„A tánc kőkemény szellemi munka"

- Harmadszor dolgozol a Weöres Sándor Színháznál, koreográfusa voltál a 9700-nak, a Cseresznyéskertnek, most az Anconai szerelmeseknek. Valahol azt olvastam rólad, hogy nagyon megfontolod milyen munkát vállalsz el. Mi hozott többedszerre Szombathelyre?

- A hangulat. Egyfajta újjászületés és vérfrissítés ez nekem. Romantikusan hangzik, giccsesnek is tűnhet, de megérint az a szakmai lelkesedés, amivel itt találkozom. Amikor tavaly a 9700-at próbáltuk, meghatott, hogy rutinos színészek szemében is azt láttam, lubickolnak a lehetőségben. Emlékszem, a 9700 premierjének közeledtével mennyire fáradtak voltunk, lógott a nyelvünk, de tudtuk, ez a munka hosszú időre összeköt bennünket. Új lendületet kaptam én is, telítődtem energiával. Visszahozhatatlanul szép színháztörténeti pillanat volt ez. Kevés ilyen adatik egy ember életében: amikor jó volt összekacsintani, egymást átölelni, amikor olyan emberek szemében is könnyeket láttál, akikről nem is gondoltad volna, hogy megengedik maguknak ezt a luxust. Mindenki egyformán erősen akarta, és dolgozott azért, hogy a városnak - és természetesen magának is - örömet szerezzen. Egyszerre, egy irányba húztuk a szerkeret.

- Még most is érzed ezt a lendületet és lelkesedést a társulatban?

- Igen, mert a szombathelyiek megbecsülik azt az áldozatot, amit a társulat hozott azért, hogy ez a színház megszülessen. Másrészt a színészek is erőt és hitet merítenek abból, hogy Szombathely akarja ezt a színházat. Vendégművészként nekem ehhez egyéb hozzátennivalóm nincs is, mint tisztelni ezt az akaratot, és a lehető legprofibban dolgozni, „megfogni a kezüket és vezetni őket”.

„Attól még, hogy mámorosan szeretünk itt dolgozni, a szigorúságot is képviselni kell”

- Az Anconai premierje vészesen közeleg. Hogy álltok?

- A főpróba-héten a színész még ideges attól, hogy nem tudja biztosan, le tudja-e futni a körét, képes lesz-e hozni a maga száz százalékát. Félnek, izgulnak és aggódnak, de ebben a fázisban ez a természetes állapot, hiszen a premieren az eddig befektetett munkának a legjobb szintjét szeretnék megmutatni.

- Ilyenkor már kész minden koreográfia?

- Természetesen, de az utolsó pillanatig, amíg lehet változtatni és jobbá tenni, addig dolgozni kell rajta. Nem szabad belenyugodni abba, hogy készen van. Van egy belső jelzőrendszerem: összeugrik a gyomrom, ha valami nem tetszik. Ilyenkor tudom, vagy én rontottam el a koreográfiát, vagy a színész nem tudja megcsinálni azt, amit kértem. Tehát mindenképpen zűr van, és olyankor orvosolni kell a problémát.

- Már a próbafolyamat előtt van egy konkrét elképzelésed a koreográfiáról, vagy kíváncsi vagy a színészek ötleteire is?

- Ez darabfüggő, az Anconai szerelmesekben az a jó, ha a csapat elengedi magát, tud improvizálni. Alapvetően a figurából és a színész egyéniségéből indulok ki. Ez egy oda-vissza játék, nem akarom őket egyszerre leterhelni, folyamatosan egyre többet és többet teszek hozzá egy-egy alakításhoz, így építkezünk. De visszatérve a kérdésedre, mindig van egy szakmai csapásvonal, amin haladok, amiből nem engedek. Ezt keresztezheti a színész ízlése, a rendező és a zeneszerző elképzelése, vagy akár a jelmez is. Egy ponton túl azonban bezárom ezt a „szelencét”, onnantól kezdve, amíg a színész magabiztossá nem válik, keményen gyakorlunk.

