Évadzáró társulati ülés

Jordán Tamás az évadzáró társulati ülésen a kollégái előtt is megerősítette, hogy indulni kíván a jövőre esedékes szombathelyi színházigazgatói pályázaton. Amint az közismert, a szombathelyi közgyűlés 2007. szeptemberében egyhangúlag (!) döntött a Weöres Sándor Színház – a város legelső, állandó társulattal bíró kőszínháza – megalapításáról. Valóra vált, vagy inkább zöld utat kapott ezzel a döntéssel az évszázados szombathelyi álom, amelynek megvalósítására Jordán Tamás személye jelentette a garanciát. A 2009­-es színháznyitó bemutató (9700), aztán a végképp színházzá változott Akacs Mihály utcai épület visszafoglalása óta eltelt idő pedig azt is bebizonyította, hogy a WSSz nem pusztán egy, kipipálható intézménye a magyarországi színházi struktúrának. Nem csak azt mondhatjuk el, hogy lám, már a vasi megyeszékhelynek sem kell nélkülöznie a színházat – ez kevés is volna az üdvösséghez. A WSSz stabilan magas színvonalon, folyamatosan emelkedő nézőszámmal működő színház, erős és minőségi csapatmunkára képes társulattal, amellyel szívesen dolgoznak az ország legjobb rendezői (Mohácsi Jánostól Valló Péteren át Alföldi Róbertig, Béres Attiláig – vagy az először a jövő évadban Szombathelyre érkező Zsótér Sándorig). Bár Jordán Tamás ars poeticája szerint a színház jóval több, mint előadások összessége, a híres agora­ és műhely­szellem mintha az előadásokra is visszahatna. A mögöttünk hagyott évadból emeljünk ki hármat: Ványa bá, A mi osztályunk, A falu rossza – elképesztően szép, mindenféle összehasonlítást kiálló, bármilyen kontextusból kiragyogó összjátékkal.

Ahogy a WSSz igazgatója az évadzárón fogalmazott: a szombathelyi színháznak a szakmában nyomatéka van. „Nagy büszkeség, hogy itt lehetek”, vette át a szót Réthly Attila, akivel a 2013­-as karneválszínházi előadás rendezőjeként találkozhatott először a szombathelyi közönség; a múlt szezonban pedig vérbeli Csehovot rendezett a Márkus Teremben: a Ványa bá­-előadás épp most kapott meghívást a vidéki színházak őszi budapesti szemléjére. A WSSz új főrendezője egyébként szülővárosába tért vissza, amikor Szombathelyre szerződött. Réthly Attila hangsúlyozta: a további építkezés alapfeltétele, hogy őrizni kell az elmúlt időszak szakmai értékeit. A legendás kaposvári igazgatót, Babarczy Lászlót idézve arról beszélt (egyébként ő maga is Kaposváron kezdte pályafutását, miután rendező­ diplomát szerzett Zsámbéki Gábor osztályában az ezredfordulón), hogy a színházalapítás a faültetéshez hasonlítható, a színház működtetése mondjuk a diófa nevelgetéséhez­gondozásához. Öröm, amikor termőre fordul. Réthly Attila fontosnak tartja, hogy a WSSz jelen legyen az európai színházi vérkeringésben, ehhez minden adottsága megvan. A kapcsolatépítés megkezdődött, hamarosan nemzetközi projektekről hallhatunk: „Nemzetközi porondra lépünk.”

Az évadzáró társulati ülésen vastapssal („vissza, vissza!”) búcsúztak a kollégák Sodró Elizától, aki a budapesti Radnóti Színházban folytatja pályafutását. Jordán Tamás javaslatára nagy tapsot kaptak – egyenként, névre szólóan ­ azok a nélkülözhetetlen munkatársak is, akik a háttérben vesznek részt a színház életében: az asszisztensektől a díszítőkig és a színpadmesterig. A színház csak velük és általuk teljes egész: mindenkinek megvan a maga helye, feladata – és ha minden jól megy, úgy működik ez a sok összetevős, bonyolult szerkezet, mint a svájci óra. Az estéről estére fölhangzó taps persze a színészé, akiket az utóbbi időben nem nagyon akar a közönség leengedni a színpadról. A hivatalosan is bezárt 2015/16­-os évad után a Krúdy Klubban színre lépett a Mágikus Mintha nevű zenekar, Jámbor Nándorral, Matusek Attilával, Szabó Róbert Endrével, Nagy Cilivel a frontvonalban, Kenderes Csabával és Kálmánchelyi Zoltánnal jól megalapozva, csodálatos alkalmi vokalistákkal. Jegyezzük meg jól: Mágikus Mintha – a színház maga.

Kis kontextus, nagy kontextus

A Weöres Sándor Színház megszületése és működése Milan Kundera provincializmus­ értelmezésével jellemezhető. A függöny című könyvében azt írja, hogy provinciális az a kulturális közeg, amely nem képes kilépni a saját kis kontextusából ­ és egy tágabb kontextusban elhelyezni önmagát. Kundera szerint a provincializmus hibájába a nagyok és a kicsik is beleeshetnek: az előbbiek a gőgből fakadó szűklátókörűség, az utóbbiak a frusztrációból és védekezésből eredő bezárkózás miatt. A WSSz úgy létezik – jól ­ a saját kis, szombathelyi kontextusában, hogy közben a nagyobb kontextusban ugyanúgy érvényesen értelmezhető. Ez pedig nyilván abból a minőségből fakad, amit kezdettől képvisel. A diófa nődögél, érik a dió.