Az Anconairól és más zenés szerelmekről

- „Anconai szerelmesek” - csalóka a cím, egy klasszikus Goldonit sejtet. Holott a darab alig tízéves múltra tekint vissza, valamikor a kilencvenes évek elején írta Vajda Katalin, Valló Péter és Fábri Péter a Radnóti Színház kérésére. Hatalmas siker, azóta is. Mennyit változtattatok rajta?

- Egy az egyben ugyanazt vettük elő, annak ellenére, hogy az „anconai” jelző nyugodtan kicserélhető lesz „szombathelyi”-re. Nincs különbség, lehetne a címe: „Szombathelyi szerelmesek”. Szerkezetében azonban lesz egy ügyes csavar, az olasz komédián túl ugyanis arról is szól, hogy adott egy színjátszócsapat, akik ezt a darabot készülnek színre vinni. Ez a dramaturgiai lelemény plusz poénokra és további nagyszerű játékra ad lehetőséget. Ezt az alapkoncepciót a Radnóti Színház bemutatója után más előadások elvetették, mi azonban visszahoztuk ezt az eredeti ötletet. A szombathelyi közönség reméljük, egy vérbő commedia dell'arte-t láthat, telis-tele vidámsággal és gegekkel, csordultig szerelemmel és a ’60-’70-es évek olasz slágereivel. Olyanokkal mint a Ciao Bambina, a Volare és a Felicita.

- Miért pont az Anconai lesz az első szombathelyi rendezésed? Te választottad, vagy felkérés?

- Eredetileg másra voksoltam volna, de megértettem Jordán Tamásék szándékát. Ez a darab, ha jól sikerül, rendkívül közönség-barát. Egy újonnan induló színháznak nagy szüksége van arra, hogy magához vonzza a nézőket. Emlékszem, amikor elkezdtem rendezni, az első előadásom Egerben volt, igazgatóváltás után, egy induló színháznál. Akkor ott megrendeztem a Valahol Európában című musicalt, ami nagy siker lett, és becsalogattuk vele a közönséget. Most itt is valami hasonlóra készülünk, arra, hogy a bemutató után a szombathelyi polgárok azt kérdezgessék: Láttad az Anconait? Mert muszáj megnézni… Humoros, szerethető darabra készülünk.

- Nem könnyű vállalás…

- A könnyű műfaj, ha jól akarod csinálni a legnehezebb, ezt állíthatom. A nézőnek semmit nem szabad látnia abból, ahogy a poén megszületik. Jó példa erre, amikor valaki otthon viccet mesél. Jól elmondani igazi bravúr, rengeteg munka van mögötte. Ugyanígy ahhoz is rengeteg erőfeszítés kell, hogy estéről-estére a világ legtermészetesebb módján megnevettessük a közönséget.

- Nem nyomaszt ez a teher, hogy itt Szombathelyen most nagyon muszáj jót csinálni?

- Nekem ez nem teher, mert nem így fogom fel. Nem lehet úgy rendezni, hogy az lebeg a szemem előtt, hogy mit kell elérnem vele. Én a történetet szeretném a magam stílusában, a színészeken átszűrve megrendezni.

- A '90-es évekhez képest a darabnak külön aktualitást ad, hogy ötletében igen hasonlít a Mamma Mia-hoz: sok örökzöld köré gyúrtak egy kedves mesét.

- Lehet, látod erre nem is gondoltam. A retro érzés az, ami ennek a darabnak, a '90-es évekhez képest plusz adhat. Kapott általa egy posztmodern idézőjelet. A világban most mérhetetlen nagy divatja van a musicaljátszásnak, de mi kicsit másképp nyúlunk ehhez. Nemcsak slágereket, hanem közben egy vicces musical-stílusparódiát is előadunk.
Rengeteg ötlet-kezdeményezésünk van, de még nem kristályosodott ki minden. Elég, ha elmesélem, úgy ér véget a darab, hogy elbontják a díszleteket a színpadról és a zenekar körül. Kiderül, a tagok csak félig öltöztek fel, fölül szmoking és fehér nyakkendő, lent pedig…No, majd meglátjátok. Ilyen és hasonló gegekkel lesz tele az előadás. Számtalanszor lebuktatjuk önmagunkat is. A mai próba egyik nagy leleménye, hogy még a Csillagok háborúja is megidéződik a színpadon.

„Az Operett más, „kőkemény” színház”

- Elsősorban zenés műfajok rendezőjeként ismerhetünk. Tudatosan választottad a „könnyebbet”, vagy rád ragadt?

- Rám ragadt, de rendeztem már Dosztojevszkijt is. Csináltam x számú zenés darabot, amik sikerrel mentek, és futottak utánam. Most már utolértek, és együtt szaladunk, San Franciscotól Szibériáig sokfelé hívtak rendezni.

- Nem mellesleg az operettszínház főrendezője vagy. Nem nehéz összeegyeztetni az ottani teendőket az itteni, és egyéb munkákkal? Könnyen elengednek?

- A direktor, Kerényi Miklós Gábor nagyon fair. Tudja, hogy rendező vagyok, amíg ellátom az ottani feladataimat, addig semmi kifogása sincs az ellen, hogy másutt is rendezek. Ez a színháznak, a színház hírnevének is jót tesz.
Itt Szombathelyen most nem csak az van, hogy eljövök és rendezek egy darabot. Itt bíznak abban is, hogy én is el tudok helyezni egy téglát az alapban. Nem csupán egy darabot kell jól megcsinálnom, hanem közben egy csapatot is össze kell kovácsolni. Sokkal több ez, mint egy egyszerű munka, ezért is szeretek itt lenni. A szombathelyi színház az elmúlt hetekben nagyon a szívemhez nőtt. Olyan színészekkel dolgozni, mint Tibke (Szabó Tibor) vagy Kiss Mari, vagy bárki mást is kiemelhetnék, nagy megtiszteltetés, és egyben kihívás. Nagyon jó itt lenni, és szeretnék sokat itt lenni. Az Operett más világ, „kőkemény” színház, más léptékű.

