésszel nem is kellett megismerkedned, nem volt szükség bemutatkozásra. Miért pont Feydeau?

Vígjátékra kért föl Tibke, én meg arra gondoltam, hogy ha vígjáték, akkor ne keressünk valami furcsát, hanem  válasszunk a nagy klasszikusok közül – ezért ajánlottam Feydeau-t és a Bolhá...-t, aminél klasszikusabb vígjáték nincs. Rengeteg Bolha a fülbe-bemutató készült és készül Magyarországon – ez egy folyamatos történet. Itt az a nagy kihívás, a felhajtóerő, hogy ebből valami nagyon jót kell kikalapálni, mert rengeteg hozzá a “viszonyítási alap”. Ez pedig akkor sikerülhet, ha a magadét akarod megcsinálni, és bízol abban, hogy az jó. Fontos, hogy iszonyatos tempóban és hullámban kell “lezavarodjon” a történet. Az alapcélom az, hogy a néző ne tudjon még pislogni se, mert akkor elveszít valamit a történetből. De ehhez nagyon nagy hegyeket kell építeni a színészek lába alá, hogy a gerincén végig tudjanak futni.

Épülnek a hegyek?

Szerintem épülnek. Olyan, mintha nem is mentem volna el Szombathelyről. A Tartuffe volt itt az utolsó rendezésem, nagyon-nagyon szerettem azt az előadást: minden rendezőnek kívánok egy Bajomi Nagy Györgyöt a pályáján. Ahogy most itt ülök, tényleg olyan, mintha tegnap lett volna, mintha tegnap beszéltük volna meg, hogy a tévék hogyan álljanak a Tartuffe-előadásban. Vagy lehet, hogy öregszem, és azt magyarázom be magamnak, hogy nem telik az idő – de úgy jöttem be Orosz Robihoz is Feydeau-t próbálni, mint hogyha a Top Dogsban azt a szerintem emblematikussá vált monológját gyakorolnánk. Valószínűleg az otthonhoz – az otthonhoz mint metaforához – van köze annak, ha az ember ott tud elkezdeni-folytatni valamit, ahol hat vagy még több éve abbahagyta. Akkor az olyan, mintha hazajöttél volna. Én ide mindig haza fogok jönni, mert sétáltam a romokon. Jordán szemét néztem, ahogy ő már látta ezt az épületet a Hemo helyén. És amikor a színház megnyílt, valahogy az volt az érzésem: azért olyan fontos, hogy legyen, mert romokon épült fel.

Georges Feydeau: Bolha a fülbe

Bolha a fülbe plakát fotó: Bonyhádi Károly

-vígjáték-
Fordította: Hamvai Kornél

Chandebise úr korrekt, köztiszteletnek örvendő biztosítási igazgató, aki egy nap levelet kap egy ismeretlen hölgytől: a kért találkozóra viszont a legjobb barátját küldi maga helyett. A levelet azonban nem más írta, mint a felesége, és küldönce a nő reménybeli udvarlója. A váratlan randevú közben megérkezik a valódi Chandebise is a Hotel Numerába – és ez még csak a bonyodalmak kezdete. Francia sikamlósság és spanyol indulat csap össze a párizsi szállodában, ahol tökéletesen megkomponált koreográfiával nyílnak és csukódnak az ajtók. Félrelépések és félreértések komédiája az abszurd humor felé hajló Bolha a fülbe. Fergeteges vígjátékot ígér Georges Feydeau egyik leghíresebb darabja, amelyet Béres Attila rendezésében láthat a szombathelyi közönség.

Rendező: Béres Attila

Szereplők: Orosz Róbert Nagy Cili Sipos László Márk Balogh János Domokos Zsolt Nagy-Bakonyi Boglárka Némedi Árpád Gyulai-Zékány István Mari Dorottya Kelemen Zoltán Horváth Ákos Bálint Éva Antal D. Csaba

szerző: Ölbei Lívia