„Azért az jelent valamit: hogy egyszer csak jól érzi magát az ember”

2009. április 8.
"Él bennem ez a kettősség: én most színész vagyok vagy zenész? Ezzel jól elbolondozom az életemet." - a héten Szerémi Zoltánnal beszélgettünk.

- Pályafutásod alatt számos vidéki színházban megfordultál.

- Három éve merészkedtem a Dunántúlra, előtte mindig úgy alakult, hogy a Duna-Tisza köze tájára szerződtem. Szép éveket töltöttem Szolnokon, Miskolcon és Szegeden. Két évvel ezelőtt leszerződtem Veszprémbe, az idei évadtól pedig itt vagyok Szombathelyen. Hangulatos ez a város, sokkal hamarabb beilleszkedtem ide, mint máshová. Volt, ahol évek múltán is idegenként mozogtam. Mondván, nekem itt ehhez a helyhez semmi közöm, én Pesten lakom. Itt viszont hamar kialakítottam egy kis világot, amiben jól érzem magam. Ennyi személyes holmit egyetlen korábbi helyemre sem hoztam magammal. Azért az csak jelent valamit: hogy egyszer csak jól érzi magát az ember! Volt, ahová csak az aktuális ruháimat vittem le, és azt mondtam magamnak, megcsinálom a feladataimat, ennyi, de az életem Pesten van. Itt megtört a jég. Lehet, hogy most hétvégén is itt maradok.


- Kirándulsz egyet?

- Esetleg. De főleg zenei téren van annyi restanciám, hogy inkább azzal foglalatoskodom. Különben, ha van egy kis időm Pesten is ezt csinálnom.

- Ha szabadnapod van, máskor rohansz vissza Pestre?

- Általában.

- Nem lett volna egyszerűbb akkor Pestre szerződni?

- Voltam én a Vígszínházban öt évet, igaz jó régen, 1986-ban jöttem el. Így alakult. De csak azért Pesten lenni, mert a színház netán néhány megállónyira van, nem elég. Vidéken jó társulatokat találni, jó színházi műhelyeket. Eddig ahol voltam, mindig nagyon jól éreztem magam. Mikor pedig már nem annyira, akkor léptem.

- Veszprémből az alakuló szombathelyi színház miatt jöttél el, vagy egyébként sem maradtál volna?

- Maradhattam volna, csak jött ez a színházalapítás, és nekem sokkal többet nyomott a latban, minthogy ott maradjak.

- Tényleg hogy kerültél az itteni csapatba?

- Jordán Tamással régóta ismerjük egymást, igaz nem dolgoztunk soha együtt. Ideje volt véget vetni ennek az állapotnak.

 

Gajev olyan ember, aki fejben játssza le az életét

- Most viszont Jordán az első szombathelyi nagyszínházi rendezésében, a Cseresznyéskertben Gajevet, a hebehurgya arisztokrata nagybácsit alakítod. Tavaly ugyanezt a szerepet még Veszprémben játszottad. Azért furcsa lehet, más társulatban, más színpadon, más díszletvilágban ugyanaz a szerep.

- Hát igen, a veszpréminek tavaly januárban volt a premierje. Nekem azonban inkább az okozott nehézséget, hogy más fordításban játszottuk ott és itt. A próbák alatt a két fordítás szkanderozott a fejemben. Bevallom, időnként egy-két mondat akarva-akaratlanul átment a másik verzióból. Én azonban Gajevként most egészen mást csinálok, mint tavaly Veszprémben. Tamás – ez remek színészpedagógiai érzékét is mutatja – igazán új dolgokat tudott nekem mondani erről a szerepről. (A sors iróniája, hogy ő is játszotta a szerepet annak idején a kaposvári előadásban.) Gajev vidám ember, kérdés, persze, hogy ez mennyire csak máz, egyfajta álca csupán. A legvégén aztán lehull róla is a lepel, mert, ha valóban annyira vidám lenne, akkor nem pusztulna bele, hogy végül ott kell hagynia mindent. Felelőtlen ember, és nem csak abban az értelemben hogy link, és nem vállalja a döntéseit, hanem azért is, mert úgy gondolja, inkább ússzon el minden, csak neki ne kelljen semmiben és senkivel konfrontálódnia. Addig halogatja a döntéseit, míg a végén már módja sincs dönteni…

- Ej, rá érünk arra még… ahogy a magyar Patópálok is tették hajdanán.

