Boldog évadvég és Mohácsi-randalír
Mint a mesében: a sikeres szerelmes csók után minden ott folytatódik, ahol abbamaradt anno. Közben minden megváltozott, és semmi nem változik. Ezért olyan velőtrázóan komikus és szívszorítóan szomorú. Gémeskút, malomalja, fokos; a Tápió partján vajon mit keresünk. Ezt. Itt. Most! (Sőt: üstöllést.)
A Mohácsi-testvérek, István és János nem először vették kezelésbe – Tóth Ede után és helyett – A falu rosszát, a magyar színháztörténet egyik legnépszerűbb darabját. (A forrás Kaposvár, de hát ott már réges-rég sikerült operettet is alaposan újratölteni.) Ha népszínmű, akkor idill, akkor bűntény és gazemberség, akkor melodráma és szerelem, akkor falu – esetleg kisváros , és rengeteg tánc, és még több zene. Jó szórakozás, igazságtevő, mesebeli boldog véggel. (És ez a mesében rendszerint egyet jelent a hetedhétországra szóló lakodalommal. Itt mindjárt három is készülőben.) A színpadra tett falu úgyis olyan messze van, hogy talán nincs is. Csupa kulissza, csupa csoda, csupa illúzió. Vagy mégsem. A szombathelyi Mohácsi-előadásban az a legszebb, hogy tulajdonképpen pontról pontra követi a népszínmű-hagyományt (akár Tóth Ede instrukcióit is, miszerint például Göndör Sándor fokossal jár, igazival), így lehet minden perce eleven, igazi, eszementen komikus és szívszaggatóan tragikus egyszerre. Abszurd, mint az élet. Az előadás világának alapját az a szétszálazhatatlanul sokrétegű, kifacsart, ízes, színes-szagos, rontva teremtő, irodalmi klasszikusok törmelékeiből, a napi sajtó és/vagy a valóságshow-k fordulataiból, zsargonból, népies vagy annak látszó fordulatokból, szerelmes sóhajtásokból összedolgozott nyelv(ezet) képezi, amely ma már Szombathelyen is mohácsisan ismerős, de mindig tartogat új izgalmakat. Bulvár Kund, kancacsíra, modell és kompetenciakeresés, fejlett éntudat, szeretetteljes, elfogadó családi környezet, dorbéz és randalír. Olyan jó, hogy rossz. Olyan rossz, hogy jó. Nélküle bizony meghalok a továbbiakban is. Pedig élni jó, szól ki a kórusból a deli és nagytermészetű csendbiztos szerepében Horváth Ákos, és ez a napsugaras kicsi mondat még sokáig a fülünkbe cseng, akár mint konklúzió. A nyelv akkor él, ha éltetik. Semmi hülyéskedés, semmi cinkoskodás (csak némi jól elhelyezett önirónia), kizárólag pontos, koncentrált, derekasan komoly, ezért könnyed össz/játék. Élni jó, mondja a csendbiztos, miközben a Feledi Lajoshoz férjhez menni készülő Bátki Tercsit sirató Göndör Sándor után epekedő Feledi Boriska már megint föl akarja kötni magát, az egész falu szurkol neki. Tóth Ede eperfája is megvan még, csak éppen nem terebélyes, hanem egészen kiszáradt, pőreségében inkább hasonlít a Godot-ra várva árva fájához. Csakhogy míg ott hiába várnak (bárkire várjanak), itt végül megjelenik az Úristen is, hús-vér abszurditásban és teljes életnagyságban. De addig még sok víz lefolyik a Tápión. És közben dobog, csak dobog a tánc, szól a zene. Van itt minden, csodálatos egységben és sokféleségben: népdal (Vajdaságból, Szlovákiából, Erdélyből), katonadal, népies műdal, magyar nóta. Mindez valami édes-fájdalmas, magyaros-zsidós-cigányos, cimbalmos-hegedűs-harmonikás-klarinétos, klezmeres lüktetésben, ahogy kell: Kovács Mártonmódra. (Kár, hogy a zenészeket – a zenészi teljesítményükön túl – nem „szervesíti" az előadásba, nem teszi „figurákká" a rendezés. Na de ilyen kicsire nem adunk, mert minek is.)
