Egy boldog ember

- Tervezőként a premierig milyen feladatok várnak rád Szombathelyen, a „Függöny fel!”-ben?

- Egy-két bútort kell még beszerezni, színpadképet pontosítani. Reményeink szerint egy nagyon mulatságos, olykor szívszorító előadás lesz. Most az volt a fő feladatom, hogy olyan díszletet találjak ki, amelynek mindkét oldala működik. Ez inkább tervezői-mérnöki munka volt. A Liliom, amelynek szintén én voltam a díszlettervezője, sokkal intellektuálisabb feladat volt. Molnár darabja amúgy is a szívem csücske, nagyon mélyről fogalmaz, ráadásul napjainkban is érvényes társadalmi kérdéseket vet fel. Kevés olyan színdarab van, amelynek a díszletét megálmodtam, ez volt az egyik.

- Melyik színpadképet?

- Amelyikben a két fekete ló a sarokban áll. Utólag jöttem rá, hogy ez a két ló a darabban is szerepel, csak én elfelejtettem, de beépült.

Közben petíciót fogalmaz, aláírást gyűjt

- „Támogassuk a Roma Sajtóközpontot!” címen aláírásgyűjtést szervezel az interneten. Mi motivál arra, hogy ilyen ügyek mellett is kiállj?

-A VII. kerületi önkormányzata kiköltözésre szólította fel a Roma Sajtóközpontot (RSK) és az ott működő Romaversitast és a Roma Polgárjogi Alapítványt. Ezek a szervezetek olyan magyar és európai értékeket építettek fel és képviseltek, amelyekre büszkék lehetünk, amelyeket óvni kell. És mellesleg egy éve kísértetiesen hasonló módon tették ki az általam vezetett AKKU (Alternatív Kulturális Közösségek Uniója) szűrét is. Mindössze hét hónapig lehettünk ott.

- Mi volt az indok?

- A hivatalos verzió szerint nem volt bérleti szerződésünk. A Roma Sajtóközpontnál is ez volt a kifogás, igaz, ők több mint 10 éve használták az épületet.

- Milyen hely volt az AKKU Kulturális és Esélyegyenlőség Központ, amit irányítottál?

- Az első olyan integrált központ volt Budapesten, ahol alternatív kulturális rendezvények mellett esélyegyenlőséghez köthető programokat szerveztünk. Az épületet akadálymentesítettük, így a fogyatékkal élők is biztonsággal tudtak eljutni hozzánk. A kultúra kapcsán fogalmazódott meg bennem először a gondolat: miként beszélhetünk kultúráról akkor, ha az nem mindenki számára érhető el? Az egész AKKU- szemlélet erre is épül: figyeljünk a közel egy millió honfitársunkra, tudjuk azt: amikor akadálymentesítünk, egy kicsit a saját jövőnkről is gondoskodunk. Az akadálymentesítés kérdése egyébként tervezőként is nagyon izgalmas feladat.

- Sikerült a helyet a fogyatékkal élőkkel megkedveltetni?

- Igen, hosszú hónapok munkájával. Magyarországon az akadálymentesítés gyalázatosan alacsony szinten van. Gyakorta szembesülünk azzal, hogy a fogyatékkal élők, a segítségre szorulók inkább nem mozdulnak ki: külön feladat a bizalmukat elnyerni, megmutatni, hogy tényleg van egy hely, ahol biztonsággal közlekedhetnek. Akkumuláltunk, támogattuk a civil kezdeményezéseket, és szervezeteket. Elindítottunk egy esélyegyenlőségi klubot, ahol a szervezetek lehetőséget kaptak a bemutatkozásra, egymás megismerésére.
Lehetőséget teremtettünk arra, hogy az integrált programokon találkozhassanak, együtt énekeljenek és táncoljanak a fogyatékkal élők és az egészséges emberek.
Mindamellett a mai napig nehezen tudok elszámolni a lelkiismeretemmel, amiért így alakult. Nagyon nagy felelősség, hogy elindítasz egy helyet, ahol fizikailag is biztonságban érezték magukat, kezdték megszeretni, beleélni magukat abba, hogy van egy új lehetőség, aztán mindezt egy tollvonással elvették tőlük.

Rémületesnek látja az ország elvadultságát

- Azóta a ház üresen áll?

- Igen, mi pedig keressük a helyünket. Nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb lesz egy olyan önkormányzat és testület, ahol befogadják és értékelik ezt a fajta humánus szemléletet. Az ilyen helyek – amelyekre Nyugat-Európából markáns előképeink vannak – azonban többről szólnak, mint az esélyegyenlőségről: integrációról és szolidaritásról. Ha ez a gondolkodás megjelenik a kultúrában, annak hatása van, és a társadalom egészében növeli a szolidaritást. A kultúrának, mint eszköznek szerintem épp az a legfontosabb szerepe, hogy a megtépázott, sokfelé szakadt országban társadalmi kohéziót teremtsen, elősegítse az elfogadást, és együttműködésre sarkalljon. Rémületesnek látom az ország elvadultságát, amelynek alapja az ismerethiány, a tudatlanság, a nagyon mély kulturálatlanság. Ez persze csak egy lehetséges válasz.

- Látszólag ez egészen más szelete a kultúrának, mint a díszlettervezés.

- Csak látszólag, mert a díszlettervezés során a színház minden területével foglalkozunk, a műhelyekben is vagyunk, közben a rendezővel és színészekkel is kell tartanunk a kapcsolatot. Ott vagyunk a darab születésénél, és a végénél is. Mindig is nagyon érdekelt az a struktúra, ami a színházat körbeveszi. Ezért is adtunk be pályázatot Dömötör Andrással a Kamaraszínház igazgatói posztjára, persze tudtuk, hogy nem nyerhetjük meg.

- Korábban a Tháliát is megpályáztad.

- Tervezőként volt egy ötletem, amelynek az alapgondolata abból indult ki, hogy Budapest belvárosban nem találni mást, csak kukucska-színházat. A Thália volt az egyetlen olyan hely, amely belsőépítészetileg nem jelentett értéket, amihez hozzá lehetett nyúlni. Azóta át is építették. Persze megint csak egy kukucska-színház létesült. Miközben jó ideje látni, megváltozott a színház társadalmi szerepe, az a filozófia, amit ez a belsőépítészeti tradíció képvisel, már elavult. Annak idején ezért is gyűjtöttem össze egy csapatot, hogy egy más, talán korszerűbb színházi működés alapja megszülethessen. Talán nem véletlen, de a 11 pályázatból a szakma a miénket küldte elsőnek tovább, de a politika másként döntött, és megépült az, ami megépült.

- Nem szegték kedvedet a kudarcok?

- Nem. Tamás Gáspár Miklós mondta egyszer, hogy a demokráciáért minden nap meg kell küzdeni. Én komolyan vettem azt, hogy rendszerváltás volt, és ez azt jelenti, hogy többé nem kell félni.

- Régóta független vagy – nem jobb egy társulathoz szegődni? Van olyan társulat, amelyikhez szívesen csatlakoznál?

- Persze, vannak színházak, ahol szívesen és örömmel dolgozom. Például itt Szombathelyen, ahol a társulatban remek alkotók és színészek vannak. Ez egy jó próbálkozás, amelyből érvényes és jó dolgok születhetnek. Más kérdés, hogy a város mennyire akarja ezt, mert úgy tapasztalom, a döntéshozó politikusok – tudásban, ismeretben és szolidaritásban – nagy lépéshátrányban vannak azokkal szemben, akik Magyarországon kultúrát szeretnének csinálni. Ahol van egy olyan alkotó, aki annyi mindennel próbálkozott, min Jordán Tamás, ott az ő szándékait nem szabadna már megkérdőjelezni.

- A Képzőművészeti Egyetemen is tanítasz.

- Igen, a látványtervező tanszéken egy izgalmas és ígéretes koncepciót alakítottak ki a tanárok Csanádi Judit vezetésével, amelynek részeként különböző szakemberek, új és újabb mesterek kurzusokat tartanak. Én Shakespeare szemináriumokat vezetek. Nekem amúgy komoly fejtörést okozott, visszamenjek-e tanítani, elég zűrös kapcsolatom volt anno a képzővel, meg is buktattak, aztán visszavettek. De nagyon izgat, hogy a mostani pályakezdőknek milyen vizuális ötleteik, gondolataik vannak.

- Mennyi munkád van díszlettervezőként?

