Búcsúzunk...

"Drága Mari!

Sok mindent képzeltünk, és játszottunk el a hosszú évek során, mikor én, mint a barátja, meglátogattam. Higgyük azt, hogy ami most van, az is csak egy játék. Hiszen annyi mókás játékot találtunk ki, és csináltunk végig. Most azt játsszuk, hogy én belépek a szobájába, megállok az ágya mellett, és mint egy rendező, kétségbeesetten kiabálok magára: „Az egyetemes magyar színházi élet nevében felszólítom, hogy hagyja abba ezt a butaságot, nyissa ki a szemét, üljön föl, és mosolyogva mondja azt, hogy szeretettel csókolok mindenkit.” Maga végrehajtja az utasítást, de amikor már felült, akkor megfogom a kezét, és azt mondom, hogy ez egy ostoba játék volt! Ne játsszuk ezt soha többé!

Inkább beszélgessünk Szombathelyről, a Weöres Sándor Színházról, és arról, hogy mennyi mindent köszönhetünk Magának. Örömmel kezdi a beszámolót, hogy mennyire fontos volt Önnek is, hogy létrejött a színház, sorolja az élményeit, a színészeket, akiket megismert, és számon tartott a társulatból. Én közbevetem, hogy ne felejtsük ki a sorból a közös felolvasóestünket a „Fakuló hajnalpír” című darabot, melyet Szilárdi Béla írt, és maga olvasta Liszt lánya, Cosima szerepét, én pedig Nietzsche mondatait. Természetesen szívesen beszél róla.

Én figyelmeztetem, hogy muszáj szót ejteni a mellettem, és a színház melletti kiállásáról, mikor a Nemzet Színészei aláírásával, és nevükben írt a döntnököknek egy petíciót, ami imponáló fellépés volt az érdekünkben, majd a Városházánál tüntető tömegnek küldött egy hasonló tartalmú videóüzenetet.

Elég sokáig tart ez a nosztalgikus visszaemlékezés…

Itt én már szedelőzködöm, és azzal búcsúzom, hogy legközelebb beszéljünk arról az ígéretéről, miszerint felépülése után az első szerepe a Weöres Sándor Színházban lesz."

Jordán Tamás