Parasztopera után Parasztlakodalom
Csengetés helyett sikoly a sötétben, aztán fölmegy a függöny. A szereplők mozdulatlan csoportképbe rendeződve, félbeszakadt mozdulatok megdermedt lendületével várják a királyfi, vagyis Mohácsi János rendezői csókját, hogy megtörjön a varázs, a szakács végre nyakon vághassa az ügyetlen kuktát, a macska megfoghassa az egeret, és így tovább. A film elakad, a film forog tovább: körbe-körbe, a végtelenségig. (Mert ha jól megnézzük, talán lehetne ez a nyitókép a zárókép is.) A színpadi látvány finom, első pillantásra egyneműsítő pasztelljei – a díszlet és a jelmezek – egyrészt a realitás illúzióját keltik, másrészt a falusi miliőt óvatosan mintha kisvárosiba vezetnék át: ez már a csírázó polgárosodás; van vasút is. A történet egyik központi helyszíne a kocsma: Rafaelé és Sáráé. A színpadkép elölről-hátulról, mindenestül mintha a németalföldi Bruegel Parasztlakodalom című festményére kopírozódna rá: előbb elgyönyörködünk az egészben, közben az egységben szépen, sorban kirajzolódnak, elkülönülnek a szereplők. Itt aztán tényleg mindenki másképp egyforma. A varázsütésre tánckarrá és kórussá formálódó társulat egyrészt egyetlen hatalmas, lélegző élőlényként hullámozza végig az előadást (sodor, elsöpör, lehúz, altat, befed), másrészt a főszereplőket körbeduruzsoló, megszóló, kiközösítő, visszafogadó, álszenteskedő faluban egytől egyig mindenkinek határozott, egyetlen jól irányzott lendülettel megrajzolt kontúrja van. A kocsmárosné szerepében Alberti Zsófi átszellemülten rajong Feledi Gáspárért, Németh Judit a sokat tapasztalt, már-már bölcs, karcos Tarisznyásné (módos asszony) szerepében mászna elszántan a tetőre Göndör Sándor után, Fekete Linda a becsületes magyar asszony (Csapóné) délceg mintapéldája (csípőre tett kéz kötelező), a kerekszemű Csapó – Szabó Róbert Endre rendre utasításához egyetlen szemvillanása elég. Vlahovics Edit Gonoszné szerepében muskátlis járókeretével (íme, így válik jelentésképzővé a szükség és a praktikum) hatalmát gyakorló házi uralkodó, Kálmánchelyi Zoltán a folyton részeg kántortanító szerepében végtelenített, akrobatikus rongybaba-magánszámot abszolvál (commedia dell' arte, számítógépes játékba oltva), Móri Csabának Savanyú Jóska betyáros szerepében az Isten se parancsol. Nagy Cili poentírozva káráló, kotkodácsoló tyúknak játssza a kotnyeles Sulyoknét (még egy módos módos asszony). Az egész egyensúlyos és harmonikus; még akkor is, ha a rendezői ceruza hol kicsit vastagabban, hol vékonyabban fogott.
Charles Bronson, János vitéz és Jávor Pál egy személyben
A tűzről pattant, céltudatos árvalány, Bátki Tercsi – Sodró Eliza – és a hozzá képest persze hogy kissé gyerekesnekéretlennek tűnő ifjabb Feledi – Matusek Attila – kézfogójára készülünk, miközben a csodálatosan naiv, de elképesztően céltudatos Feledi Boriska – Edvi Henrietta – tűzön-vizen halni készül, az ügyeletes falu rossza, Göndör Sándor Kenderes Csaba pedig fokossal járja a falut és céltalan-parttalan kamaszbánatában torkaszakadtából énekel. Mégsem ez a furcsa kis majdnem szentivánéji négyes, hanem az első perctől kezdve Feledi Gáspár és Finum Rózsi, vagyis Bányai Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter az előadás főszereplői. Ezt a láthatatlan, de annál fontosabb szerelemcsírát a Mohácsi testvérek nevelgették, virágoztatták ki a Tóth Ede népszínműből: a kezdeti titkolózástól, féltékenykedéstől, nem vállalástól a vállalásig, a többszöri (legalább háromszori) elárulásig, mielőtt a kakas szól. És szól a kakas már. Itt a köztiszteletben álló derék bíró és a kétes hírű „mondhatni menyecske" aki után ácsingóznak a férfiak és akit irigykedve kérnek ki maguknak az asszonyok kibontakozó románca a legizgalmasabb. Tóth Ede is gereblyével hozza be a színre Finum Rózsit, de az a gereblye Bánfalvi Eszter vállán valami különös metamorfózison esik át. Még a komikumban is méltóság van, ahogy a közösségből kitagadott nő fordulósuhogó gereblyéje elől mindenkinek el kell hajolnia, ha jót akar. (És a veszély igazi: vasvillát, vasvillát!) Finum Rózsi olyan, mint valami fájdalmasan büszke kötéltáncos, aki védőháló nélkül egyensúlyoz végig az előadáson, míg végül elnyeri jutalmát: mindjárt másnap béruccanhat a becsületes magyar asszonyok társaságában a városba „kardió spinnig aerobicra". Jó, elnyeri a kardióval Feledi Gáspárt is, végre beleállhat vele a világ szemébe. És ez a Feledi Gáspár tényleg nem akárki: Charles Bronson, János vitéz és Jávor Pál – és főleg Bányai Kelemen Barna egy személyben. Egykori falu rossza, máig fokossal a kezében (ráadásul göndör, bocsánat). Az előadás egyik telített csúcspontja, amikor Bányai Kelemen Barna a második felvonás végén nótára gyújt: „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el..." Olyan szépen, pontosan, egyszerűen csinálja, mintha drámai nagymonológot mondana. Azt is mond. Énekel. A másik hasonló intenzitású, mélységű csúcspont, amikor a harmadik felvonásban a síneken csalódottan tovainduló Finum Rózsi fölszakadó monológjában Bánfalvi Eszter ítéletet mond (rólunk): „Hát milyen falu ez? Milyen vidék? Ahol kerülik a pillantást? Ahol csak senki vagy? És ha senki se vagyok? Ahol nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal? Micsoda állatok ezek? Milyen emberek? Mit keresek én itt?"