- Ez nem jutott volna róla eszembe. Egy passzív alak, aki úgy gondolja, hogy a dolgok majd megoldódnak nélküle is. Játékos ember, aki saját álomvilágába menekül. Állandóan biliárdozik, és ha történetesen nincs dákó a kezében, akkor is folyton játszik, fejben. Olyan ember, aki nem a valóságban él, hanem fejben játssza le az életét. Ez fájdalmas, ráadásul érzek némi rokonságot a saját lényem és Gajev között, de remélem, ennyire link és felelőtlen mégsem vagyok. De nálam is előfordul, hogy valaki azt hiszi, őt figyelem, pedig á…, egészen máshol járok. Remekül elvagyok a saját fejemben…

- Mindig színész akartál lenni? Van egy jó sztorid erről?

- Nincs, miért másoknak van?

- Meséltek páran:)

- El ne hidd… Na, jó… Nem emlékszem olyasmire, hogy lángbetűkkel megjelent volna előttem, hogy „LÉGYSZINÉSZ!!!” :-))) Inkább afféle búvópatakként, titokban, szép lassan érlelődött bennem a gondolat, amit sokáig magamnak sem mertem bevallani. Az első impulzust a KISZ Központi Művészegyüttes adta, egy-két évet játszottam ebben a kiváló amatőr csoportosulásban. Korábban itt kezdett Eperjes Karcsi, Szerednyey Béla és Hernádi Judit is. Először innen jelentkeztem a főiskolára, nem vettek fel. Következett a Nemzeti Stúdió, majd egy év múlva újra megpróbáltam, akkor aztán sikerült. Viszonylag későn jutottam be, húsz is elmúltam már. A színművészetit nagyon szerettem. A Marton-Valló osztályba jártam.

- Kikkel jártál egy évfolyamra?

- Osztálytársam volt Rudolf Péter, Ivancsics Ilona (a Szomszédok sorozatból az énektanárnő), Nagy Miki, aki később a Ruttkai Éva Színház vezetője volt… A párhuzamos osztályba járt Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Rátóti Zoli, Méhes Laci. Jó erős évfolyam voltunk. Szinte az egész évfolyam már negyedikben leszerződött a Vígbe. Mindkét osztályfőnök, Horvai István és Marton László is a Vígben volt, így tulajdonképpen ez volt az anyaszínházunk. Maradtam pár évet, aztán hívott Schwajda György Szolnokra. Nagyon szép éveket töltöttem ott egy jó csapatban.

- Akkoriban volt társulat tag Szolnokon Vlahovics Edit is?

- Igen, de nem emlékszem, hogy lettünk volna együtt színpadon. Én többnyire operettekben voltam, az összes táncos-komikus szerepet eljátszottam.

- A könnyedebb műfajban mozogsz otthonosabban?

- Nem jellemző, de nálam nincs akadály, színészként eléggé „gumiember” vagyok, ilyen is tudok lenni, meg olyan is…

- A filmszerepek azonban elkerültek.

- Igen, a film valahogy kimaradt, nem tudom min múlik. Lehet, hogy már castingokon ott kell lenni, hogy legalább eszébe juss a rendezőknek. Elég régen vagyok már vidéken, így még ha ismernek, tudnak is rólam, akkor sem igen jutok rögtön eszébe a rendezőknek.

- Lehet ez a gumiemberség egyik hátulütője is.

- Lehet, mert nem vagyok benne egy skatulyában sem… Ha egy filmbe kell mondjuk egy katonatiszt, vagy például a falu bolondja, akkor öt-hat színész neve merül fel… Na, abban az öt-hatban kell benne lenni.

- Amikor te végeztél a Rudolf-Eszenyi páros volt az ügyeletes „sztár”.

- Sokat forgattak tényleg, Pétert már elsőben hívták. És milyen jó filmekben játszhatott! Egy-két tévés szerep azért jutott. Nagyon szerettem például a Zilahy Tamás rendezte, kávéházakról szóló sorozatot, korabeli jeleneteket és dalokat adtunk elő, egy nagyon helyes színészcsapattal. Néhány reklámban is szerepeltem, de azokra hadd ne legyek büszke. Persze, nem mindegyik reklám szégyellnivaló, főleg, ha van benne valami poén, és kimondott színészi feladat… Vagy ha netán valami nemes ügy érdekében készül, az ilyet akár kötelesség is elvállalni. Úgy lenne jó élni, hogy elfogadhatatlan kompromisszumokra ne kényszerüljön az ember, ne az motiválja, hogy mennyit fog érte kapni.

- Csak azt elvállalni, amihez igazán kedved van.

