“És akkor én ezt választottam karácsonyra” – Alföldi Róbertet nem csak a közelgő bemutatóról kérdeztük 

Egyszer régen, több mint húsz éve Zalaegerszegen rendezett, elmentünk önhöz Szombathelyről interjút készíteni – nagyon jó élményként maradt meg -, viszont fotó a helyszínen… 

-…nem készülhetett… 

Azóta is sokat gondolok erre. Mi volt ez? Hiúság? A nyilvánosságban megjelenő Alföldi-kép “uralásának” szándéka?   

-Inkább azt mondanám, hogy helyzetek vannak, amelyeket a lehető legjobban meg kell oldani. Egyszerűen nem szeretem, ha a falhoz állítanak, hogy csak egy fotó…

A Rajtam nem múlt kötetben – Csáki Judit a kérdező – voltaképpen mindent elmond és kimond szakmáról, családról, amit ki lehet mondani; mégis: ha önre gondolok, a maximális nyíltság és a zártság különös, nehezen megragadható elegye jut eszembe.

-Ha az ember egy ilyen könyvre igent mond, akkor nem lehet úgy csinálni, hogy állandóan résen legyen. Van köztünk Csáki Judittal egy erős bizalmi viszony, nagyon régóta barátok vagyunk – anélkül nem is lett volna érdemes belevágni -, így lehetett nyíltan beszélni mindenről. Ez erről szólt. Egyébiránt pedig… nekem nagyon kevés maradt, ami nem a nyilvánosság előtt zajlik. És azt a keveset megpróbálom védeni. Ez egy olyan szakma, ami azzal jár, hogy az ember az élete legnagyobb részét a nyilvánosság előtt éli. Mert ebből él. És az a kevés, ami megmarad, magán jellegű, de nem azért, mert titok van benne – hogy juj, nehogy kiderüljön -, hanem azért, mert muszáj valamit megőrizni, hogy legyen hova visszamenni. Hogy legyen valami… a fogócskában hogy hívják? Ház. Hogy legyen valami ház. Ugyanakkor meg persze: sokkal jobb, ha ezt én tartom kézben, és nem a média tart kézben engem. 

A kötet borítóján csukott szemű Alföldi-portré látható.

-Ha valaki jobban megnézi, azért ott nyitva van a szemem…

A színház megeszi a lelket? Minden mást oda kell adnia – ha tetszik, föl kell áldoznia - annak, aki ezt választja? 

-Szinte mindent. De nyilván sokat is ad. És bárki, aki hivatásként tekint a munkájára, biztosan ugyanígy van ezzel. Csak nálunk azért szembetűnőbb, mert mi magunkból dolgozunk, a testünk-lelkünk a munkaeszközünk. 

Szabó Tibor – Tibke – azt mesélte, hogy a Gyulai Várszínházban találkozott önnel először, a kétezres évek elején, egy Bocsárdi-rendezésben.

-A Titus Andronicus nagyon jó munka volt, egyrészt mert az ember egy nagyon más színházi világba csöppent – és az mindig jó -, másrészt meg iszonyú helyesek voltak a sepsiszentgyörgyi kollégák. Blasival – Blaskó Péterrel – voltunk benne anyaországi színészek. Aztán találkoztunk Kisvárdán is. És utána találkoztunk itt, Szombathelyen. 

Szombathelyről mi jut eszébe először?

-Nem értem, hogy miért ilyen elbújós a város. Miközben van itt például egy múzeum, ahol a ‘45 utáni magyar képzőművészet egyik legfontosabb anyagát őrzik. Aztán itt van a legnagyobb magyar textilművészeti gyűjtemény, innen indult az Irokéz Gyűjtemény. Ha jól tudom, itt van most már a Schrammel-hagyaték is - azt nem láttam még. Képzőművészetileg nagyon erős hely – olyan kortárs anyag van Szombathelyen, amilyen nincs más vidéki városban. Ennek szerintem jobban kellene látszania. De Szombathelyről kérdez, nem a színházról… 

A szombathelyi színház elég jól látszik – és ehhez az Alföldi-rendezések is hozzájárultak. Annyi mindent csinál, a szombathelyi előadások – Makrancos Kata, Volpone, A salemi boszorkányok - hogyan maradtak meg az emlékezetében? 

