Ha Zoli, akkor uristen@menny.hu
- Ahogy hallom, alig kezdődött el az évad, már be vagytok táblázva.
- Ez így megy július vége óta, hiszen a Karneválszínházban, a Scapin furfangjaiban én játszottam „másfél” Oktávot (ahogy Bezerédi „kedvesen” mondta). Egy nap szünet következett, aztán megkezdődtek az Anconai próbái. A bemutató október 9-én lesz, utána pedig kezdünk a Liliommal. Úgy tűnik, most január közepéig így lesz. Mindezek mellett a Szombathelyi Televízióban, a kedd esténként jelentkező Szinésztársalgót is vezetem. Egyszóval zsúfoltak a napjaim, reggel kilenckor kezdek tornával, este tízkor fejezem be a próbákat.
- Tornával? Ez is kötelező?
- Fakultatív, de célszerű, ha bírni akarom a tempót. Háromnegyed óra az egész, de egy zenés darabot kétszer-másfél órában végigugrabugrálni kemény munka, kell a jó kondíció.
- A szövegkönyvet elnézve lesz mit tanulni…
- Száz oldal. Az első felvonás közel ötven, egynegyede az enyém. Lesz négy énekem, egyet egyedül, a többit duettben adom elő. Egyébként összesen huszonhárom dal szerepel a darabban.
- Nem semmi…
- CD is készül ezekből a dalokból, amik - reméljük még a premier előtt - a szombathelyi rádióban is hallhatóak lesznek. A hanganyagot egy budapesti stúdióban rögzítik, így még oda is el kell utaznunk.
- Újra egy ifjú szerelmest játszol. Úgy fest, itt a színházban most ezt a skatulyát kaptad.
- Ez az én büntim:)… Ismét Bálint Éva lesz a színpadi szerelmem, megint így osztottak lapot, de nem bánom, szeretek vele játszani.
- A Karneválszínházban is egy párt alkottatok.
- Sőt a 9700-ban is, ahol Sobri Jóska vagyok, Éva pedig Porkolábné, akit galád módon elcsábítok. Most egy milliomos „macsót” játszom. Néha még nem jut eszembe a szerepnevem, de a premierig csak megtanulom:). (Szerk megjegyzése: Lucrezio lesz.) A macsóságba már kezdek belejönni, de egyszer végre azt is kipróbálnám, milyen milliomosnak lenni.
- Azért az sem rossz, hogy még eljátszhatod az ifjú hősszerelmest.
- Pedig már kifelé futok az erőből, most leszek 37 éves. Szerencsém van, ilyen alkat vagyok. Úgy látszik annyira későn érek, hogy, ha így haladok, hetven-nyolcvan évesen már akár Casanovát is eljátszhatom. Az Anconai-ban viszont magát a műfajt találom nehéznek. Sokat vitázunk még rajta. Megesett, hogy hajnali kettőkor értem haza, mert Attilával (a rendezővel) három órán át nézegettük a különféle zenés színházi stílusokat a Youtube-on.
„Az első hetekben csak állok a szövegkönyvvel a kezemben, teljesen leblokkolva”
- Ez a darab is, ahogy a 9700, a színészek bevonásával készül?
- Abszolút. Nagyon jó Attilával dolgozni. Többeknek szokatlan, hogy lehet ennyire szabadon, néha hülyülve is próbálni. De az utolsó hetekben a rendező keményen a helyére teszi a dolgokat. Az igazság az, hogy mivel kevés a színházi gyakorlatom, számomra most még szokatlan ez a módszer.
-?
- Egyelőre úgy próbálok, hogy az első hetekben csak állok a szövegkönyvvel a kezemben, teljesen leblokkolva. Valaki már az első próbán tudja, mit kell csinálnia, de én nem. Körülöttem mindenki kétségbe van esve, mi van Zolival. Aztán amikor végre megértem a feladatot, akkor megmozdulok. A „Scapin furfangjai” háromhetes próbafolyamata alatt nem volt idő rá, hogy Zoli két hetet csak álldogáljon. Jordán Tamás megfogott és megrázott, hogy életet leheljen belém.
- Akkor értem már, honnan jött az ötlet, hogy a darabban végig lökdösnek, dobálnak és pofoznak.
- Hát igen:)... Nagyon megszerettem aztán ezt a figurát. Mindig ez van: kínlódsz a próbákkal, és egyszer csak elindul valami, elkezded jól csinálni, majd az előadáson is egyre jobban belejössz, és már nem is akarod abbahagyni. Nagyon bízom benne, hogy az Anconaival is így lesz. Azt hiszem, nagy szerencsém van ezzel a társulattal. A rutinosabb színészek is roppant szeretettel fogadnak, türelmesen veszik az én sutaságaimat. Szabó Tibke, akivel most egy hosszabb közös jelenten dolgozunk, a minap azzal bíztatott, hogy ő is túl volt a harmincon, amikor a szakmát kezdte. Kiss Mari is lelkesített, hogy mennyire gyönyörű az énekhangom.