- Nem rossz… Egy felmérés szerint Magyarországon, ha a lottón öttalálatost nyerne, a lakosság 65 százaléka váltana, nem folytatná a jelenlegi munkáját. Ez azt jelenti, az emberek kétharmada nem azt csinálja, amit szeret. Ez azért kemény.

- Te mit csinálnál?

- Látod én abba a harmadba tartozom, akik maradnának. Viszont csak azt vállalnám el, amit én akarok.

- És csinálnál egy lemezt?

- Azért remélem ennek nem csak az a feltétele, hogy öttalálatosom legyen. Mondjuk, adnék pénzt arra, hogy csináljunk közösen darabokat, fiatal tehetségeket támogatnék. De ezek sem az öttalálaton múlnak, hanem azon, hogy az ember merje azt csinálni, amit akar. Ha igazán tehetséges vagy, előbb utóbb célba fogsz érni. Ezt magamnak mondom, hogy mások is értsenek belőle.


„Annyi elmaradásom van”

- Honnan benned ez a zeneőrület?

- Gimnáziumban, amikor Dolák-Saly Róbert barátom (akivel egy osztályba is jártunk) megmutatott nekem két akkordot egy gitáron, én már ezzel a két akkorddal írtam egy saját számot. Aztán az idők folyamán egyre többet foglalkoztam vele, rájöttem, a színház mellett a zene az, ami leginkább érdekel. Kialakult bennem ez a képesség, hogy pillanatok alatt képes vagyok zenét szerezni, elém raksz egy papírlapot egy szöveggel, és nem túlzás, három perc alatt írok rá egy számot. A Mackó kalandjainak a zenéjét, azt a tíz számot öt nap alatt készítettem el, ilyenkor leül az ember, és csak jön…

- Szöveget is írsz?

- Igen, de ennyi zenéhez nem győzök szöveget írni. Zenében termékenyebb vagyok.

- És zenekarod volt már?

- Nem, ezért is mondom, nagyon le vagyok maradva. Él bennem ez a kettősség: én most színész vagyok vagy zenész? Ezzel jól elbolondozom az életemet… Azért is örülök a lehetőségnek, hogy megírhattam a Mackó kalandjai zenéjét, mert úgy tűnik, dalaimat a kollegáim is kedvelik, hallom vissza, már dúdolják őket. A zenekarral kapcsolatban: szó volt róla, de most a színházban mindenki nagyon leterhelt. Felmerült, hogy a stúdiósokkal is csinálunk valami zenei formációt, mert nagyon szerettem volna végre legalább egy átmeneti, Tünet együttest. Apropó, milyen jó zenekarnév lenne: „Átmeneti Tünet. A szombathelyi Homo Ludens színházi csoportosulás az Osztálytalálkozó című zenei anyagomból szeretne egy táncszínházi produkciót csinálni. Tizennégy dalból áll a darab, amelynek szövegírója Janik László, szegedi kollégám és barátom. Ráadásul terveink szerint a számok nem felvételről, hanem élőben hangzanak majd el.

- Milyen stílusú zenéid vannak? Mint az Osztálytalálkozó, gitáralapúak?

- Nem feltétlenül. Nagyon sok olyan számom van, amiben nincs is gitár. Ahány, annyiféle. Van egy saját stílusom persze, ez nyilvánvaló. Tényleg rengeteg dalt írtam már, vannak, melyeket több mint tíz éve hordozgatok magamban. Meg kérdezték már tőlem, biztos, hogy másoknak írom, nem magamnak? De hát ki akarna csak magának írni? Ahhoz nem is kell megírni, elég, ha csak magában van… (hű, de sokértelmű lett ez így..!)

- Párszor rendeztél is, készülsz most is valamire?

- Bevallom, itt is szeretnék rendezni, sok minden van a fejemben… Most az évad végén tárgyalások jönnek Jordán Tamással, majd meglátjuk…

- Az ország jobbnál jobb színpadain dolgoztál, nem zavar a Hemo-ban ez az ideiglenesség, lelakottság?

- Nem, mert sikerült bele életet lehelni. És, ha minden a tervek szerint alakul, egy év múlva erre az épületre valóban rá sem lehet majd ismerni. Szolnokon, amikor felújították a színházat, egy évig nem volt hol lennünk, ideiglenes helyeken játszottunk. Őrület, de a színháznak az volt a legerősebb évada. Nem baj, ha jövőre itt az épületben történetesen álló nap malterosládákat kerülgetünk. Mert, ami majd utána jön, az valami nagyon jó lehet!


„A sakk megtanít arra, hogy minden mennyire relatív”

- Valahol olvastam, meg nem tudom mondani már hol, hogy a Szerémi felvett, amolyan művészneved.