„A művészekkel tudni kell bánni”

- Jó adag pszichológiai tudás is szükségeltetik ehhez a munkához.

- Kőkeményen… A főiskolán a szakdolgozatomat „Tánc és pszichológia” címmel írtam. A művészekkel tudni kell bánni. Egyébként az első öt percben minden eldől, ha megnyered a színész bizalmát, onnantól rád bízza magát. De ez messze nem azt jelenti, hogy mindenáron szimpatikus akarsz lenni. A színésznek elsősorban azt kell éreznie, hogy jó szakember vagy, tudod mit akarsz, és mindig felkészülten jössz próbára.
A darab folyamán egyfolytában figyelni kell, mi történik a színésszel, másrészt együtt kell lüktetni azzal is, amit a rendező kér. Még akkor is, ha adott esetben a rendező elképzelésével nem is értesz egyet. Már megtanultam, amikor színházi koreográfus vagyok, akkor ebben szeretnék a legjobb lenni, és a maximumot nyújtani. Nekem azt kell képviselnem, amit a rendező látni akar.

- Ez nagy alázatot követel.

- Igen, de ha ezt az „alázatot” nem tudod helyesen lefordítani magadnak, és ha ezt megalázónak érzed, ahelyett, hogy megtisztelőnek tartanád azt, hogy másokkal együtt alkoss, akkor nem szabad ezt a szakmát választanod.

- Köztudott, hogy a magyar „prózai” színészek nem túl képzettek tánc terén – nem nehézség ez?

- Nem. Én azt szeretném elérni, hogy premier előtt a színész alig várja, hogy felmenjen a színpadra. Ne görcsöljön azon, hogy melyik lépés mi után következik. Szeretném, úgy ahogy van, a szorongást kiirtani, mert az művészetellenes. Fölösleges terhet sem akarok senkire sem pakolni, mert az lehetőséget ad az alkotói lustaságra. Ha egy színész azt mondja, ezt nem tudom megcsinálni, annak két oka lehet: vagy rossz a koreográfia, vagy akkora terhet róttam rá, hogy feladja, és ettől ellenállóvá válik. Ilyenkor vissza kell menni a próbaterembe, és gondolkodni kell a jó megoldáson. Nekem nagyon fontos, ha velem dolgozik egy színész, akkor soha többé ne féljen attól, hogy táncolnia kell. Sokan rettegnek ettől. Magam is tudom, milyen érzés ez.

- Akkor tapasztaltad meg, amikor színészi munkákat is elvállaltál?

- Igen, onnan tudom mennyire kiszolgáltatott állapot ez. Gyötrelem volt a színpadon megszólalnom, mert nem tanultam soha a színpadi beszédet. Értem a színészeket, ha félnek a tánctól.

„Én arra vagyok jó, hogy beküldjenek a balett terembe, és ott dolgozzak”

- Szólótáncosként indultál, nem kisebb társulatokban táncoltál, mint Markó Ivánnál Győrben vagy a Szegedi Balettnél. Miért lettél aztán koreográfus?

- Nem én döntöttem arról, hogy koreográfus legyek. Volt egy mesterem, Imre Zoltán, neki köszönhetem. Ő találta ki, hogy ezt kell csinálnom, ő tanított rengeteget.

- Nem hiányzik a színpad?

- Természetesen irgalmatlanul hiányzik. Nagyon korán abbahagytam táncot, huszonhét évesen, amikor megszülettek az ikreim. Egy táncosnő életében pár év kihagyás is komoly következményekkel jár: úgy éreztem, nem tudom ugyanazon a szinten folytatni, ahol abbahagytam. Persze utána is felmentem párszor a színpadra, de már nem neveztem magam igazi táncosnőnek. Koreográfusként viszont a színpad közelében maradhattam, és így továbbadhatom a tapasztalataimat.

- Prózai rendezésen nem gondolkodsz?

