Felajzottság az olvasópróbán: Vitéz Mihály
Hogyne, hiszen ez a centenáriumi Weöres Sándor drámapályázat nyertes darabja, amelyet tavaly 173 jeligés pályamű közül választott ki a szigorú zsűri. A bíráknak igazán jó volt a szimatuk: Székely Csaba (1981, Marosvásárhely) alig néhány év leforgása alatt a legsikeresebb kortárs drámaszerzővé avanzsált, számos díja között kétszer nyerte el a színikritikusok díját (2009-ben a Bányavirágért, 2013-ban a Bányavakságért), nevezetes „Bányatrilógiája" Bányavidék címmel könyvalakban is megjelent a Magvetőnél. De ami a legfontosabb: a színházak kapkodnak érte. Olyasmit tud, amit a nagyok: tükröt tartani, ríkatni és sikítva nevettetni egyszerre, de nagyon. Amikor 2013 nyarán, Weöres Sándor 100. születésnapján, a drámapályázat díjátadó ünnepségén szót váltottunk, Székely Csaba sok más mellett elmondta, hogy Vitéz Mihály, a legismertebb román nemzeti hős figurája („akinek minden romániai városban van szobra; vagy ha még nincs, akkor lesz") egy ideje már ott mocorgott benne, a szombathelyi drámapályázat pedig a kellő motivációt is megadta az íráshoz. Még a pályázathoz csatolt, szerzői útmutatónak szánt Weöres-szöveg, a Testamentum is stimmelt: „Arról szól, hogy milyen emberek vezetnek minket, kiket választunk, megtanul-e a nép bölcsen dönteni." És hát történelmi drámát úgyse a történelem kedvéért ír az ember.
Mindezt Béres Attila, a Vitéz Mihály-ősbemutató rendezője úgy fogalmazza meg a pénteki olvasópróbán, hogy ez a műfaji besorolását illetően „tragikus történelmi komédia" a hatalom mechanizmusának működését mutatja meg: legyen szó bármely történelmi korszakról. Címszereplője „egy ember, aki megérzi, hogy mikor kell megszólalni – aztán megérzi, hogy milyen jó az uralkodás. Aztán azt hiszi, hogy mindent szabad. Aztán lezuhan." Vitéz Mihályt egyébként Mátyás király román megfelelőjeként mutatja be, ami a kultuszt illeti: „Tehát szent és sérthetetlen. Először egyesítette Havasalföldet Moldovával és Erdéllyel. Egy kereskedő, egy egyszerű krajovai bán – vagyis egy outsider lett egyszer csak Havasalföld királya – mert a magyarok veszekedtek Erdélyben."
Ahol Béres Attila megjelenik, ott tűz kerekedik és tornádó, ráadásul most azt mondja, hogy „nagyon fel vagyok ajzva erre a darabra". De legalább olyan fontosnak tartja a premierig elvezető, hangsúlyosan együtt megtett utat, mint magát az előadást: „A lényeg az az idő, amit együtt el fogunk tölteni." A közös munka, abban az értelemben is, hogy „mindenki mindig valamiért ott van a színpadon, és csinál valamit". A Vitéz Mihályban húsz színész játszik, vagyis majdnem a teljes társulat, ráadásul a legtöbben több szerepben is föltűnnek. Vitéz Mihály persze mindig Vitéz Mihály: a címszerepet Bajomi Nagy György játssza. (A szerző szerint ő az a bolygó, amely körül mindenki más forog.) Béres Attila vérbő és stilizált világot készül életre kelteni, Pilinyi Márta jelmeztervező és Horesnyi Balázs díszlettervező közreműködésével. Tervezés van, „impro" viszont nincs: azt a darab „iszonyatosan erős nyelvezete" nem engedi. A mondatfűzés plasztikus eredetisége, furcsasága és zamata Béres Attila megfejtésében onnan van, hogy Székely Csaba gyakran „román nyelvtannal beszélteti a szereplőket magyarul". Mihály az elején azt hiszi, hogy majd kibekkeli a rossz időket: „(...) Mi lenne? Nem fogunk mást tenni, mint borozgatni s láblógatva kussolgatni, míg a viharok elvonulnak." (Dehogy akar ő uralkodó lenni. Aztán úgy jár, mint Márton, aki hiába bújt a ludak közé, csak püspök lett belőle.) Béres Attila olvas, Mihályt elkapja a gépszíj, a stúdióban egyre nagyobb hullámokat vet a nevetés. És most ki kell tenni a 16-os karikát. Korhatáros előadás! Ősbemutató februárban.