- Igazság szerint már ez a nevem. Apám családi neve Papp, a főiskola harmadik évéig Papp Zoltán voltam. A probléma csak az volt, hogy volt egy idősebb kolléga, aki ráadásul ugyanúgy írta a nevét, mint én. És, mivel anyai ágon a család Szerémi, ráadásul ükapai ágon rokonom volt a Vígszínház alapító tagja, Szerémy Zoltán, e név mellett döntöttem. Főiskolai tanáromnak, Marton Lászlónak eleinte nemigen tetszett, mondván, olyan , mintha rólam már most bérlet lenne elnevezve, idővel aztán megbékélt vele ő is. Nem művésznév tehát, hanem névváltoztatás történt. Már a fiam is Szerémi.

- Ő mekkora? Vannak színészi ambíciói?

- Huszonegy éves, gazdasági főiskolára jár, tudtommal nincsenek, vagy ha igen, jól titkolja. Mint, én annak idején.

- Család?

- Házas voltam, jó régen elváltam. Egyszer volt Budán kutyavásár…

- Pesten is születtél?

- Igen, de háromhónapos koromban „lehurcoltak” a szüleim Dunaújvárosba, ott kaptak lakást. Akkoriban még Sztálinvárosnak hívták. Szüleim tanárok voltak, a művészetet mindketten nagyon szerették, apukám nagyon muzikális volt, anyukámtól az irodalom szeretetét kaptam, igazán jó elegy volt. Aztán amikor harmadikas gimis lettem, visszaköltöztünk Pestre. Azóta is szeretem Pestet, így leharcolva is, szép ez a város. Azt hiszem, az nem múlt el belőlem, hogy gimis koromban én annyira vágytam Pestre, hogy azt elmondani sem lehet. Amikor megtudtam hogy jövőre felköltözünk, egy évig azzal keltem-feküdtem, hogy a térképen az utcákat nézegettem. Nekem az Üllői út olyan volt, mint a Broadway, a világ közepe. És, ez a rácsodálkozás, pedig már harminc éve ott lakom, a mai napig tart. Nem a város tehet róla, hogy az utcákon ennyi autó és ennyi szemét van, hogy ennyire hagyták lepusztulni.

- Pestinek vagy dunaújvárosinak érzed magad?

- Nagyon Pestinek, de néha lelátogatok Dunaújvárosba is. Nagyon szép gyerekkorom volt itt. A stranddal átellenben laktunk, a nyaraim azzal teltek, hogy reggeltől estig fociztam és úsztam. Jó volt ott fiatalnak lenni.

- A sport megmaradt?

- Annyiban, hogy azóta is sportőrült vagyok, sokáig tagja voltam a színészválogatottnak is, jártam edzésekre, meccsekre. Az utóbbi években azonban eléggé elhanyagoltam a dolgot… Meg is vagyok ijedve, mert szó van arról, hogy itt a színházban is alakul egy csapat. Nem tudom, be merjek-e állni, nagyon rég nem rúgtam már egy egyeneset senki lábába. Ellenben másik szenvedélyem egy kevésbé mozgásigényes sport: a sakk.


- Összemérted már sakk-tudásod Jordán Tamással is?

- Pár hete játszottunk egy nagyon jó partit. Kikaptam, de jó meccs volt. Mentségemre szóljon, Tamás tényleg nagyon jól játszik. És messze nem csak sakkot. Mert, gondolom, mindkettőnk szerint: a játék szent. A játékkal az ember kicsit Istent játszik… Játékszabályokat (törvényeket!) alkot és azokat betartja és betartatja… Kevés szánalmasabb lehet annál, mint játékban csalni… A sakkban például az a szép, többek között, hogy remek jellemformáló, sokan nem gondolnák, de megtanít arra, hogy minden mennyire relatív: az egyik pillanatban még remekül állsz, bizakodsz, kérsz egy kólát, le-föl sétálsz, nyugodt vagy, mert tudod, mindjárt megnyered a játszmát. Aztán egy rosszat, vagy csak nem elég jót lépsz, és onnantól már az életedért kell küzdened, hogy ki ne kapjál. Itt a színházi klubban is jó lenne egy bajnokság, csak eddig nem volt rá idő, elég sűrű napokat éltünk. Ez az évad tulajdonképpen nem volt más, mint egy hosszú-hosszú ismerkedési est. Talán most jön majd el az az idő… A sok ismerkedési est után – klubdélután – sakkal…

szerző: szilva
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.