Berendezik a nagy kék pékséget
Aztán el is tüntetik, az utolsó morzsáig.
Az alapot Devecsery László „interaktív meséje”, A kék pék adja, ráadásul nem először a WSSz történetében. A szöveghez Szerémi Zoltán szerzett zenét, a korábbi előadáshoz felvétel is készült, a keddi új bemutatón ebből hallhattunk részleteket. De most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy milyen tökéletesen működnek együtt: Hartai Petra, Kenderes Csaba és a gyerekek. Még szép: a játék a mesterségük. Mindannyian magától értetődő módon tologatják teljes erőbedobással a nem létező, viszont könnyen odaképzelhető, a valódinál igazibb asztalt, még át is bújnak alatta, gyúrják a tésztát, sorban állnak a kemencénél, segítenek megfogni az egeret; élnek a játékban, élik a játékot.
Külön csodálatos, ahogy a színészek (a kék pékségre vágyó Kalács Kázmér és b. neje) kézben tartják az eseményeket: könnyedén, természetesen, minden váratlan eseményre azonnal, pontosan, kreatívan reagálnak. Mert ahol kisgyerekek vannak, ott sose lehet tudni. Vagy mégis? Ennyi önfeledtséget negyvenöt percben mindenesetre ritkán látni. Az óvodások, kisiskolások minden kétely nélkül odaadják magukat a játéknak. Amíg nincs eszköz, kellék, csak ők, a képzeletük meg a két színész, a varázs magától működik. Amikor bekövetkezik a végső fordulat, valaki fölkiált, hogy hohó: látja az asztalt a függöny mögött. Mégis van itt valami turpisság. Mert a végén tényleg „odavarázsolódik” és begördül az asztal, megrakva kék színű kaláccsal (köszönhetően az Élelmiszeripari és Földmérési Szakképző Iskola diákjainak). De két pislantás, és volt kalács, nincs kalács, egy morzsa se. Hiába: a legnagyobb varázslók gyerekek, mint a madarak. És föltétlenül Hartai Petra meg Kenderes Csaba.