Bedobozolt életünk meséje
Réthly Attila rendezésében november 24-én kortárs cseh komédiát, életmontázst láthat majd a Weöres Sándor Színház közönsége.
Petr Zelenka darabja, a Hétköznapi őrületek villanásokból áll, élettöredékekből, létmozaikokból. Olyan, mintha öt percet eltölthetnénk egy emeletes ház minden egyes ablaka előtt.
Különböző életek, különböző szokások, a mindennapiság averziói sokszorozódnak. Belátunk az otthonokba, belátunk a hálószobákba, de még a mosdókba is. A darab műfaja szerint komédia. De mint minden jó komédiánál, itt is a kőkemény drámát kacagjuk körül. Legfőképpen azt, hogy az ember milyen csetlő-botló módon próbálkozik megtalálni a helyét az életben, milyen elkeseredett harcot vív azért, hogy otthon érezze magát a világban. Egy olyan világban, amely láthatóan elaprózódott, széttöredezett.
Zelenka drámája nem a vidéki ember életéről szól, és nem is a kertvárosi ember problémáival foglalkozik. Ez a darab a panelrengetegben bolyongó emberekről beszél. Azokról, akik a modern kor dobozaiban vergődnek. Ránk szűkülő fachokban. Doboz az iroda, doboz a telefonfülke, dobozból sugározza felénk magát az áthazudott világ, dobozban utazunk egyik emeletről a másikra, és dobozokban éljük a mindennapjainkat, dobozokban rakják elénk az élelmiszereket. Kivilágított kockákban, hártyavékony falak között zajlik a kirakat-létezés. Olyan világ ez, ahol akarva akaratlanul átszűrődnek egymásba az életek, miközben semmi közük nincs egymáshoz. Olyan világ ez, ahová beszorulnak a családok és elidegenednek a steril panellapok között. Az apró, fülkeszerű otthonokból egyre inkább fogy a levegő. Ebben a zsúfolt térben futnak egymás mellet párhuzamosan a sorsok.
Fodor Ákos Epilógus egy készülő fejlődésregényhez című verse jut eszembe. A verset megcímezte az ajánlásban: „élet-társaimnak”, vagyis nekünk küldi. „Nem emlékszem semmire: mindent tudok. Mindent elmondtam. Kezdődhet a csend, folytatódhat. Ismét gömb-boldoggá pihenhetnek a dolgok. Pótolhatatlanok vagyunk, de nélkülözhetőek.” A vers összefoglalja a lényeget. Szomorú a konklúzió. Az egyediségre, különlegességre született ember a magányban nem tudja életre váltani napjait. Ez pedig nem feltétlenül csak párkapcsolati szinten kialakuló egyedüllét, hanem egy sokkal rétegzettebb elszigetelődés. Ebben a darabban a magány minden szegmensével találkozunk. Ott van a társadalomban, ott van a családban, ott van a barátságban és a munkahelyen is.
Idegen embereket hívogatnak, csak hogy ideiglenesen célbaérjenek a mondataik. A házaspár egymás ruhájába bújik, hátha abból valami varázslatos módon kiderül, ki az, akivel egy életet leéltek. Az egyik szereplő beleszeret egy próbababába, mondván, lehet rajta gyakorolni a kommunikációt a nőkkel. Mintha a felesleges ember a 19. század örökségeként feltorlódott volna a 21. századra. A Hétköznapi őrületek a társas magány frusztráló életérzését közvetíti. Egy beszédképtelen állapotot. A panellakások panelbeszélgetéseket alakítottak ki, panel-gondolkodást. Kölcsönös elszigetelődések megközelíthetetlenné teszik a figurákat. Elcsúsznak egymás mellett. A darab egy többszörösen figyelemhiányos állapotot villant fel. Furcsa ellentmondásra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy bár minden ember egyedi, ezt az egyediséget csak egy másik ember tekintete, odafigyelése adhatja meg a számára. Az egyediséget mindig egy másik ember indokolja.
Akik a paneldzsungelben rekedtek: Bányai Kelemen Barna (Petr), Németh Judit (Anya), Mertz Tibor (Apa), Kálmánchelyi Zoltán (Mokka), Gonda Kata (Jana), Balogh János (Ales), Orosz Róbert (Jirzsi), Hartai Petra (Aliz), Nagy Cili (Sylvia), Horváth Ákos (Főnök), Bálint Éva (Anna), Matusek Attila (Éva, a kirakatbábu).