Fordításról, nyers húsról és fügefalevélről: interjú Nádasdy Ádámmal
Közben – ahogy szokta azt is ellenőrizte, hogyan működik a Shakespeare-szöveg, amely az ő fordításában jut el a Weöres Sándor Színház közönségéhez.
A makrancos hölgy a 2001-es Shakespeare-válogatásban jelent meg a Magvetőnél, a Tévedések vígjátéka, a Szentivánéji álom és a Hamlet társaságában. Hogyan került oda?
Még Léner Péter rendelte tőlem a József Attila Színházba, tényleg már nagyon régen. Emlékszem, tűnődtem magamban, hogy vajon miért ezt választotta. Hát istenem, A makrancos hölgy olyan furcsa darab: vidám is meg szomorú is, nem lehet tudni, hogy most akkor a nő fölmagasztosul vagy éppen lealacsonyodik. De aztán azt gondoltam, hogy nem az én dolgom dönteni: ha megkaptam a felkérést, lefordítom. Az idő Lénert igazolta: jó orra volt mint színházi szakembernek. Ez a darab valahogy becsobbant, és azóta sokan elővették, csináltak belőle vidámabbat, szomorúbbat – úgyhogy örömmel jelentem, hogy ez a szombathelyi már a sokadik előadás.
Fordítói szempontból volt-e ennek a furcsa, korai Shakespeare-vígjátéknak valami specialitása, nehézsége?
Úgy éreztem, hogy ez nagyon kevéssé kosztümös darab: igazán a koron kívül van, ezért igyekeztem a fordítást egy semleges irányba eltolni. Pici archaizmus ittott, mert mégiscsak Shakespeare van kiírva, bejön a néző, ne okozzunk csalódást. De kicsit fügefalevélszerűen használtam néha egyegy régiesebb kifejezést. Különben simán leírtam például, hogy „nekem a lányaim nevelése szívügy" ami nagyon mai fordulat. Úgy éreztem, hogy A makrancos hölgy-fordítás akkor lesz jó igazán, ha az derül ki belőle, hogy ilyesmi ma is van, hogy ez a történet ma is megeshet. Apának két lánya, az egyik ilyen, a másik olyan. Ő pedig úgy akarja férjhez adni a lányait, hogy biztosítva legyen az életük. Kislányom, nem az számít, hogy kit szeretsz, hanem az, hogy ki tud majd téged meg a számos gyermekedet eltartani. A másik probléma abból adódott, hogy gyakran előfordul a darabban a durvaság határát súroló szöveg. Ezt a határt én nem léptem át, mert úgy gondolom, ha nincs odaírva, akkor én se fogom csinálni. De megmondom őszintén, helyeslem, ha a színészek túllépik a durvaság határát, mert a színpad – az egész más. És szerintem ez négyszáz évvel ezelőtt is így lehetett. Sose fogjuk megtudni, mi hangzott el akkoriban a színpadon. Ami ránk maradt nyomtatásban, abból nem derül ki – hiszen a túlságosan erős fordulatokat ma se illik leírni. De ezek a fordulatok a pillanat hevében hitelesen törnek elő. Íme, bizonyíték a mai este: egy felnőtt, elegáns, úri közönség harsányan röhögött bődületes trágárságokon, mert azok a megfelelő pillanatban hangzottak el.
És a leírt szöveg? Bár a színház „komplex művészet", vannak szerzők, akik minden mondatukért képesek küzdeni. Shakespeare már nem szólhat, de a fordító igen.
Ki merem mondani, hogy a szöveg nyersanyag. Úgy szoktam fogalmazni, hogy én egy beszállító vagyok, aki a vendéglőnek a nyers húst hozza. Az én dolgom az, hogy a hús friss legyen, hibátlan legyen – hogy mit főznek belőle, az az ő dolguk. Ha megnézek egy-egy előadást, amely az én fordításomból készült, akkor azt gondolom, hogy hát ezt tudták csinálni az én hibátlan alapanyagomból; máskor meg azt, hogy ebből a viszonylag közepes szállítmányból istenem, milyen finomat főztek.
Ma este itt a premier-puncsorta mellett mit gondol?
Hogy ez az előadás nagyon-nagyon jó volt. Főleg az tetszett nekem, hogy milyen ügyesen tudta a rendező – mintha ott állt volna egy láthatatlan karmesteri pódiumon – a nevetést és a komolyságot váltogattatni: mivelünk. Szinte az ő pálcájának a hatására harsányan nevettünk – és egy pillanat alatt elhallgattunk, mert valami torokszorító vagy szomorú, vagy ijesztő dolog történt; és abba nem nevettünk bele. Pedig ha valaki fölkorbácsolja a nevetést, akkor nehéz azt lecsillapítani. És ez ma sikerült.
A különböző előadásokat látva, a szöveget egészen belülről ismerve – érik meglepetések? Kibomlanak olyan jelentések, amelyek benne vannak, mégis rejtve maradtak ön előtt is?
