A Tünet Együttes Alibije
A kortárstánc-előadás ezen a tájon ritka, mint a fehér holló. A „Budapest messze van” persze pont olyan közhely, mint amilyen elhasznált, deformált közhelyekre ráépül – a tartalmatlanságukat mutatva föl tartalmasan – a Tünet Együttes világot járt, többszörös fesztiváldíjas zenés-táncos kihallgatása, az Alibi, amely kb. öt évvel a bemutató után eljutott Szombathelyre is.
Vegyük jó jelnek, hogy a Weöres Sándor Színház Márkus Emília Terme megtelik a kortárstánc-előadásra. Az érdeklődés önmagában azt jelzi, hogy talán érdemes volna nagyobb figyelmet fordítani a hasonló vendégjátékokra, ezen a módon is tágítani a színház határait. (Jordán Tamás, a WSSz igazgatója mondja mindig, hogy meggyőződése szerint a színház sokkal többet tud, mint ahogy azt első pillantásra gondolnánk. Íme!) Sokan eljöttek azok közül az NLG-s diákok közül is, akik a szombathelyi bemutatkozást megelőzően részesei voltak a Tünet beavató színházi foglalkozásának a gimnázium vívótermében. Vagyis pici fogalmuk van már arról, hogy miképpen érdemes megnyitnunk magunkat azoknak a színházi előadásoknak, amelyekben nem pereg le a szemünk előtt egy lineárisan megszerkesztett történet (maximum bennünk, általunk születik meg, közben); amelyekben a mozdulat, a tánc – zenével vagy anélkül – egyenértékű a szóval („közöl, miközben szavai nincsenek”); amelyekben a játéktér, a díszlet nem leképezi a realitást, hanem megteremti a maga valóságát, és amelyekben „szerep” és szereplő viszonya is eltér a megszokottól. Most például a színészek-táncosok a saját nevükön szerepelnek, a színpadra lépve önmagukat képviselik: önmagukat pillantják meg abban a speciális, hol áttetsző, hol átlátszatlan, fantasztikusan szép, sokdimenziós képek, létrehozására alkalmas „detektívtükörben” (lásd! NCIS, kihallgatás-jelenet), amelyben a néző is szó szerint önmagával, önmaga elől is rejtegetett kételyeivel szembesül a másfél órás kihallgatás során. De hát én – az mindig valaki más. (A „tükör” jelentéseiről nem beszélve: a Hamlettől Tarkovszkijig.) Ez a permanens határhelyzet, ez a folytonos „ki-bejárkálás”, nézőpontváltás. közelítés-távolítás tartja fönn az előadás feszültségét (az előadáson túl is). A szembesítés gesztusa állandó, a szituáció, a hangnem, a koreográfia változik (felvételi, munka, párkapcsolat stb.). A pátosznak mindig az irónia szemérmessége szab gátat. Például így: „Jaj, istenem, minek élek, / ha a semmitől is félek. Ezt kérdezné Szandtner Anna színésznő – ha nem a kortárs táncot választotta volna”, kommentál a vérbeli stand up-komikus, Kövesdi László. Persze pont ezt kérdezi – maga az előadás is. Hogy minek. Mivégre.
Az „alibi” a folytonos kibúvókeresés, lamentálás, önfelmentés; élet helyett a pótlék. „Szedd már össze magad. Ez csak kifogás. Holnap is lesz nap. Tegnap is ezt mondtad. Rég dolgoznék, ha hagynátok. Minek nézel te engem? Mit tettél le az asztalra? Mit - tettél – le – az – asztalra. Itt vagy te egyáltalán?” Itt vagyok egyáltalán? Szabó Réka és társulata mondjuk az Alibit: a Tünet „humoros, groteszk önvizsgálat-revüje” (a definíció az előadás ajánlójából való) mindehhez a színházról való beszéd bevett, ezért könnyen üressé váló mechanizmusait is próbára teszi. Kövesdi László kis kortárstánc-elméleti monológjában („diagonál, ellendiagonál, átpozicionálom magam, hogy föl ne billenjen a tér”) azt találja mondani, hogy „a sallangmentesség nevében lemondtunk néhány táncminőségről”, úgymint: „patetikus, nyers, elgondolkodtató, veszélyes”. Szász Dániel meg is mutatja: előbb karikírozva, aztán (észrevétlenül) karikírozás nélkül. Minden az arányokon és a kontextuson múlik. Nincs ideológia, nem lóg ki a lóláb. Kérdések vannak, valódiak. Vagyis (ó, ó) „megválaszolhatatlanok”. Taps: Furulyás Dóra (egykor Sziget-szépe, most várandós, ártatlan boldogság, nagyon szép mozdulatokkal). Szabó Márta (igenis csak egy van belőle), Szandtner Anna (csupa-csupa x-faktor), Szász Dániel (nyers, elgondolkodtató, veszélyes stb). Kövesdi László (fanyar bohóc). Gőz István (ő a Gőz Pista).
Fény és díszlet: Szirtes Attila. Dramaturg: Peer Krisztián. Zene: Barna Balázs, Márkos Albert. Kosztüm: Bodnár Enikő. Az előadás rendezője: Szabó Réka. Végül minden kuncogás, nyerítés, nevetés elhal, a közönség magára marad. Szemben a tükör, a játéktérben szanaszét, szeszélyes términtában a magányos, tűzpiros székek. Kezdődhet a kihallgatás. Jaj, istenem, minek élek – ha a semmitől is.
Vonatkozó cikk: