„Én alkatilag ősmagányos vagyok”
– Hihetetlen, hogy a belvárosban ilyen nyugodt lakóházak is vannak…
– Nagyon kedves hely ez, a patakparttal a ház mögött egyszerűen nem tudok betelni. Alig várom, hogy végre tavasz legyen, és biciklivel közlekedhessek. Gyönyörű Szeretem ezt a nyugalmat. Budapest fárasztó és zaklató hely, itt minden valahogy olyan nagyon normális.
– Épp a Szerelmes Balázs próbájára indulsz. Kit játszol?
– Egy kuplerájos nőt, de ne egy átlagos madame-ot képzelj el! Az egész színdarab egy roppant izgalmas kísérlet.
– Balázs nyolc éve nem hagyja el lakását. Képernyők között él. A színpadon csak vele találkozik a néző. A többiek jelenetét, mint egy filmben, előre felveszik, aztán kivetítik?
– Nem, minden előadáson jelen leszünk, élőben játszunk mi is, csak nem a színpadon. Ez az egész már nagyon huszonnyolcadik századi, olyan technikai apparátussal dolgozunk, amivel akár itthonról vagy Bécsből is bejelentkezhetnénk.
– Valami speciális webkamerával?
– Sokkal bonyolultabb a rendszer. Mindannyian ott leszünk a színházban, de más és más helyszínen. A darab roppant újszerű és izgalmas módon ötvözi a filmes és a színházi elemeket. Az ember azt hiszi ez a high-tech világ, vele az elidegenedés még nagyon messze van tőlünk, pedig dehogy. Ez a valóság. A kislányom 16 éves, nyitott, barátkozó gyerek, sokat sportol, van valódi élete. De még nála is látom, hogyan szorítja ki időnként a számítógépes, chatelős kapcsolattartás a valódi beszélgetéseket és találkozásokat.
– A lányod miként viseli, hogy Szombathelyre szerződtél?
– Neki már megvan a saját kis élete. Telefonozgatunk, amikor otthon vagyok, próbálom nagyon szeretgetni és kényeztetni, persze amennyire ezt egy tinédzser hagyja. Három éves koráig otthon maradtam vele, nem is dolgoztam, utána viszont hozzá kellett szoknia ahhoz is, hogy például egy hathetes próbaidőszakra vidékre költözök. Mielőtt leszerződtem ide, megkérdeztem, mit szólna hozzá. Ő azt mondta, véletlenül se tőle tegyem függővé a döntésem, sőt biztatott, hogy ideje a magam útját járni... Nemrég mondtam neki, hogy mennyire hiányzik nekem, erre azt válaszolta: hogyha most jó fej lenne, azt mondaná, hogy neki is én, de ez nem igaz, úgyhogy nem mondja Roppantul megnyugtatott az őszinteségével… Persze a dolgok praktikus része mindig egyszerűbb, mint az érzelmi oldala. Nekem sem megy minden annyira könnyen…
„Én alkatilag ősmagányos vagyok”
– Hogy viseled a színházon kívül, itt a lakásban az egyedüllétet?
– Alig van idő itthon lenni, ráadásul én alkatilag ősmagányos vagyok. Nagyon szeretem a kollégákat, de nekem nagyon kell az egyedüllét. Ha egy nap nincs meg az a pici idő, amikor nem csinálhatok semmit, csak egyedül vagyok ,és hagyom, hogy átfolyjon rajtam a világ, akkor én nem érzem jól magam. Nem meditálok, csak semmit sem csinálok. Vannak emberek, akik nem tudnak egyedül lenni, és vannak emberek, akik nem tudnak egyedüllét nélkül lenni. Én ilyen vagyok. A mostani páromban az a nagyon jó, hogy ő ezt rendkívüli bölcsességgel tudja kezelni. A kislányom is egyébként ugyanilyen alkat, mint én.
– Milyennek látod a társulatot? Milyenek voltak az itt eltöltött első hónapok?
– Különlegesen jók. Azt gondolom a Tamás csupa olyan embert hívott ide, akik csapatjátékosok, és a színházhoz nagyon hasonló a hozzáállásuk. A 9700 próbái során különleges jó volt látni, hogy mindenki piszkosul meg akart nyilvánulni, ugyanakkor mindenki végtelenül szerette és tisztelte a másik munkáját. A 9700 számomra tele van apró, titkos, kedvenc pillanatokkal, amiket a közönség külön -külön talán nem is érzékelhet, de a kollégáim remekelnek a háttérben! Bálint Évi, Péter Kata, Orosz Robi, Csonka Szilvi, Kelemen Zoli...- mondjuk, most felsorolhatnám a teljes társulatot ,mert mindenkitől van kedvenc gyöngyszemem.
– Talán tényleg jó volt az első darabválasztás, hogy közösen írtátok a szöveget. Mint egy csapatépítő tréningen...
– A darab fehér lap volt, a semmiből nőtte ki magát, tényleg nem volt más, csak egy üres papír, és egy pár fantasztikus agyú ember.
– Nézőként úgy éreztem, kicsit mindenki belecsempészte saját maga paródiáját is. Például Trokán Péter az erdészruhában…
– Először improvizálgattunk, ki hogy szólna hozzá, persze elrajzoltan… aztán finomítottuk. Szerettük volna, hogyha ez egy többrétegű történet lenne, sok humorral.
– És a te incifinci Mimid honnan jött?
– Úgy vettem észre, ez a szerep nagyon való nekem. Egyébként szeretem még az ellentétes, és a karakterisztikus szerepeket is, azokkal is imádok dolgozni. A periférikus lényeket, a nehéz sorsú kisembereket. Arról tudok mit mondani. Fiatal koromban széplány naivának próbáltak használni. Nem volt nekem való.
– Édes Annának?
– Éppen hogy nem. Az Édes Anna kihívás lett volna, az egy sors. Rá kellett jönnöm, nem az lett volt a szerepköröm, amit alkatilag rám osztottak. Fiatalon ott voltam helyes vékony kis szőke színésznőként, azt gondolták, jó lesz megható kis naivának, de én ezekkel a szerepekkel nem tudtam mit kezdeni. Aztán jött Kroetz Felső-Ausztria című darabja, amiben megkaptam Anni szerepét. Akkor éreztem először, milyen izgalmas a látszólag egyszerű dolgok bonyolultságát felfedezve eljutni újra az egyszerűségig. Engem leginkább ez érdekel.
„Kit érdekelt, hogy Rómában sorozatszínésznő legyek!”
– Vannak színésznők, akik 20-30 évesen érik el csúcsformájuk, aztán ahogy múlik az idő, úgy kopnak el. És vannak a későn érők. Te ilyen voltál?
– Igazad van, így van, csak nálam azért furcsa a helyzet, mert én akkor, huszonévesen nagyon sokat dolgoztam. Csak azt éreztem, nem jó amit csinálok, valahogy kevés, nincs igazán közöm hozzá. Pedig akkoriban sokat forgattam is…
– Milyen filmekben játszottál?
– Az első nagyobb egy Moldova regényből készült film, „A malom a pokolban” volt. Erre díjat is kaptam. Bacsó Péterrel forgattam a Balekok és bandikában, meg több filmjében is, ott kisebb szerepeket. Aztán régebben egy olasz tv-sorozatban is szerepelhettem, olasz szereplőkkel és rendezővel, a címe: Senki nem tér vissza volt.
– Miként kerültél bele?
– Egy véletlen folytán, épp akkor forgattuk a Malom a pokolban-t, és az olasz színésznő, aki az egyik szereplőt alakította volna, megbetegedett. Már ugrásra készen állt a stáb, színész meg sehol. Kapóra jöttem, a rendező épp látott a forgatáson, és rám esett a választása. Két nap múlva el is kezdtem forgatni, nagyon izgalmas volt, mert az apukámat az a francia színész játszotta, aki François Truffau kedvenc színésze is volt. Mellesleg nekem is. Annyira meghatott, hogy vele játszhattam, hogy szinte beszélni is elfelejtettem. A sorozat után hívtak Olaszországba, Rómába, de nem mentem. Ez közvetlenül a színművészeti után volt, de nekem akkor már szerződésem volt Szolnokra.
– Róma helyett inkább Szolnokot választottad?
- Igen, én oda szerettem volna menni. Már főiskola alatt is sokat jártam vidékre, előadásokat nézni. Akkoriban két nagyobb izgalmas műhely volt, az egyik Szolnokon, a másik Kaposváron. De a kaposvári színházban volt valami, amitől éreztem, ez nem nekem való, nem az én társulatom, ezért oda nem vágytam.
Szolnokon akkoriban volt Schwajdának az első gyönyörű korszaka. Csodálatos évek voltak, remek társulattal. Csak a dramaturgián Morcsányi Géza, Zsótér Sándor és Spiró György dolgozott. Nagyon nagy élet volt, picikét úgy működött, mint amiről Tamás is álmodik. Szolnok nagyon közel van Budapesthez, így akkoriban a fél magyar értelmiség ott gyűlt össze esténként a színházban. Ezek után kit érdekelt, hogy Rómában sorozatszínésznő legyek, nem volt kérdés, melyik tűnt izgalmasabbnak.
– Később se bántad meg?
– Nem, nagyon izgalmas évek jöttek. Négy évad után átmentem Nyíregyházára. Látszólag minden rendben ment, jó szerepeket is kaptam, csak valahogy a kedvem veszett el. Szolnok még egyenes folytatása volt annak, amit a főiskolán osztályfőnökeimtől, Székely Gábortól, Zsámbéki Gábortól és Major Tamástól tanultunk. Ehhez képest bármilyen jó is volt a nyíregyházi színház, más világ volt. Azt gondolom, én olyan típusú ember vagyok, aki néha szeretek megállni, és elgondolkodni azon, hol is tart most. Akkoriban annyi mindenre voltam még kíváncsi, így hát abbahagytam az egészet, és elmentem világot látni. Külföldön nem akartam a színészettel foglalkozni, csak el akartam menni, hogy kívülről jobban lássam az itteni dolgaimat.
„Nagyon vágytam látni a Grand-kanyont!”
– Meddig jutottál?
– Amerikáig, ott töltöttem nyolc hónapot.
– Fogtad a hátizsákot, aztán indulás?
– Pontosan. Itthon eladtam mindenem, és nekivágtam teljesen egyedül. Egyfajta meditáció is volt. Nagyon vágytam látni a Grand-kanyont. Gyermekkoromban a kedvenc könyvem a Winnetou volt, gondoltam, oda egyszer nekem is el kell mennem, és muszáj ott egyedül üldögélnem. Persze tele volt turistákkal, nehezen lehettem volna egyedül… Sok minden átéltem, ezernyi kalandot, számtalan embert ismertem meg, közben rengeteget utaztam…
– Fiatalon…
– Nem voltam már annyira fiatal, amikor megjöttem, akkor töltöttem be a harmincat. Érdekes volt, nagyon érdekes.
– Aztán megjöttél Amerikából…
– És azonnal megismerkedtem a második férjemmel, aki a kislányom apukája lett, és akkor három évig nem dolgoztam, otthon voltam, anyuka voltam,mert akkor az volt a fontosabb. Mindössze egy filmet forgattam abban az időben, a Székelykaput. Egyébként úgy vagyok ezzel az egész színházzal, és a színészettel, hogy ez az egyetlen világ, amiben igazán otthon érzem magam, ez az a hely, ahol értem az embereket magam körül, de sohasem akartam mindenáron színésznő lenni…
– Azt utóbbi években nem is szerződtél már társulathoz, szabadúszóként dolgoztál.