- Való igaz, ez a 9700-ban is kiderült. Emlékszem a bérlet-toborzó előadásra, ahol először hallhattuk a hangodat.
- A Szerelem, szerelem című népdal volt…
- Tanultál énekelni?
- Nem, soha. A nővérem igen, néha skáláztam vele, amikor hajnalban felkelt, hogy a konziba induljon. Ő szoprán, de én néha még nála magasabb hangokat is képes voltam kiénekelni. Mármint nem a nővéremnél magasabbat, hanem annál a hangnál magasabbat, amit ő kiénekelt. Szépségéről ne beszéljünk. No, nem a nővérem szépségéről, hanem a hangéról, amit én kiénekeltem. (Szerk: Elnézést, de ez már az egyszerűsített verzió) Éneklés területén képzetlen voltam, de szerencsére a színházban van egy fantasztikus énektanárunk, Anikó, akinél sokat fejlődtem.
- Annak idején, amikor Jordán Tamás először nyilvánosságra hozta az új társulat névsorát, a legnagyobb meglepetést számomra a te neved okozta. Addig, mint filmes tartottalak számon.
- Nekem is meglepetés volt. Rövid históriája: ’98-ban az Új Színházban, ahol én stúdiósként dolgoztam, Székely Gábor igazgató helyére Márta István került. Az akkori társulat összetétele jelentősen megváltozott, és én is abbahagytam a színházi munkát. Teljesen más vonalon mentem tovább. Pár év múlva hiányozni kezdett ez az egész. Jordán Tamás merlines tanítványaival (Orosz Robival, Horváth Ákossal, Koleszár Bazil Péterrel) megalapítottuk a Junion Csoportot, készítettünk néhány remek előadást. A közvetlenebb, alternatív vonalat képviseltük, kis helyeken játszottunk. Aztán, ahogy a többiek a Nemzetiben kezdtek játszani, egyre nehezebb volt az előadásokat leegyeztetni. Végülis hivatásos színészként nem dolgoztam.
- A filmes dolgok miatt?
- Nem. Egyszerűen azért, mert jobban szeretek közösségben dolgozni, nem vagyok egy harcos típus. 98-ban, ahogy fogalmaztam, nem tapsoltak vissza, nem kellettem a kutyának sem, nem mondta senki, hogy gyere Zoli, veled akarok dolgozni. Tíz év után ez volt az egyetlen lépés, amit magamért tettem: felhívtam Jordán Tamást. Tudtam, hogy új színházat és társulatot épít, megkérdeztem: nem kellek-e. Igent mondott. Azt is tudtam, hogy filmes munkákat is szeretnének rám bízni, de a Színésztársalgó vezetésén kívül most nincs másra kapacitásom.
- 2007 óta, az Öszödik pecsét bemutatóját követően nem készült új produkciótok. Miért?
- Amatőr filmesként nagy sikereket értünk el, ám ennek ellenére sem kaptunk lehetőséget arra, hogy professzionális szinten megfogalmazhassuk magunkat.
- De ott a Libiomfi.
- Igen, de egy vacak nagyjátékfilmet is ötven-százmillióból lehet megcsinálni, mi a Libiomfit tizenötből készítettük el. Képzelheted… Komoly feszültségek keletkeztek közöttünk, mert nehezen találtuk azt az utat, ami nem jár megalkuvással, de professzionális. Talán, mert nem is létezik…
De létezik. Szombathelyen kivételes helyzetben vagyunk, mert profi körülmények között működhetünk, és mégis szabadon alkothatunk. A szívünk-lelkünk benne van a munkákban. Nagyon szeretném, ha sokáig így maradna.
Szombathely szempontjából most alakul egy társulat, a társulat szempontjából viszont most alakul egy közönség. A kettő együtt születik és formálódik. A nézőkben még nincs kódolva, mit várjon el színházától, és a társulatnak sem kell egy kőbe vésett ízléskultúrát kiszolgálnia. Ez adja a szabadságot a nézőknek, és nekünk is.
Már az iskolában az osztály bohóca volt
- Hogyan keveredtél a film és a színház közelébe?
- Apukám a filmgyárban, a hangosztályon volt alkalmazásban, gyermekkoromban majdnem minden magyar filmben dolgozott. Egyszer meséltem Szász Janinak (Szász János, filmrendező), hogy találtam egy fényképet, amin apáink együtt dolgoznak. Az ő édesapja is filmes volt, Péternek hívták, és filmrendező volt.
- Forgatásokra is bevittek?