Ma például az, hogy Petruchio szorong, mielőtt először találkozik Katával. Csak nagyon macsó torreádornak adja ki magát... És Bányai Kelemen Barna ezt nagyon szépen eljátszotta. Ráadásul rendkívül hosszú időn át képes volt a közönség figyelmét magán tartani – anélkül hogy megszólalt volna. Hát ezen elcsodálkoztam. Hogy mennyire fölemelte és fölgazdagította a várakozás perceit. Az is meglepő volt a mai koncepcióban, hogy Petruchio ténylegesen elhálja a házasságát Katalinnal, még a saját romos, rendetlen házában, ahova magával viszi őt az esküvő után. A darabban – a korabeli és a vígjátéki szokások szerint – ez csak az utolsó pillanatban történik meg, itt pedig Alföldi Róbert úgy gondolta, hogy ennek az aktusnak hamarabb meg kell lennie. A fiatalok összeházasodtak, semmi kifogásunk nem lehet ellene – mégis, volt benne valami nagyon szomorú, ott a rendetlenség közepén.
Közben mintha kicsit Shakespeare-t, az átöltözős-álruhás vígjátékot is megfricskázná ez a rendezés.
Az előadáson végighúzódó, egyre fokozódó olaszos őrület nagyon erős kontrasztot teremt Kata és Petruchio történetéhez. Az a fontos, hogy a két emberrel mi történik. Mint amikor a karmester egy szimfóniában váratlanul a csellóra helyezi a fő hangsúlyt – sokszor hallottuk már, mégis meglepődünk. Ez ma este nagyon így volt – és én ezért hálás vagyok Alföldi Róbertnek. Hogy ő nagyon határozottan valamit gondolt, és azt a pofánkba belenyomta.
Fordítóként foglalkoztatjae még Shakespeare? Vagy ez mindig megrendelés kérdése?
Igen, mindig a megrendelésen múlik. Vígjátékból eddig ötöt csináltam, és most a Vígszínház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház – egymástól függetlenül – megkeresett; mindkettő azzal, hogy A velencei kalmárt akarják 2016 elején műsorra tűzni, csináljak új fordítást. Az sem lesz semmi, azzal megbirkózni. Az állandó zsidó témának a kezelése nagy feladat – hiszen ma annyival ijesztőbb, Auscwhitz után, mint akkoriban volt. Magát a szót is nehéz kimondani, úgy meg van terhelve – közben meg a darab minden második sorában elhangzik. Azt hiszem, le fogom fordítani – hát aztán játsszák, ahogy akarják. Meg tudja, a gazdag lánynak, Portiának úgy kell férjhez mennie, hogy a kérője három ládikó közül választ – ha elrontja, nincs se fölszabaduló vagyon, se házasság. Ez a játék a ládikókkal, ugye, elég nagy ostobaság. Alighanem Shakespeare is úgy gondolta, hogy a gazdag lány szintén ostobaságnak tartja. És azt is gondolhatnánk, hogy... Portia természetben már rég férjhez ment, hát mit várjon – de kell a pénz. Hát ilyenek foglalkoztatnak már most A velencei kalmárt illetően.
Volt egyszer egy izgalmas Velencei kalmár-előadás, Alföldi-rendezésben.
Amihez ő rendelt egy új fordítást Szabó-Stein Imrétől, aki el is végezte szépen a feladatot, de a rendezők most valószínűleg azt gondolják, hogy az nagyon testre volt szabva az Alföldi-előadáshoz.
Viszont van ám itt, Szombathelyen egy Hamlet-előadás is, amely az ön fordításából készült.
Hát hogyne tudnék róla, éppen most beszéltem Czukor Balázzsal. Messze van Szombathely: kocsim nincs, és másképp nem olyan könnyű eljönni Budapestről. Akkor itt kell aludni, vonat már nem megy vissza... Azért azt meg kell jegyezni, hogy Czukor Balázs egy Hamlet-parafrázist csinált, egy Hamletről szóló előadást, az én szövegemet is használták hozzá – de sok más is van benne. Nem az az eset, amikor – hogy mondjam – kötelességből is illik megnéznem: hogy ellenőrizzem. Mert azért ilyenkor ellenőrzöm a saját munkámat. Hogy például nevetnek-e ott, ahol szerintem nevetni kellene; bejött-e ez vagy az a poén, esetleg látom, hogy a színész gyorsan átszalad rajta ezek szerint nem olyan szellemes. Ma is volt ilyen – mindig van ilyen.
Nemrég beszélgettem Valló Péterrel, aki elmesélt egy kis történetet a legendás Nádasdy tanár úrról...
...az az én apám...
...amikor a rendezőnek tanuló Valló Péter annak idején a főiskolán azzal szólította meg Nádasdy Kálmánt, hogy mit tegyen, ha nem tud válaszolni egy színészi kérdésre, akkor Nádasdy tanár csattanója úgy szólt, hogy „de nem tudni nem ér". Nem tudni nem ér?
Valamit mindig kell mondani – én is azt gondolom. Mint ahogyan a fordítónak mindig kell megoldást találnia, akkor is, ha nem egészen világos a fordítandó konstrukció. A Shakespeare-szövegeknél nézem az apró betűs részeket, a tudományos kommentárokat, amelyek néha akár egymásnak is ellentmondanak, például egy-egy szó lehetséges jelentését illetően. Végül valamit választanom kell, aztán vállalni érte a felelősséget.
Vonatkozó cikk: