Fekete Linda citromsárga bikiniben
Az első felvonás után még nagy bennem a kísértés, hogy Oscar Wilde abszurdba hajló fricskája helyett maradok inkább lent a WSSZ büféjében, ott Bömbörizek egy pezsgő társaságában tovább. Meg is fájdul a fejem, bár valószínű, ezért a közelgő melegfront a ludas. Még egy félidő, és már azon kapom magam, egészen ráhangolódtam ezekre a folyton a szerepükből kifelé beszélő, színes ruhás, hülyekalapos alakoskodókra.
A szombathelyi színház nem egy az egyben Oscar Wilde darabját hozta, Elfriede Jelinek német átiratában tálalja a világ talán egyik leghíresebb vígjátékát. Senki ne várjon vicces és sablonos jellem- és helyzetkomikumokat, ez nem az a fordítás. (A darab címében, azon túl, hogy „komoly az élet”, zárójelben azért ott maradt, hogy Bunbury.) A Nobel-díjas írónő (ha másért nem, a Zongoratanárnő című film miatt mindenki ismeri) beletesz egy-két csavart, ettől aztán az alapsztorit még jobban összekavarja. Ehhez jön még Zsótér Sándor sajátos színházi nyelvezete, és máris zavarban vagyunk, ki-kicsoda, miért és mit akar.
Ez az a komédia, ahol még az inas nyakatekert mondatainak is súlya van
A sztoriról annyit, hogy Jack Worthing (Bajomi Nagy György), jómódban él vidéken, a közösség megbecsült tagja, és egy párductestű fiatal lány (Fekete Linda) gyámja. Zsótér a karizmatikus vidéki kisasszony karakterét nem is ábrázolhatta volna találóbban, mint hogy egész idő alatt, míg a színen van, egy sárga bikiniben jön-megy. Egy fitnesz-bajnokságról szökött test vonja magára a figyelmet mindvégig a színpadon.
Párja a hímringyónak öltöztetett sármőr Algernon (Kenderes Csaba), egy léha londoni fiatalember a felsőbb körökből, akinek kényes az ízlése és szuper a pedigréje, gazdag a nagynénje, de állandó pénzzavarral küzd. Fiatal, kicsattan, jó formában van. Sajátos a kötődésük Jack-kel, nem barátság, nem is szerelem, de több is, mint két kiégett élvhajhászok érdekközössége.
Mindketten unatkoznak ott, ahol épp vannak, társadalmilag kijelölt helyükön, és kasztjukból szabadulnának. Algernon kitalált egy vidéken élő, Bunbury (Bönböri) nevű betegeskedő barátot, aki sűrűn a segítségére szorul, ha hívja, mennie kell. Jack pedig egy Ernst nevű fiatalabb testvért hazudik Londonban, akit folyton meg kell menteni, mert elvetemült, iszákos és semmirekellő. Hazudnak, mert hazudni felszabadító érzés is lehet. Jack közben feleségül akarja venni Algernon unokahúgát, Gwendolent (Hartai Petra), mert szép és kívánatos fruska, ráadásul jó a hozománya. Algernon, Jack londoni tartózkodását kihasználva, átvágja Jacket a palánkon, titokban meglátogatja gyámleányát, Cecilyt (Fekete Linda) vidéki házukban, és Ernstnek adja ki magát. Váratlanul Gwendolen is megjelenik, aki semmit nem tud a gyámságról, és a gyámleányról. Teljes a káosz, mikor aztán betoppan a makulátlan vérvonalú nagynéni is (Kiss Mari). Ja, és mindez az 1800-es évek vége felé játszódik, a sajátos kasztrendszert fenntartó Angliában, de játszódhatna a mostban is.
Ki kicsoda, kinek a bőrében, mit akar a többiekkel elhitetni, az álcázások és társadalmi szerepeken túl voltaképpen ki vagyunk mi? Hova tartunk? Mennyit érünk önmagunkban, testünkben, lelkünkben? Mitől nő a nő, és férfi a férfi? A társadalmi osztályától, szexuális vonzódásától, vagy a pénzétől ér az ember valamit? Van-e a származásnak jelentősége? Van-e egy nyakkendőnek súlya? Független-e a név az embertől, aki viseli?
Egy önmagát is túlélt, külsőségeiben létező, képmutató társadalmon képe az, ami itt szembejön
Ahogy a jelmezek, a kiegészítők, a kalapok és nyakkendők mind-mind státuszjelölő objektumok, skatulyáznak vagy álcáznak. Kígyóbőrök, amiktől a fiatalabb szereplők még szabadulnának, próbálgatják határaikat, levedlik, de folyton visszanő rájuk. Cserélgetik őket, de szabadulni egyik sem tud szerepe börtönétől. Kígyóbőrként feszül a szereplőkre nemcsak öltözékük, hanem a gesztusaik is (ebben is remek Zsótér rendezése, hogy kikarikírozza ezt is), ott a beszédük, ahogy a színészek megszólalnak, nyakatekert szófacsaró mondataik, mind jellemzik karaktereiket.
Az egyik zavarba ejtő csavarra azért még kitérnék
Ha a homoszexuális szálat valaki öncélúnak érezné, hát nem az. Mielőtt nem értenénk miért, jó azért ha tudjuk, Oscar Wilde két év fegyházra valamint kényszermunkára ítélték fajtalankodásért. Volt egy fiatal márki, akivel példás családapaként, a kor normáira fittyet hányva, túl szoros kapcsolatot ápolt (Akár a darabban Jack és Algernon), és amiért súlyos árat fizetett. Wilde neve tabu lett évtizedekig, hazája kitaszította magából. Élete önmagában is egy nagy paradoxon, maga volt a Bönböri, aki hiába akart, nem szabadult a kígyóbőröktől: írként született, angolul és franciául publikált; ugyan családapa volt, mégis tartott férfi szeretőt; egy életen át protestánsként élt, de utolsó óráiban megtérve, katolikus hitűként halt meg.
Fura ehhez az abszurdba hajló komédiázáshoz ez a szűkös színpadi tér, összenyom, a szellős kastélyok és szalonok tágasnak gondolt világa helyett mintha egy szürreális padlástérben, egy abszurd álomban vagy festményben lennénk, ahol csak kapkodjuk a levegőt. Két térfél a város és a vidék, amit összekötnek a falak, az itt is ott is felbukkanó uborkás szendvicsek és a tea. Érdemes a galériára kattintani, a színek és a tér megkomponáltságának köszönhetően képként is élnek az elkapott pillanatok.
És figyelni kell a kevésbé hangsúlyos díszletelemekre is, megannyi finom vizuális poén van a színfalak között.
Külön is díjazzuk, amit Zsótér Sándor a színészekből előhoz, szokni kell a néha kifelé beszélő stílust, de különösen remekelnek most például a színpadon nők. Hartai Petra Gwendolenja leírhatatlan. Baba, humanoid robot, kislány és fenevad. Nagyon erős Lady Bracknellként Kiss Mari, nálunk az évad eddigi legerősebb mellékszerepét hozza. Működik Trokán papja és Vlahovics Edit házitanító-párosa is, bájos adalék ehhez a társadalmi fricskához.