- Az alkotó szabadsága szűkebb?

- Nem, egyáltalán nem. Csak tényleg más az ottani lépték: százötvenszer kell megtöltenünk egy ezerfős nézőteret. Damoklész kardja kicsit élesebb, de ettől a feladat inspiráló. Itt Szombathelyen a szabadság, a színházban az emberek közötti nyíltság, és családias hangulat motivál. Ott az operettben, az ország leglátogatottabb színházában a profizmust, az, hogy tilos tévedni, azt nagyon szeretem. Kőkemény fegyelem és összeszedettség van.

- Az operettel, mint műfajjal szemben sokan előítéletesek, lenézik. Te hogy vagy ezzel?

- Én tényleg szeretem. Az olaszok a színpadon feltalálták a commedia dell artét, a németek az expresszionista drámát, az amerikaiak a musicalt, a franciák a polgári bohózatot, de mi van nekünk, magyaroknak? Az operett. Tudom, mennyi előítélet él vele szemben, de ez olyan, mintha saját gyerekét nézné le az ember, mert a másiké okosabb. Mi találtuk fel, Kálmán Imre, Lehár Ferenc a miénk. Védeni kell, tudatosítani ezt, mert abszolút hungarikum. A világon a legismertebb magyar Puskás Öcsi után Kálmán Imre, nem telik el olyan perc a világban, hogy valahol ne játsszák a dalait. Félre ne érts, nem a panoptikumot szeretem, az operettet meg kell újítani, de meg is kell védeni. Én a műfajt valahová az abszurd és a költői realizmus közé teszem, mindig keresem egy-egy darab helyét. Mint egy szerelmes játék, úgy vagyok én az operettel!

Egy színházban a színész a legfontosabb!

- A munkamódszeredről azt mesélték: az elején roppant megengedő vagy, egy idő után aztán bekeményítesz.

- Amíg nem ismerem a színészeket, addig nagyon nehéz megszabnom, mi hogyan legyen. Két-három hét után rájövök, kihez mi a kulcs, addig hagyom, hadd főjjenek saját levükben. Az utolsó két hétben aztán összerakom az előadást, addig viszont tényleg hagyom a színészeket, mert nagyon kíváncsi vagyok, miként gondolkodnak, miként nyúlnak a szerephez. Ha másként teszem, megfosztom őket a személyiségüktől, mert egy szerep szerintem akkor jó, ha a színész maga indukálja, fejleszti ki.

- Színész-centrikusságod annak is köszönhető, hogy pályád színészként kezdted?

- A főiskolán is azt tanulhattam, hogy a színházban a színész a legfontosabb. A rendező, az igazgató és a személyzet mind azért dolgozik, hogy a színész fel tudjon menni a színpadra, és el tudja játszani a szerepét.
Azért is szeretem Szombathelyt, mert itt nem kell a műszaknak ezt elmagyarázni, mert itt a színészt megbecsülik, és ez jó.

- Láthatunk még színpadon, színészként?

- Majd 12 év múlva, ötvenévesen egyszer megint pályát váltok, lehet, hogy akkor visszatérek. Utoljára négy éve játszottam Pécsen, de egyszer a Nemzetiben a Vesztegzár a Grand Hotelben című előadásban beugrottam Garas Dezső helyett. Nagy megtiszteltetés volt ez nekem.

- Milyen munkák várnak az idei szezonban?

- Legközelebb Pécsre megyek, ahol egy prózai darabot, Lev Birinszkíj: Bolondok táncát rendezem, egy századeleji orosz vígjátékot, egy mérhetetlen keserű szatírát a forradalomról. Utána az Operettben visszük színre a Rebecca című musicalt, amit Silvester Lévay írt a Manderley-ház asszonya című regényből. Majd Kecskeméten következik egy újabb prózai mű: Arthur Miller drámája, a Pillantás a hídról.
Egyébként minden évben törekszem arra, hogy egyformán rendezzek prózai és zenés darabokat. Valamikor sikerül, valamikor nem, úgy tűnik, idén végre összejön…

- Családod van?

- Igen. Samu, a kisfiam most kétéves, és az egyetlen rossz dolog Szombathelyen, hogy ő nem lehet most itt velem. Persze, ha itt lenne, nehezen tudnék dolgozni, de nagyon hiányzik. Az utolsó hétre azért leköltöznek hozzám az édesanyjával, a főpróbára is beviszem, és mérem az időt, mikor kezd el sírni, mikor unja el. Ha a kétéves fiamat nem köti le, akkor nincs mese, újra kell csinálni.

-Rendezel még Szombathelyen? Vannak további tervek?

- Szeretnék. Egyszer jó lenne megcsinálni itt a Kabarét… Egyébként remek hangadottságokkal bír a társulat: Kálmánczhelyi Zoli pont úgy énekel, mint Sting, de néha keveri Bruce Willis-sel. Németh Juci hihetetlen, önmagában egy gospel kórus. Tibke maga Pavarotti, nem beszélve Kiss Mariról, Bálint Éviről, Péter Katáról és a többiekről… Annyira jók, hogy még CD-t is megjelentetünk a bemutatóra!