-A munkának – és aztán elkészült előadásnak az érzete van meg. Most, hogy próbáltunk a színpadon, egy csomó minden előjött A salemi…-ből. De annak biztos az az oka, hogy az volt az utolsó. Mind a három nagyon jó munka volt – és nekem nagyon fontos embereket hozott. Bányai Kelemen Barnát, Bánfalvi Esztert, Jordán Tamást – Kiss Marit, Szerémi Zoltánt, Nagy Cilit, a többieket, akikkel most újra dolgozom. Nagyon jó munkák voltak – és az előadások sem voltak talán sikertelenek. 

Díjakat is hoztak. És mondjuk az a valószínűtlenül hosszú, telített pillanat, amikor Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna elindultak egymás felé – máig eleven és lélegzetelállító.

-Mind a három előadásban sikerült valami olyasmit elkapni, ami az adott pillanatban fontos volt. Vagy azért, mert régen láttunk olyat – a szerelem a Makrancos Katában -, vagy mert nagyon erősen benne volt a közhangulatban; nem is a közhangulatban, a közérzetben volt benne a A salemi. A Volpone – az meg a szabadságról szólt, hogy igazán pofátlanul lehetett mindent csinálni. Mindhárom előadás valahogy jó csillagzat alatt született. 

Koltai Tamás vesszőparipája volt, hogy a magyar rendező többnyire nem tud beszélni a készülő előadásairól.

-…ennek főleg az az oka szerintem, hogy nem tudja, mit szeretne.

Ön azonban nem tartozik ezek közé a rendezők közé. Az olvasópróbán világosan elmondja – és megcsinálja. 

-Tudnom kell, hogy miért akarom megcsinálni. Más kérdés, hogy sikerül vagy nem sikerül, az a következő lépés. Ha nem tudom, akkor is össze lehet rakni az előadást, de nincs meg a magja, az alapja. Ha tudom, hogy miért akarom megcsinálni, azt is tudom, hogy honnan hova akarok eljutni. És akkor az már a következő – pusztán szakmai – lépés, hogy hogyan jön létre, hogyan épül föl, hogy amit elméletben elgondoltam, az működik-e. De szerintem gondolat nélkül nem szabad elkezdeni. 

A Rajtam nem múlt kötetben egy ponton arról beszél, hogy a társadalmi tematika helyett mostanában inkább “lelki boncolós” darabokat keres. Ide illik az Augusztus Oklahomában is, nem? 

-Most, hogy mondja – ezt nem is gondoltam át. De ilyen volt a 3Tél a Radnótin, Az ügynök… a Centrálban, ilyen az Egy nő anatómiája a Pestiben – az Augusztus Oklahomában is ilyen. És a következő munkám is. Aztán az utána következő már annyira nem. 

A következő Az igazság gyertyái Székely Csabától, ugye?