- Milyen érdekes, ezt többen is kérdezték tőlem, de Isten őrizz! Ilyen értelemben igazi „hülye” nő vagyok, nem bízom annyira magamban és a tudásomban, hogy emberi sorsokkal szórakozzam. Ha lenne mellettem egy szellemi vezér, ha fogná valaki a kezemet, akkor talán lenne hozzá bátorságom.

- Azért a Vígszínház Stúdió Színpadán az Emberkiállítás - (Variációk Abakanowiczra) című előadásnak rendezője voltál, igaz még 1996-ban.

- Csináltam ezen kívül még három táncszínházi darabot, de mindegyikbe belehaltam. Arra az adminisztrációra, ami egy darab létrehozása körül van képtelen vagyok. Én arra vagyok jó, hogy beküldjenek a balett terembe és ott dolgozzam.

- A színészettel is felhagytál?

- Amikor még Romániában éltem, és végzős voltam a balettintézetben, két rendező is, egymástól függetlenül a kezembe nyomta a színművészeti felvételi anyagát. Vicces volt. Kedvem is lett volna hozzá, de akkoriban már tudtam, elhagyom az országot, és azt hittem, ha Romániában felvételizem, aztán átköltözöm Magyarországra, mástól veszem el a helyet. Eszembe se jutott, hogy itt is folytathatom az ott megkezdett tanulmányokat, hiszen mint később kiderült, automatikusan átvettek volna. Ez a vonat így elment, de a színészi feladatok mindig utolértek, soha nem tettem érte semmit, nem kopogtattam, nem jártam castingokra sem. Véletlenül lettem Kósa Ferenc "A másik ember" című játékfilmjének egyik főszereplője. Ahogy Csiszár Imrének is gratuláltam a bátorságához, amiért Moliere „Úrhatnám polgár” című darabjában a Tánctanár szerepét nekem adta.
Ha színészként kellek, ha valakinek eszébe jutok, akkor miért is ne, de én ennél többet nem akarok tenni ezért. Bár már nem éljük a természetes kiválasztódás korát, én mégis ebben hiszek.

"A tánccal filozófiát is tanulsz, ez kőkemény szellemi munka"

- Ezt a mérhetetlen fegyelmet és teherbírást a táncos múltadból, a balettintézetből hoztad? Megjegyzem, nekem ez a világ kicsit a katonaságra hasonlít…

- Igen, csak közben Csajkovszkijt hallgatsz. Ez az ellentmondás nagyon fontos, párhuzamosan, folyamatosan kapod mindkét impulzust. Ott tanultam meg, ha te nem fektetsz be, nem dolgozol, nem teszel meg mindent annak érdekében, hogy a tehetséged fejlődjön, akkor lemaradsz. Filozófiát is tanulsz ott, a tánc kőkemény szellemi munka, csak mi táncosok nem szoktunk erről beszélni, mert ahhoz szoktunk, hogy befogjuk a szánkat és dolgozzunk. Nem ismerjük azt, hogy nem lehet és nincs kedvem. Ha csak 85 százalékot teljesítek, már lelkiismeretfurdalásom van. Ha három kilóval több vagyok a kelleténél, márpedig ez sokszor előfordul, olyan frusztrált és kétségbeesett tudok lenni, annyira rossznak éreztem magam szakmailag, hogy elmebaj. Ezeket hallgatva bizonyára az jut eszedbe, hogy ez a pálya mennyi kínnal jár, de szerintem ez a szabadság kulcsa is.

- Ez a munkamorál a „való világban” meglehetősen ritka. Így van ez a hazai színházakban is?

- Elkeserítő, de igen. Aki hozzászokott a szakmai fegyelemhez, az nehezen viseli ennek hiányát. Két lehetőség van: vagy iszonyatosan durcás leszel, vagy a munkáddal próbálsz példát mutatni. Végül is az a legfontosabb, te mit teszel le az asztalra. Már táncosnőként és színésznőként is tudtam, mi az, amit én soha sem tennék meg az emberekkel. Például soha nem fogom őket becsapni, nem fogok bárkit megdicsérni azért, hogy szimpatikusnak tartson. Soha nem fogok felkészületlenül próbára menni, és soha nem fogom megengedni magamnak azt a luxust, hogy unatkozzanak a próbámon, vagy hogy engem bizonytalannak érezzenek. És ha nem tudom mit akarok, és alkotó emberként bajban vagyok, akkor sem játszom az agyamat. Helyette inkább vállalom, ha valamit nem tudok, és inkább kérek ötletek.

„Szeretek szabadon létezni, így nem romlok és nem fásulok el”

- Nem gondoltál rá, hogy felhagyj a szabadúszósággal, és leszerződj egy társulathoz? Mégis az a biztosabb…

- Néha gondolok erre, persze én is vágyom a biztonságra, de félek attól, hogy ez a biztonságérzet ellustítana. Most a munkám a reklámom. Tudom veszélyes, ingoványos talajon járok, de nekem ez kihívás, ez kondícionál. Szeretek szabadon létezni, így nem romlok és nem fásulok el. Talán így nem leszek egy túlélőgép.

- Telefonbeszélgetésünkben mesélted, hogy Budapesten egy másik premierre is készülsz. Hogy tudod ezt párhuzamosan megoldani?

- A Karinthy Színházban az ismert fiatal színésznő, Kéri Kitty első rendezésének, a Tudós nőknek vagyok a koreográfusa. Megtiszteltetés, hogy részt vehetek benne, nagy drukkere vagyok a pályakezdőknek. Van egy fantasztikus asszisztensem, Szelőczey Dóra, ő segít. Az elején, az alapoknál segédkeztem, aztán ő tisztázta le, ápolta a darabot. Egyébként nem mernék, és nem is lenne etikus két zenés darabot egyszerre próbálni.

- Mi vár rád az Anconai után? Hova utazol?

- Lesz egy hetem, hogy regenerálódjak, helyreálljon bennem a rend, aztán megyek Pécsre, ahol Mohácsi János rendezésében színpadra állítjuk Pintér Béla-Darvas Benedek Parasztoperáját.

- Izgalmasan hangzik, szenzációs a darab, tele népzenei elemekkel.

- Alig várom. Mohácsival már nagyon régóta szeretnénk együtt dolgozni, és a pécsi társulatot is kedvelem, ez a feladat egészen más művészi húrokat penget meg bennem. Az én sorsomban minden szakmai találkozás fontos, szerencsés vagyok, mert pályafutásom alatt sok tehetséges rendezővel és színésszel dolgozhattam már együtt. Minden munka jelentősséggel bír, hiszen én döntöm el, mikor milyen felkérést fogadok el. Vannak olyan munkák, amelyekről azt gondolom sokkal többet hoznak ki belőlem, sokkal mélyebbre kell mennem, a lelkem és az odaadásom minden bugyrát igénybe veszik. Ezért ezek a munkák kíváncsivá tesznek, új energiákat mozgósítanak bennem. Mohácsi és Pécs után Sorin Militaruval, egy romániai rendezővel Nagyváradon fogok dolgozni. Még nem döntötte el, mi lesz a darab, de ragaszkodik hozzám.

-Tényleg, hogyan regenerálódsz?

- Először is a családommal szeretek lenni, a két nagy gyerekemmel - 16 évesek - és a férjemmel, aki színész, és szintén sokat dolgozik. Amióta családom van, azóta a szabadidőmet nekik szánom, de ez egyáltalán nem áldozat a részemről, ennyi jár nekik és nekem is. Ha otthon vagyok ők a fontosak, aztán a barátok, akiket persze rendszerint elhanyagolok – ezúton is bocsánatot kérek tőlük.
Ha több időm lenne, akkor utaznék. Ha még szabadabb lennék, egy hátizsákkal elmennék Párizsba, három napra, borozgatnék a férjemmel, nagyokat sétálgatnánk, és talán megnéznénk egy jó előadást. Isteni lenne egy tengerparton is üldögélni, Campari juice-zal a kezemben, de nem kérnék a hatcsillagos luxusszállodából, csak nézném a tengert...