A szerelem független műfaj

2017. augusztus 16.
A Vízkereszt vagy bánom is én 17. század eleji története megelevenedett a '80-as évek Magyarországán, valahol egy kékre festett ladik és egy Weinsberg lakókocsi közötti szocreál-szürreál öbölben.

Az életről szól, a hibákról, az örömökről, arról, hogy a szerelem átírja magát mindig a következő oldalra, megállíthatatlan, örök, lehagyja a történelmi szennyet.

Vízállásjelentést sorjáz a rádió - akárcsak Mészöly Miklós Megbocsátás című regényében az öregember, hallgatjuk egymás után az adatokat. Leszúrva, tűpontosan, ahogy az van. Ha már nem tudjuk átlátni a világot, ha a nagy összefüggések valamilyen szinten úgyis rejtve maradnak előttünk, kezdjük az alapoktól, a mérhető, rögzíthető tényeknél. Olyan tényeknél, amelyek nem hazudnak, mert senkit nem érdekelnek annyira, hogy elferdítse őket. Halljuk, hogy emelkedik a vízszint, megárad a tenger, a szerelem. Így indulunk, régi idők rádióhullámai dobálják partra a szereplőket és a közönség emlékeit.

Pukkannak a héliumos lufik, durrannak a pezsgősdugók, szisszen a szóda és a sör, kopognak az üres kupicák, dübörög a nosztalgia. Ha valakinek nem indult volna be a feltételes retróreflexe a szereplők öltözékétől (hatalmas taps a kellékes, jelmezes kollégáknak), akkor a zenekar biztosan a bőr alá fecskendezi majd régvolt táncdalfesztiválok hangulatát. A darabban mindenhez van háttérzene. Az élet ráírja magát a dallamra. Akárcsak a gulyáskommunizmus időszakában, itt is a zenébe kúszott valami vágyott vagy vélt szabadság. Például az első magyar diszkóslágerként aposztrofált Kovács Kati-számba: Ha legközelebb látlak, vagy a Hernádi Judit nevét ismertté tevő Soha se mondd című slágerbe. És hát Shakespeare mesternél sem mondhatjuk, hogy valaha is túl lennénk bármin, vagy egyszerűen megúszhatná bárki is. A rendszerváltás előtti kulisszák között csetlő-botló szereplőkben ki-ki saját körvonalaira ismerhet. Van itt minden, pliszírozott szoknya tangót jár a zubbonnyal, szandálban, vádliig felhúzott zoknik feszülnek a magyar lábikrákon, simisapka és napszemüveg éjjel-nappal takarva, amit lehet, amit engednek, totális "Made in Hungaria". Örömjáték a színészektől a közönségnek.

A színpad közepén egy hordónyi Svájc, elmésen megcserélve az elsősegély jelzőszíneit, inverz segítségként átmutat Bödőcs Tibor kabaréjára: "Csináljunk egy új Magyarországot, legyen a neve Svájc!" Réthly Attila darabja mintha arra tenne kísérletet, hogy a néző felismerhesse: a "helyi svájc", ez a magyar sziget lehetne a nevetés. Így válik a szereplők szájában a kommunista szó komenistává, amely néha igencsak úgy hallatszik szabadtéren, mintha komedista lenne. A keserű szájízt csak az adja, hogy nem mindegy, te nevetsz, vagy rajtad nevetnek, és az sem mindegy, mennyi alkoholra van szükséged ahhoz, hogy nevetésre álljon a szád. A színház mámor, mosolyt rajzol.

"A vágy fantázia, a szerelem a legfőbb képzelődés." Ezzel a mondattal indítja a darabot Balogh János, vagyis Orsino, Illíria hercege. Mint egy lakatlan sziget lakója jön elénk hawaii ingben és felhajtott hajósnadrágban, mezítláb, szőrösen, teljesen elszakítva magát a külvilágtól. Szerelmes. (Mint ebben a darabban mindenki.) Elhangzik a darab kulcsmondata. Akárcsak egy Aghata Christie-regény, egy Shakespeare-dráma is feltárja magát rögtön az első percben. Persze utána több oldalon keresztül altat, próbára teszi az érzékszerveket, megpörget, megkever, majd a hatalmas fejkapkodásban a végén a helyére rendez mindenkit. Arcok és álarcok cserélődnek a darabban. Nagy tanulság, hogy senki sem erőltethet magára olyan arcot, amivel nem azonos a személyisége, vagy ha mégis megteszi, előbb-utóbb valami színvallásra készteti. A karneváli forgatagban, mint mindig, most is a legjózanabbul a bolond, Feste (Jordán Tamás) viselkedik, és ezt még a hálóinge és női ridikülje sem tudja ellensúlyozni. Kristálytisztán lát, mindenkinek tükröt tart. Ebben a térben mindenki játékos, és mindenkivel játszanak. Gabalyodik az életfonal, át- meg átszövi a szereplőket, hogy aztán az igaz szerelemben valós kötelékké váljon két ember között. A szerelmet még a darab végére húzódó történelmi árnyék sem tudja besötétíteni. Mint elengedett galamb szárnycsapásai, úgy találkozunk a szerelemben is a levegővel. Felemel, megtart.

szerző: Vas Népe (Szerző: Pintér Viktória)
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.