- Sokkal kevesebb, mint amennyit elbírnék. Kevés színház tart státuszban állandó tervezőt, ez nagy baj, gazdasági és kulturális szempontból is. Többnyire szabadúszóként működünk, elmegyünk egy színházba, de nem ismerjük az ottani körülményeket. Számos praktikus kérdést könnyebben meg tudnánk oldani. A szabadúszásban meg az a jó, hogy sok társulattal, színházzal, rendezővel dolgozhatok, fontos előadások részese lehetek. Az AKKU komoly szeletet hasított ki az életemből, különböző produkciókban veszünk részt, de több olyan munkám is van, ami nem színházi: területfejlesztési projektekkel is foglalkozom. Ez egy rendkívül izgalmas terület számomra, társadalmilag fontosnak érzem ezeket a lehetőségeket, feladatokat.

- Tévé, film?

- Néha kapok egy-egy tévés vagy filmes felkérést, nem tagadom, sokszor ez anyagi kérdés is, ezekből a bevételekből lehet finanszírozni más munkákat. És nemrég nagycsaládos is lettem.

- Mesélnél a gyerekekről?

- A család a létezésem alapja, ők a legfontosabbak, amiről eddig beszéltem, a munkák, a sikertelenségek és keserűségek, a sikerek és az örömök, ezek mind csak másodlagos dolgok. Három gyermekem van, két kislány és egy kisfiú (hét és fél, négy és fél éves és egy hét hónapos). Nehezen számolok el azzal, hogy nem lehetek annyit velük, amennyit szeretnék – emiatt folyamatos elégedetlenség van bennem. Inkább az éjszakáimból próbálok lecsípni, de ezt sem lehet büntetlenül. Ők is a munkám részesei, tudják merre dolgozom, mit csinálok. Nagyobbik lányommal már próbákra is járok, az elrontott díszlet-makettekből néha babaház lesz. A fiam kedvenc krokodiljából pedig az Operaházba tervezett díszletem egyik meghatározó eleme lett, igaz hét méteres nagyságban. De voltak a különböző integrált programokon is, találkoztak fogyatékkal élő gyerekekkel, így nekik már nem okoz gondot, nem jönnek zavarba ha például egy mozgássérült gyermekkel találkoznak. Gondolkodásukba már beépült ez az ismeret. Úgy gondolom, a mi sok tekintetben sérült generációnknak az az egyik legfontosabb feladata, hogy saját magunkat is átlépve, az utánunk következőkre milyen országot, milyen világot hagyunk. Nagy felelősségünk van ebben.

„ Szerencsés vagyok”

- Szüleid irodalmárok (Horgas Béla és Levendel Júlia), testvéred Ádám is (aki szintén gyakori vendége a Karneválszínháznak) ezerféle műfajban próbálgatja magát: színész, rendező, táncol és zenét szerez.

- Nyilván mindkettőnkben van egy jó adag nyughatatlanság, de a két lánytestvéremben (Eszterben és Juditban) is.

- Eszter talán a legismertebb, ő fuvolaművész, de Juditról nem hallottunk.

- Ő a legkisebb, azt szokták mondani, köztünk ő a legnormálisabb Ökokritikával, környezeti neveléssel foglalkozik, szüleinkkel közösen a Szitakötő programot vezeti. Én magam is nagyon sokat tanultam tőle. Nagyon nagy szerencsénk van a szüleinkkel, meghatározó alapokat, indíttatást kaptunk tőlük.
Szerencsésnek tartom magam, egész életemben ezt a szerencsét próbálom törleszteni. Kamaszkorom óta volt bennem egy félelem attól, hogyha velem ennyi jó dolog történik, azért egyszer fizetnem kell, brutálisan, nagyon durván. Talán volt is olyan pillanat, amikor azt gondoltam, na most törlesztek. Mindent összevetve: ha ez idétlenül is hangzik, én egy boldog ember vagyok (olykor persze elégedetlen és gyakran keserű), fantasztikus feleségem, társam van, gyönyörű gyermekeink vannak, van egy olyan hátterem, amely keveseknek adatik meg. Amit elvett a politika, az érdektelen, pillanatnyi helyzetek, persze közben az ember kicsit beledöglik, de tudom, nem ez a fontos…