Az ördög és a fésű nem alszik: Nyolc nő
Poirot általában nem sokat ad az ujjlenyomatokra és más hasonló bűnjelekre, ő a mozgékony kis szürke agysejtekre meg a pszichológiára esküszik. Robert Thomas Agatha Christie típusú, a végére kicsit megcsavarintott bűnügyi komédiája szintén fölkínálja magát a lélektani pepecselésnek – aminek azonban nemcsak egyszerűen fittyet hány, hanem egyenesen ellene is dolgozik a WSSz Nyolc nő bemutatója. Bár pepecselés itt is van bőven. A rendezés és a látványtervezés két kézzel és jókedvvel szórja a groteszk és parodisztikus ötleteket, ha másért nem, talán ezért érdemes akár többször beülni az előadásra. Egy nézésre biztos nem lehet észrevenni, befogni az összes „vizuális leleményt”. (Hogy például kinek a fotója látszik a falon, állandó távollétében ki személyesíti meg a sanyarú sorsú családfőt a behavazott francia kastélyban, Pilinyi Márta díszletében.) Ezzel a durván elrajzolt, egyúttal részletesen „kidolgozott” nyolc nővel (valahol az Adams Family, az Ollókezű Edward meg valami istenháta mögötti kortárs ír dráma között) különben is nehéz betelni: annyira taszítóak, hogy már vonzók.
(Bezzeg a snájdig, fess családfő. Na mindegy.) Úgyhogy itt legalább annyira főszereplő a jelmeztervező, a sminkes, a kellékes – Bujdosó Nóra, Takács Katalin, Jenei Ágnes –, mint a színésznők. Többnyire tényleg a megszólalásig kell várni, hogy kiderüljön, ki rejtőzik a maszk és a jelmez alatt: Németh Judit, Alberti Zsófi (újra színpadon, de jó!), Fekete Linda, Sodró Eliza, Grisnik Petra, Bálint Éva, Edvi Henrietta, Vlahovics Edit (most szerencsére kiugrik a tolószékből). Ez a nyomozás első része, ami a nézőt illeti. Kár, hogy a szereplők azonosítása után csökken az izgalomfaktor. Mintha a rendezés megállt volna valahol félúton (nem lélektani krimi, de nem is paródia). Vagy Göttinger Pál rendező túl sokat bízott volna a kosztümökre, és kevésbé figyelt volna a hozzá való (egységes) játékmódra. Úgyhogy a karakteres kosztümök alól gyorsan elővillannak – nem annyira a krimi karakterei, hanem inkább maguk a színészek. Sodró Eliza persze lubickol a groteszkben, ahogy Bálint Évának is félelmetesen jól áll a frusztrált vénlányszerep. (Elnézve Augustine-t, fölmerül az emlékezetben a Pacsirtafilm kedvéért eltorzított Nagy Anna képe.) Az ördög azonban a részletekben rejlik, viszont nem alszik. Sőt: a sarokba szorított Augustine néni dermesztő bejelentése szerint a fésűk sem alszanak, sosem. Jó lesz vigyázni.