- Ritkán, nyaranta, ha nem volt iskola, előfordult. Forgatásokon nem mindig értettem mi történik, hogy ne zavarjam a felvételt, inkább ültem a hangos-kocsiban, és pislogtam. Stúdióban először akkor láttam apámat dolgozni, amikor én is szinkronizáltam. Véletlen egybeesés volt, mert amúgy összesen háromszor csináltam, nem lett az én világom. Amúgy már az iskolákban az osztály bohóca címkét kaptam. Mindig érdekelt ez a világ, de sokáig semmit sem tettem azért, hogy színész legyek. Gyerekként inkább pantomimeztem. Leérettségiztem, majd egy-két évig párhuzamosan nyolc különböző stúdiumot végeztem, úgyhogy nem unatkoztam. Leginkább a Lágymányosi Színházi Műhelyt szerettem. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy éreztem, kicsit komolyabban kellene vennem ezt az egészet, és jelentkeztem az Új színházba stúdiósnak.
-A színművészetivel nem is próbálkoztál?
- Vagy hatszor, de nem sikerült. Ma már nyugodt szívvel kijelenthetem, én sem vettem volna fel magam. Ezekben a vizsgahelyzetekben ugyanis nem vagyok jó, nem tudok bárhol bárkinek bármit produkálni.
-A filmes szakot is próbáltad?
- Egyszer, az „Úristen” sikere után. Már az első rostán, a teszteknél elhasaltam. Nem fényezem magam, nem volt elég tárgyi tudásom hozzá. Már látom, nem baj ez, mert meg tudtam őrizni saját látásmódom, életérzésem, és ez a filmjeinkben is tükröződik. Szabadon tudtuk értelmezni a dolgokat.
Haljon bele a világ, hogy Kálmánchelyi Zoli nem csinál filmeket!
- Az „Úristen” az internetről legtöbbet letöltött magyar film. Nagy kultusza van a Szegény Petinek is. Hihetetlen, hogy nem szippantott be a reklámszakma.
- Ebből is látszik, csinálhatsz te bármilyen kultikus filmet, mellette simán éhenhalhatsz. 22 perc amúgy semmiség, ennyi az „Úristen”. Beszédes tény, hogy egyetlen multi sem merte szponzorként bevállalni, ahogy a Szegény Peti nagymamáját sem. A folytatásra, az „Úristen” 2-re két producerrel egyetlen fillér szponzori pénzt nem tudtunk gyűjteni. Nagyjátékfilmet terveztünk, ahol megjelenik az ördög és a világvége is eljön. De már nincs kedvem kínlódni. Úristen, már úgy panaszkodom, mint egy „magyarfilmes". Nem halok bele, ha nem forgathatok, haljon bele a világ, hogy Kálmánchelyi Zoli nem csinál filmeket!
- Akkor nem lesz új film?
- Nem kényszerít semmi, ha van kedvem, és az élet is úgy hozza, akkor persze forgathatok. Őszintén szólva a nyüglődéshez, a megalkuváshoz már nincs kedvem. Néha még úgy érezem magam, mint a Deltában a síelő, aki a hóviharral szemben kapaszkodik a síbotokba, és küzd, és megy, és süvít a szél, hallom hozzá a zenét…
- Úgy tudom, Jancsó Miklós nagyon szeret benneteket.
- Zseniális találkozás volt. Ugyanabban az évben, 2001-ben nyert ő a „Lámpással”, nagyjátékfilm kategóriában, mint mi az „Úristennel” a kisjátékfilm kategóriában (megosztott fődíjat kaptunk). Először a szemlén találkoztunk Miki bácsival. Akkor elmesélte, szinte teljesen ugyanolyan kiindulási ötlete volt, mint nekünk, erre is utalt a kacifántos filmcím: „Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten”. Aztán Hernádival egészen mást írtak belőle.
Annyira édes, amikor az Öszödik pecsétet bemutattuk, ő épp nyaralni ment, de kért egy dvd-t. A magnót azonban otthon felejtették, így csak azért vettek egy lejátszót, hogy a nyaralás alatt a feleségével megnézhessék. Utána egyből hívott: Kurva jó a film. Annyira jó kedvem lett! Ő már abban a helyzetben van, hogy nyugodtan megmondhatja amit gondol, és megengedheti magának, hogy szeresse, amihez kedve van. Olyan jó lenne, ha minél fiatalabban képesek lennénk letenni a hiúságunkat és az önzésünket. Rájöttem, szeretni kell a dolgokat, az embereket, akik körbevesznek, a munkánkat, legyen az bármi.
Szikrázó napsütés és terasz. Szabados Misi, a szomszéd asztaltól instruál: kérjem meg Zolit, hogy mutassa meg a Skála Kópé hangját, vagy Irma nénit a Frakkból! Na, erre már nem maradt időnk! Helyette viszont még megmutatja fotón azt a homokvárat, amit fiaival nyáron a Balaton-parton épített. Íme!