– Számomra mindig is csak akkor fontos a színház, ha találtam egy olyan célt, vagy társulatot, amiért érdemes ezt teljes szívvel és gőzerővel csinálni. Az, hogy mindenáron színészként létezzem, nekem tényleg nem fontos. Az ember nem csak színész, hanem elsősorban mégiscsak ember. Barát, anyuka, szerelme is valakinek, annyi minden vagy még.
– A 9700-ból idézve, sohasem akartál vidék helyett egyszer a Madáchban „Macska” lenni?
– Soha, nem is vagyok énekes színész. Persze játszottam én sokat Budapesten, most is fut egy darabom a Budapesti Kamarában, amit már hét éve játszom, havi két előadásban, ezt megtartottam.
– Lehet ennyiszer szívből ugyanazt játszani?
– Lehet. Van olyan darab, amit már a bemutatón un az ember, ez nem az. Hét év után is találni benne finomságokat, újdonságokat… Én bevallom, leginkább a próbákat kedvelem. Ez az igazi nagy kaland, a nagy játék, szeretem a közönséget is, de az már másfajta mámor. A próbafolyamat furcsa kaland, amikor az ember megfejti és megtalálja a dolgokat, olyan, mint egy izgalmas társasjáték. A semmiből életre kell kelteni a figurákat. Izgalmas látni a kollégákat, ők mivé válnak, és a találkozások, ahogy egymásra rezonálunk… De tényleg nincs bennem az az ambíció, hogy majd Én és csak Én…
– Hogy mindenáron rólad szóljanak a hírek…?
– Egyáltalán nem vágyom rá, komolyan.
És a Jóban rosszban még visszatérő szál…
– Hogy női bulvárlapok e heti címlap-sztorija te légy?
– A Jóban rosszban című sorozatban volt egy nagyon jó kis szerepem. Ennek kapcsán megkerestek, szerettek volna mindenfélét megtudni rólam. Felajánlották, bármit írhatok magamról, még a kérdéseket is kitalálhatom, de elzárkóztam. Tényleg azt gondolom, ez veszélyes műfaj... Vannak barátaim, akik nem voltak elég óvatosak, és elhitték, hogy csak egyetlen ártatlan és tisztességes cikkecskéről van szó, és belementek. Aztán azt vették észre, hogy soha sincs vége... Nekem ez nem kellett.
– Milyen szereped volt a sorozatban?
– Ez kivételesen egy remekül megírt szerep, fél évig játszottam, de még vissza-vissza térő szál. Most a sorozat szerint épp elmegyógyintézetben vagyok, de karácsonykor például találkozhattam a gyermekemmel, és nagyon úgy látom, hogy a forgatókönyvírók gyógyulóra vettek. Egy Münchausen szindrómás anyukát alakítottam. Ez egy furcsa tudatállapot, többnyire egyedülálló nőknél alakulhat ki, akik nagyon megriadnak attól, hogy az összes felelősség az övék. Végtelenül szeretik a gyermeküket, pont ezért akarják, hogy mindenki csak az ő kölykeikkel foglalkozzon. Bármi áron, ezért attól sem riadnak vissza, hogy a gyermeküket szándékosan megbetegítsék, vagy akár meg is öljék. Utánajártam a témának, és olvastam olyan eset is, amikor az anyuka rákos sejteket juttatott be a gyermeke szervezetébe, csak hogy végre tényleg foglalkozzanak vele az orvosok.
– A nézők nem azonosítottak ezzel a sorozatbéli szereppel?
– Megesett velem, hogy nem szolgáltak ki a zöldségesnél, amikor a sorozatban az előző részben egy banánba nyomtam bele a mérget. A zöldséges néni kizavart az üzletből, közölte, nem adja oda, mert látta, mit csinálok vele. De egészen meglepő leveleket is kaptam, megkerestek magánemberek és óvónők, akiknek az volt a gyanújuk, hogy a környezetükben ilyen betegségben szenved valaki. Elbeszélgettünk, bár mondtam nekik, én színész vagyok, nem pszichológus. Sokan azt hitték, hogy erről a betegségről én mindent tudok. Kétségtelen, hogy utánanéztem, de ez mégis csak egy szerep. Orvosok is megkerestek, akik csak azért nézték a sorozatot, hogy fogást találjanak rajtam. Arra voltak kíváncsiak, hol hibázom el. Nem rosszindulatból, csak kíváncsiak voltak. Utólag kaptam tőlük egy levelet, amelyben azt írták, hogy a forgatókönyvben rengeteg tévedés volt, de engem mindvégig hitelesnek láttak. Számomra ez volt a legnagyobb dicséret.
– Tényleg miként kerültél a csapatba? Dolgoztál már azelőtt is Jordán Tamással?
– Nem, soha. Dömével (Dömötör Tamással), és Krisztiánnal (Endrődy Krisztián) viszont évekkel ezelőtt, itt Szombathelyen a Fizikusokban.
„Azt gondoltam ilyen nincs is, viccelnek velem”
– A darabot láttam, de őszinte leszek, nem emlékszem rád…
– Én játszottam a feleséget, aki látogatóba jön a gyerekekkel. Csupán pár előadást ért meg a darab. Sokkal jobb volt a próbafolyamat, mint ami később látszott. Ígéretesen indult, de különböző problémák adódtak közben.
Szóval a Döme hívott fel azzal, nincs-e kedvem társulni a csapathoz. Nagyon meglepődtem, hiszen amikor Tamás nyilvánosságra hozta terveit, én azt hittem, hogy már réges-rég kész a társulata. Hiszen annyi helyen, annyi emberrel dolgozott már... Miután felvetődött a nevem, elmenetem Tamáshoz. Ő elmondta álmait, mire én azt gondoltam, ilyen nincs is, viccelnek velem, annyira csodálatosan hangzott, annyira felfoghatatlannak tűnt.
Meg is riadtam kicsit, hallottam ezt a sok csodát, hátha elfelejt, és mégse szólnak. Az egész olyan nagyon gyönyörű, és egyben furcsa is volt. Nagyon kevés olyan igazgató van ma Magyarországon, aki ennyire különleges varázsló, mint Tamás. Nagyon nagy szerencse, ha ilyen főnököd lehet. Ráadásul itt van Döme és Inez is, fiatalokban nem láttam még ennyi kíváncsiságot, tenni akarást, érdeklődést, ötletet, gondolatot és energiát, mint amennyi bennük is van. Egészen rendkívüli…
– Szombathellyel kapcsolatban nem riasztott a kisváros jellege, és a Pesttől való távolság?
– Nem. Az ember, félre ne érts, bármennyire szimpatikus és szeretnivaló város is Szombathely, alapvetően mégis igazgatóhoz szerződik. Színészként nem egy városhoz, hanem egy ideához akar csatlakozni. De imádom ezt a várost, például a patakpartot a ház mögött. Szeretem, hogy nem mordulnak rám a boltban, ha egy másodperccel tovább kotorászom a pénztárcámban, hogyha a pénztáros mond valamit, és én válaszolok, a mögöttem állók nem akarnak rögtön felpofozni… Itt jobban van idő mindenre…
– Színház mellett még mire szeretnéd, ha jutna időd? Hobbid?
– Utazni, olvasni például nagyon szeretek. Arra sincs most sok időm. De például ott vannak a barátaim, én az éjszakákat többnyire áttelefonálom. Nem mellesleg nagyon szeretek játszani is, bridzselni, amit itt most nem nagyon lehet. De mindenféle társasjátékot nagyon kedvelek, például Rizikózni…
Rápillant az órájára, öt perc múlva kezdődik a próba, ebből nagy rohanás lesz. Sietünk, diktafon kikapcsolódik, kifelé menet tovább beszélgetünk. Úgy általában, az élet dolgairól. Én is mesélek, gyerekekről, akik épp betegek, nem szokásom, de Edit figyel rám, nekem ez szokatlan, valahogy azt érzem, egyszerűen csak természetes, és embernek tekint. Ma elkésik…