-Az még ilyen, de ami utána Szegeden következik, már nem. Varsányi Anna – A szent című darabja. Nagyon falvédőszöveg, amit mondok, de mégiscsak az emberi kapcsolatokat boncolgatni a legizgalmasabb, nem? Az a típusú közéleti színház, amit sokat csináltam egy időben, most kevésbé érdekel. Meg lassan, ahogy az ember idősödik, rájön arra, hogy ezeknek a “nagy dolgoknak” is, amik mondjuk működtetnek egy hatalmat vagy egy országot, piti, emberi kiindulópontjai vannak. Tehát hogy ott is az emberi működés az, ami elindít valamit. Hogy aztán ki vagy mi lesz belőle, az egyik másik kérdés. De a kiindulópont nagyon egyszerű: az irigységtől, a féltékenységtől, a magánytól, a szeretettelenségtől – onnan indul. Ha nem vagyok eléggé nyitott művészileg, akkor szerintem rendezőként bezáródom, és akkor nem tudok hiteles előadásokat csinálni.  És hát az is fontos tényező, hogy nem nagyon volt hatása ezeknek az előadásoknak, mármint úgy igazán. Nem arra gondolok, hogy kitör a forradalom egy előadás nyomán… De én nagyon idealista vagyok, hiszek a színház jobbító erejében. Viszont a közéleti típusú előadásokkal az ember belekerül politikai játszmákba, amelyekbe semmi szándéka nem volt bekerülni. Mondjuk Magyarországon ez nem nehéz: bármit gondolsz, bármit kérdezel, bármit csinálsz – az itt azonnal politikai kérdéssé válik. Meg ezt most én jobban élvezem: a “lelki boncolás” jobban érdekel. Az Oklahoma is ilyen. Modellértékű mindaz, ami az ember mikrovilágában történik. Az elhallgatott történetek a családokban – azok mérgezőek. Az elhallgatott történetek a társadalomban – mérgezőek. Zsákutcába visznek, harchoz visznek, alá- fölérendeltséghez visznek. Ebben az országban – nem tudom, hogy ez máshol így van-e - az ember családi életében érzékeli, hogy a meg nem beszélt dolgok, évtizedes fájdalmak, sértettségek, jól értett vagy nem jól értett megbántottságok mit tudnak okozni. Mindent alulról – vagy kicsiben – kell elkezdeni. Ezek mind olyan darabok, amelyek ezt vizsgálják. Hogy vállaljuk-e magunkat. Szembe merünk-e nézni azzal, akik vagyunk. Alapkérdésnek tartom ma a világban is, de itt, ebben az országban mindenféleképpen. Ha ez a társadalom bátrabban és normálisabban önazonos lenne – ha valóságos volna a történelemhez való viszonya -, sokkal boldogabb lehetne. Amíg hazudunk, addig nem is tud ez kipucolódni. Így van ez egy családban, egy kapcsolatban is. Ameddig hazudunk, addig az nem tud fejlődni. És ebben benne van az is, hogy valaminek vége van – mert az is egy típusú fejlődés. 

A kínálatból itt és most miért pont erre a Tracy Letts-darabra esett a választása? 

-Az úgy volt, hogy amikor kiderült, mikor érek rá, azt mondta az igazgató úr, hogy karácsonyi bemutató lesz – közben egy másik darabot is ajánlottam -, mégiscsak legyen köze hozzá. Karácsony, szeretet, ilyesmi. És akkor én ezt választottam karácsonyra. Mert az Oklahoma a szeretetről szól. Nem klasszikus értelemben.  A nem működő szeretet – vagy a szeretet hiánya – az is nagyon erősen tud szólni a szeretetről.

A könyvben azt mondja, hogy ha nem elég jó egy színész, akkor…

-Csomagolok.

A szombathelyi előadások nyomán alapvető és nagyon nagy élményem, hogy a társulatból - minden színészből - előhozta a legeslegjobbat. 

-Nekem az a dolgom, szoktam mondani a színészeknek, hogy az nem lehet, hogy én jobban bízzam benned, mint te magadban. Ha valakire ráosztok egy szerepet, akkor azt azért osztom rá, mert elhiszem, hogy el tudja játszani. Hogy aztán oda hogyan jutunk el, az a munka része. Az ember nem úgy rendez, hogy valamihez képest. Hanem önmagában, ott, abban a darabban, azon az adott ponton. És ameddig én tudok segíteni, vagy tudok bármit mondani ahhoz, hogy ő azt jobban megtalálja, addig nekem kutyakötelességem megtenni. És ha az ember aránylag jót mond, vagy figyel a színészre, akkor azt ő pontosan megérti és pontosan meg fogja tudni csinálni. Nem foglalkozom azzal, hogy mit csinált előtte, vagy milyen szokott lenni előtte – azzal foglalkozom, hogy nagyon jó legyen.  Próbál az ember mindenféle eszközzel addig nyomni, addig nyomni, amíg a helyére nem kerül. Ez az egyik. A másik: nekem mindig az volt itt Szombathelyen a tapasztalatom – most is az, pedig ez már egy nagyon másik társulat -, hogy végtelenül nyitottak és nagyszerűen dolgoznak.  Nem az a jó melózás, amikor elsőre minden megvan. Az a jó munka, hogy iszonyúan nyitottak, iszonyúan figyelnek, nagyon értik, amit mondok – vagy ha nem értik, visszakérdeznek -, és összerakják, és abból mennek előre. Nem mindenütt van ez így. Nem kell semmi mással foglalkozni, vagy megküzdeni, csak azzal, hogy hogyan csináljuk meg a legjobban. Jó, ebben – a felém megnyilvánuló nyitottságban, kíváncsiságban - van némi büszkeségem nyilván –, de én ugyanolyan kíváncsi vagyok rájuk.  A nyitottságuk, kíváncsiságuk nemcsak engem inspirál nagyon erősen, ezzel egymást is inspirálják nagyon erősen. 

Általában várják önt nagyon, és erre most konkrét bizonyítékom is van. A szombathelyi színház egyik fiatal színésznője nemrég egy interjúban beszélt erről. 

- Az oda-vissza feltétlen bizalmon alapuló munkában nagyon messze lehet jutni. 

Amikor először vártuk Szombathelyre – szégyen, nem szégyen –, olyasmi is átfutott rajtam: maga az a tény jó, hogy jön “az Alföldi”. Aztán elámultam. 

-Kevésbé dolgozni sokkal fárasztóbb, mint jól dolgozni. Azért vagyunk itt, én azért vagyok itt – engem azért várnak, ha várnak, hogy teljes erőbedobással dolgozzak. Azért jövök, hogy valamit csináljunk. A lébecoláshoz Szombathely messze van. Ráadásul naponta ingázom, mert esténként játszom. Az luxus. A megúszásban mi az érdekes? 

Követni sem nagyon lehet, mi mindent játszik. Mondjuk Az utolsó órára Jordán Tamással kell még készülnie? 

-A háromszázhuszonvalahányadik előadásnál tartunk Tamással, de mindenre készülni kell. A színész agya olyan, mint egy számítógép: a mappákban vannak a szerepek, muszáj minden alkalommal elővenni, fölfrissíteni. Tizenöt éve simán bementem, bármennyit játszottam, anélkül hogy átnéztem volna. Most át kell néznem, mert különben hozzáadódik egy bizonytalansági tényező – pusztán attól a tudattól, hogy nem frissítettem föl a mappát, amit éppen aznap este kell használnom. De közben meg mindenki azt mondja, hogy minél többet használod az agyadat, annál lassabban épül le; talán tényleg van összefüggés. 

Ha már az idősödés szóba jött: Gabnai Katalin írta, hogy ön a Játék a kastélyban-előadásban éppen olyan ősz, mint Molnár Ferenc volt negyvennyolc évesen – amikor a darabot, részben önmagáról,  megírta. Úgy képzelem, hogy lehet lubickolni Turai szerepében. Jó az előadás híre is.

-Körülbelül negyvenéves korom óta vagyok ősz, ezek szerint talán megelőztem Molnárt. Furán viszonyulok Molnárhoz, nem érzek benne valami lényegit. Állítólag megvan, amikor játszom – de én nem érzem benne, még küzdök nagyon ezzel a szerzővel.  Az ember aránylag tisztességesen igyekszik megcsinálni a dolgát – most éppen három Molnár-előadásban is.

Pedig a budaörsi Liliom kifejezetten az ön kedvéért – önre “szabva” – jött létre.

- Berzsenyi-Bellagh Ádámé, a színház igazgatójáé volt az ötlet, hogy játszam el a Liliomot. Kovalik Balázs így kapta a Liliom rendezésére a felkérést. De hát mit mondjak… Engem lenyűgözött Balázs. Nekem a liliomságról szól ez az előadás. Amihez biztos közöm van nekem is – pont az, amiről beszéltünk, hogy mit kíván, ha valaki zsigerileg és érzékien szeret a “vurstliban” dolgozni. Nem is jó szó, hogy szeret: olyan alkat, amely legjobban az emberek előtt működik. Az valamilyenség – annak vannak szabályai. Hogy a liliomság bizonyos pontokon összecsúszik az én személyes életemmel – velem -, az meg attól van, hogy én is nagyjából azt az utat járom, mint száz másik kollégám. Vagyis, legalábbis azt remélem, úgy szól rólam, hogy mindenki másról is szól, akik ezt az utat járják: a liliomság útját.