A Félkarú Rabló és bandája
Még egy hasonló (a harmadik, illetve sorrendben az első) csúcspontja van az előadásnak: amikor a második felvonásban az áhítatos testületi holdnézés közepette a sima beszédű, aranyszájú tisztelendő szerepében Mertz Tibor – mintegy másik, táguló dimenzióban bibliai pirulásról és megszégyenülésről beszél, a kettészakadt országról, amint önmagát falja föl. Amíg a falu a holdat nézi, a Világos miatt sokáig félkarú bakter, Gonosz Pista Feledi Gáspárnak is Világos óta ellenlábasa és bandája kilopja a tojás alakú községládából a köz pénzét. Eltitkolnák, Gáspárra kennék, csak hát nem sikerül. Ezen a gonosz póluson Bajomi Nagy György szintén átütő főszerepet formál a bakterból és önkéntes tűzoltóparancsnokból, aki szabad idejében nem tüzet oltogat, hanem inkább suttyomban ügyesen a falubelieket, miközben megadóan tűri a házi terrort. Endrődy Krisztián (Jóska, botcsinálta falu rossza jelölt) és Szerémi Zoltán (Cserebogár) csekély értelmű, hatalmi mámorában végképp mértéket vesztő szerencsétlen bohócpárosa a községláda eltulajdonításához sziporkázva asszisztál neki. És amikor ők hárman a harmadik felvonásban kartondobozokkal a kezükben, a dobozokból elővarázsolt vadonatúj, csillogó-villogó tűzoltósisakokban kiülnek a Tápió partjára, egy pillanatra azt képzeljük, hogy Bajomi Nagy György mindjárt nyújtózik egy nagyot, széttárja mind a két karját, és elordítja magát, hogy „anyám, anyám...". Isten hozta: Örkény dobozolásból kiszabaduló, abszurd lelke leng át a Tápió fölött. Meg a Jóistené, aki égő csipkebokorból (egy emberként oltja a falu) lép elő, és Trokán Péterre emlékeztet, esetleg a faluszéli Makkhetes kocsmárosára, Rafaelre. Egy népszínműben még az is megtörténhet, hogy az idő kerekét visszaforgatja az isteni hatalom: jelenet még egyszer, más kimenetellel, mert Finum Rózsi nem halhat meg. Egy népszínműben pláne nem. Legföljebb a Jóisten, bár lehet, hogy csak lerészegedett. A viselkedészavaros, helyét nem találó, saját levében fortyogó, vaktában össze-visszalövöldöző Göndör Sándor viszont a kellő pillanatban kijózanodik: nem megy Ámerikába, ha egyszer Boriska képében kifogta az aranyhalat a Tápióból. Ráadásul Feledi Gáspár pillanatnyi, illuzórikus elkeseredésében úgyis puszta kézzel fölszedte a szép, új, modern világ hírnökét, a sínpárt. (A harmadik felvonás napsugaras, szelíden fénylő díszlete olyan, mintha Csehovnál lennénk vendégségben. Jaj, csakhogy Világosnál a muszkák.)
Egy pár (Rózsi és Gáspár), két pár (Tercsi és Lajos), három pár (Boriska és Sándor), úgyhogy nincs más hátra, mint az össztáncos, boldog finálé, miközben Gonosz Pista bácsi büntetésből visszacaplathat bakternak: „Azt gondoltam, addig élek, amíg bennem zeng a lélek." Zeng a lélek, zeng a szó. Boldog évadvég. Élni kell. Élni jó.
